Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-20 / 92. szám

1991. április 20. || Kaiét a Rlagyarorszag HÉTVÉGI MELLÉKLETE Mas^ppen^leszlvegre? Az olvasó nem kódjel Csodavárás H a valaki megkérdezné, hogy hetek óta mi foglalkoztatja leginkább az országot, könnyen lehet, meglepné a vá­lasz. Bizonyára azt várná, hogy a kárpótlási törvényter­vezet alakulása vagy a szegénység elleni küzdelem részsikerei, esetleg az unikumnak alig nevezhető Zwack-ügy. Talán nem járok messze az igazságtól, ha úgy gondolom, hogy sem az egyik, sem a másik. De a harmadik a legkevésbé. Az embereket leginkább a pénz foglalkoztatja. Egyszerűbben: kié lesz a hetvenmillíó forintos lottónyeremény? (Remélem, ezen a héten még nem fogjuk tudni.) Persze van ebben valami természe­tes, hiszen a hiány akkor szokott fájni, ha a szükséglet kielégíté­sével baj van. Ismerőseim lázasan tervezgetnek, hosszú perce­ken át sorolják, mire költenék ezt a jelentékeny summát. Már megvették a házat, az új autót, megoldották a gyerekek lakás­gondját is. Már minden megvan, de a pénz fele még mindig a bőröndben hever. Úgy látszik, a pénztelenség a fantáziánkat is leszoktatta a száguldásról. Az más kérdés, hogy a nagy lottónyereményről való álmodozás kívülre helyezi a gondok megoldásának a lehető­ségét. Nem más ez, mint csodavárás, amibe, ha nagyon beleéli magát az ember, még bele is lehet bukni. A teljesületlenség, a hiábavalóság szorongásos állapot kialakulásához vezet. Ezért aztán igazából csak önmagunkra számíthatunk. A tehet­ségünkre, a szorgalmunkra, a munkabírásunkra. „Fortuna szeke­rén okosan ülj” — írta a ritkán emlegetett költő, Faludi Ferenc. A Szerencsé olyan istennő, aki ritkán (és mérlegelés nélkül) osztja a kegyeket. ■ 'r’'j Nemcsak a magánemberek panaszkodnak, hogy nincséjn pé'n-,' zük. Ugyanezt hallani a gazdálkodóktól, a vállajatpk vézétöitpl, á, kis- és nagyvállalkozóktól egyaránt. Bár sokan feléiig a nyeresé­güket, hogy ne kelljen adót fizetni. Ezért aztgh pgy helyhen. topog a vállalkozás, nincs mód a továbbfejlődésre. Ki keß venni a, vállal; kozásból mindent, amit csak lehet. ... A bankoknak szintén rosszul megy. Erre ugyan a kisember azt válaszolja, hogy akkor miből épülnek a nagy székházak, szapo­rodnak a csupa csillogás bankok. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a kormány kéri a bankokat: legyenek mértéktartóak az osz­talékok kifizetésekor. Országos érdek ugyanis, hogy a bankok a jelenlegi helyzetben biztonságosan működjenek. A KGST ösz- szeomlása, a hazai agrárgazdaság gondjai, a bányászat, a jár­műipar nehézségei miatt a bankok kétesnek minősíthető kintlevő­ségei növekedtek. Van tehát pénz vagy nincs? Van is, nincs is. A meglévővel nagyon okosan szabad bánni, nem szabad felélni, mert akkor a jövendő válhat kétségessé. S az nem lottónyeremény, amit a szerencsére lehet bízni. Beszédünk önjellemzés A zon gondolkodtam, miközben a papírt fűztem az írógépbe, hogy vajon ebbe a rovatba való-e, amiről írni szeretnék. Tegnap ünnepeltük az anya­nyelv, a beszéd, az emberség napját, mely a számvetés, a hitvallás, a megmérettetés, az új feladatok kijelölésének al­kalma. Hányszor kiáltottunk fel fáj­dalmasan, reménytelenül, amikor a nyelvi kiüresedés számtalan jelével találkoz­tunk?! Hányszor kezdtük újra meg újra, a mégis remény da­cos indulatával? „Szólj, s ki vagy, elmon­dom, ne tovább! Ismerlek egé­szen. Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés” — írta Kazinczy Ferenc. Mire figyel­meztet a szigorú következe- tességű klasszikus költő? Arra, hogy ebben az agyon­beszélt korban próbáljunk meg világosan, szabatosan, rövi­den beszélni. Szólni, ha feltét­lenül szükséges. De hallgatni, ha nincs mondanivalónk. „Nyelvében él a nemzet” — hangzik a tanítás. Elsorvad a nép, ha nyelvét nem tudja idő­ről időre megújítani. Ha nyel­vébe zárja önmagát, s börtö­néből nem tud vagy nem akar kiszabadulni. Ha nem is akarja már érezni a szabadság tüdő­tágító boldogságát, a világra hajolás bőrünk alól kicsapó örömét. A világ birtokbavétele nem csupán az érzékszer­veink segítségével történik, sejtjeink közvetítik az informá­ciókat, elemeznek, minősíte­nek, de a nyelvi elemekben döbben rá sajátarcúságára minden tapasztalat. Igaz, hogy mosolyogni sza­vak nélkül is lehet. Bokrot, fát, virágot ültetni szavak nélkül is lehet. Nézelődni, hallgatni a másikat szavak nélkül is lehet. Mostában kétféle tapaszta­lat lepi meg az embert. Az egyik a nyelvi kifejezésképte­lenség gyakran megnyilvánuló görcse. Csodálkozó tekintete­ket látok: mit tegyek, hogy megváltozzon ez az állapot? Van-e erre valamilyen recept, módszer, ami megszüntetheti ezt a szorongásos állapotot? Nem lehet megspórolni az ol­vasást, az igényes szépiroda­lommal való foglalkozást! Ami olvasnivalót jelenleg az utca kínál, annak jelentős része al­kalmatlan arra, hogy segítsen a nyelvi gazdagodásban. A másik tapasztalat az előb­binek az ellentéte. Azok, akik gyakran eljutnak hozzánk a te­levízió és a rádió segítségével (parlamenti közvetítések) túl­ságosan sokat beszélnek. S ami ennél sokkal fontosabb: keveset mondanak! ,,Üres fe­csegőt fest az üres fecsegés" — idéztem az elején Kazín- czyt. A nyelv tehát jellemez, leleplez. A sok beszéd nem feltétlenül a nyelvi gazdagság jele, a műveltség megnyilvá­nulása. Aki könnyelműen fűzi a szavakat, aki sallangos dí­szítésre használja anyanyel­vét, nemcsak abból kopik ki, hanem közösségéből is. Nagy István Attila Megőrizhető varázs Kölcsönzőgép: a könyvtáros meghosszabbított keze, mü­vek és dokumentumok gombnyomásra működő adatbankja, figyelmeztető és „gépiesen” a késedelmi díjat a fejünkre olvasó szigorú masina, olvasási-irodalmi ízlésünk és —- sza­badidőnk — szeizmográfja, egyben tükre, a könyvek forgási sebességének jótékony gyorsítója. Egyszóval új barátunk — e most a játékosság kedvéért eny- nyi minősítéssel ellátott — könyvtári számítógépcsalád, amely ez év első napjaitól kezdte meg életét a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban. ,,Ov, illetve „ők” fogadnak bennünket, amikor be­lépünk a könyvtár épületébe, memória-agyuk egy-két gomb­nyomásra megmondja, bent van- e a kért, keresett mű, dokumen­tum, ha nincs, mikor jár lé a köl­csönzési ideje, meghosszabbí- tották-e újabb négy hétre vágy sem, s megmondja nekünk, vár­hatóan mikor kaphatjuk kézfej, j. Mindezt persze nem' hayigos szóval, nem robotként, haneíh á számítógépek nyelvén közli, el­sősorban a velünk társalgó és érdeklődő könyvtárosnak, aki a komputerek kezelője, tolmácsa, így bármennyire is tarthattunk tőle, hogy az eddig meghitt, intim hangulatú könyvtári pillanatok, netán órák személytelenné vál­hatnak a gépek bevonulásával, erről szerencsére szó sincs. Sőt! — Ezután több ideje lesz a könyvtárosnak, hogy szót vált­son, beszélgessen az olvasóval, útbaigazítsa, a kért információk­kal ellássa, mert a számítógépek elvégzik helyette a manuális, eddig kartotékokkal, dobozokkal különféle nyilvántartásokkal tar­kított munkát. Kovács Tiborral, a könyvtár igazgatójával beszélgettünk er­ről. Később az elgépiesedő, el­személytelenedő könyvtári szol­gáltatási, kölcsönzési metódusra terelődik a beszélgetés, amit vál­tig erőltet az újságíró, aki irtózik a gépi kiszolgálástól, nem akar egy szám, egy kódjel lenni egy parányi adatbankban... — Természetesen nem az ol­vasók elidegenítése a cél, ami­kor a könyvtárak ország- és vi­lágszerte áttértek és áttérnek a számítógépes nyilvántartásra — folytatja az igazgató. — Ez a korszerű technikai berendezés teszi lehetővé a naprakész és valóban hitelt érdemlő nyilvántar­tást, ami az információszolgálta­tás, a kölcsönzés alapja is. Má­sodperceken belül kiderül, mit remélhet az olvasó a kért könyv, dokumentum sorsáról. S ami eddig nem volt, ez a program le­hetővé teszi az előjegyzéses módszer bevezetését is, ugyanis a gép megmondja, tudja, mikor hozzák vissza a kívánt művet... Mármint, ha visszahozzák, — akadékoskodom tovább. — Mert bevallom, engem nem rendített meg az a parányi papírka, amit mint olvasónak a kezembe íme, a gép és az ember társas élete a könyv­tárban nyomtak, és amelyben az áll: „Kérjük, hogy a gépi kölcsön­zésre való áttérés miatt a köl­csönzési határidőt (4 hót) szí­veskedjék betartani.” Még az is olvasható: a kikölcsönzött köny­vet egyszer, telefonon vagy sze­mélyesen meghosszabbíthatja. Továbbá: a késedelmi díj össze­ge hetente könyvenként 10 fo­rint, s ezt az összeget a gép automatikusan göngyölíti és ki­mutatja. Ez hát a lényeg, ami az olva­sók érdekében való, hisz’ nem a gép vagy az azokat beprogramo­zó könyvtárosok szíve lett kemé­nyebb ez évtől, mármint hogy rövidült az olvasásra, kölcsön­zésre adott idő, hanem mindez azért van: a kívánt könyv minél több olvasóhoz eljusson. Aki már elolvasta, vagy nem kell tovább neki, ne üljön rajta, vigye visz- sza... — Azt várjuk az új kölcsönzési rendszertől, hogy gyorsulni fog a könyvek forgási sebessége, azaz a kívánt és keresett művek hamarabb eljutnak majd az újabb olvasóhoz. Nem akarunk a gép­pel fenyegetni senkit, hogy a gép automatikusan számolja a késedelmi díjat, de tény, hogy minden felesleges vitát, olykor az előző időszakban szabálysér­tési eljárással, netán pereske­déssel folytatódó egyes eseteket elkerüljük. Persze az olvasók döntő többsége, várhatóan ezu­tán is, időben visszahozza vagy meghosszabbítja a kölcsönzési időt, és mindenki jól jár. Megtudtuk még a könyvtár igazgatójától, hogy az év elején mun­kába állított számí­tógépes rendszer egy jó kétéves elő­készítés eredmé­nye, s a kölcsön­zőrészlegben talál­ható 170 ezer kö­tet könyv, illetve dokumentum ada­tai kerültek a szá­mítógépek agyába, de még maradtak hagyományos nyil­vántartási rend­szerek is. A szak­tájékoztatás, a kü­lönböző szolgálta­tások, — mint a mindenkor érvény­ben lévő jogszabá­lyok katalógusá­nak igénybevétele —, mind a modern és a hagyományos könyvtári munka elemeit tartalmaz­zák. A számítások szerint az évtized közepére épül ki a teljes számítógépes rend­szer a nyíregyházi könyvtárban, amikor a hazai könyvtári hálózat elektronikus vérkeringésébe is bekapcsolódik a Nyírség főváro­sa. A szakemberek remélik, a szükséges anyagi fedezet is elő­teremthető. Nemrég került me­gyei hatáskörből a nyíregyházi városi önkormányzathoz a könyvtár, amelynek idei évi költ­ségvetése meghaladja a 34 mil­lió forintot, ennek 80 százalékát a város, 20 százalékát a megye adja. — Úgy hiszem, a könyvtári számítógépes kölcsönzés és nyilvántartási program bevezeté­se is egy-egy lépés Európa felé, mégpedig akár szó szerint is, hi­szen az elektronika révén össze­kapcsolódhatunk a világ minden jelentős könyvtárával — össze­gezte véleményét a könyvtár igazgatója. S miért ne osztanánk mi, olvasók is önbizalmát és op­timizmusát? Páll Géza Léleknyomatok PÁL GYULA RAJZAI A VÁROSI GALÉRIÁBAN Tíz éve halott Pál Gyula! Mi­közben rajzai előtt állunk, las- san-lassan nyernek értelmet a címek: Tél, Egyedül, és most fogjuk föl a félbehagyott mon­datokat: Egy asszony és... A ci- tera valahonnan nagyon távolról szól, a rezdüléssel húzott hori­zont mögül. „Kendőarcú” asszo­nyai most még magányosabbnak tűnnek és az ablakok tekintete is a semmit fürkészi. Magukra ha­gyott katonák menetelnek papír­jain, némán követve fagyhalálba bukó társukat. Katonák, És me­netelnek a katonák. Titokzatos látogatók érkeznek a félig nyitott kapujú házhoz egy másik világ­ból, valakiért jöttek. Hazatérő lá­togatók. Szél cibálta fái fél kar­jaikkal intenek búcsút, talán az életnek. Ezek a rajzok (A Szabolcsi Szemle 90/4-es számában bő­vebb tanulmányt jelent meg róluk e sorok írójától) a 80-as év má­sodik felének terméséből valók. Némelyik betegágyban készült, némelyik azokban a rövid pilla­natokban, amikor a művészi aka­rat képes volt legyőzni a test gyengeségét. Az erő, az erőteljesség pedig mindig jellemezte a művészt. Korábbi rajzain: Tatárfalva, Dél­után, is ez látható. A filcnyomok foltokká kovácsolódnak, kemény konstrukciókba rendeződnek. Később a látásmód érlelődésével a vonalak is differenciáltabbá válnak. Sokszínűek a grafikai já­tékok, szinte kifogyhatatlanok az ötletek a papírokon. Ilyenek a baltikumi út emlékei, melyeken szén és filc egészíti ki egymást. Fontos állomás volt a kisvár- dai album, amelyet 1979-ben raj­zolt, az akkori múzeumigazgató felkérésére. Sajnos, az elkészült kötet már nem kerülhetett a mű­vész kezébe. A vegyes techniká­jú grafikák kisvárdai hangulato­kat, jellemző épületeket mutat­nak, egy nálunk egyedülálló vál­lalkozás eredményeként. Roppant gazdag tehát a most bemutatott galériai anyag, ám félő, hogy nem sokáig gyönyör­ködhetünk benne. A képek nagy része ugyanis filcrajz, amelynek festéke nem viseli el az erős fényt, halványodni kezd. Ha megfelelő konzerválást nem kap­nak, tíz-húsz év múlva már csak jelentősen leromlott állapotukat tudja majd az utókor konstatálni. Életművének megmentésére már eddig is történtek próbálko­zások, s a város is jelentős áldo­zatokat hozott. De a teljes anyag szakszerű tárolása, közönség elé állítása még hátravan. Jó lenne bízni abban, hogy a döntéshozók fölismerik munkás­ságának jelentőségét, meghall­ják azt a fenntartás nélküli elis­merő hangot, amelyet a kortárs művésztársadalom a festőről hallat. Reméljük, a róla elnevezett kiállítóterem (amely a maga funkciójában az egyetlen a vá­rosban) még sokáig alkalmat fog adni arra, hogy a Pál Gyula által megteremtett színvonalhoz iga­zodva, szűkebb pátriánk művé­szeti élete a kor európai nívójá­hoz emelkedjen. Papp Tibor Levél Válasz nélkül Nem írtam meg azt a le­velet, Dénes. Két eszten­deje, a könyvhéten, amikor író-olvasó találkozón vettél részt Nyíregyházán, a programod elhúzódott, s a tervezett interjúra már nem került sor, mert siettél Deb­recenbe. Azt mondtad, küldjem el postán a kérdé­seket, s te majd írásban válaszolsz. És aztán nem írtam meg azóta sem azt a levelet. Most már soha nem tudom megkérdezni, mit jelent neked Lesotho. Izgalommal készültem a veled való találkozásra, napokig olvastam a köny­veidet. Sok éve nem látta­lak már. Örömmel és ne­vetve fogadtál, persze, Debrecenre gondoltunk mindketten. Aztán a nagyteremben, a kísérőkkel együtt, lehettünk vagy nyolcán. Az egyik kö­zépkorú hölgy olvasta az új regényedet, vele vitatkoz­tál, érveltél, tiszta logiká­val. A kongó hodály köze­pére ültettek, egy hosszú asztalhoz; a váltadra vetett, kopott farmerzakódat igaz­gattad. Nagyon megviselt a ha­lálod híre, Dénes. Hiszen nemzedékünk első halottal közé tartozol. Pusztulunk mi is. Gondolj Alexra, ő 1987-ben lett öngyilkos. S most te is elmentél. A szombat esti televíziós portréfilmben (beszélgető- partnered, Vágí Gábor sincs már) fölvillantak egyetemi élményeid. (Em­lékszem arra, hogy egy­szer a kollégiumban, a föl­dön ülve Cseh Tamás-szá­mokat énekeltél, későbbről bölcs borozások jutnak eszembe, amikor politikáról és írásról beszéltél. A Fekete Doboz filmjé­ben magadról szóltál, saját utadat elemezted. Az au­tószereléstől Debrecenig tartó időszakról azt állítot­tad: menekülés volt, az ideiglenesség, az átmene­tiség ideje. Majd jött az egyetem, a tudatosodás, a programvállalás. Nem le­het, hogy felháborítóan ko­rai halálod is a menekülés egyik fajtája volt: az írószo­bától a parlamentig, folyton lobogva; s mikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szeretted volna, felőrölted magad ? Az 1988-ban forgatott vi­deoszalagról azt üzented, mintegy magad számára is tanulságul: sosem szabad az alacsony helyzetekkel alkut kötni, mert ha ezt te­szi az ember, legitimálja azt, amitől szabadulni szeretne. Nézem a fényképedet, lapozgatom a köteteidet; beteljesedett a magyar sors, az élet lett a mű. Egyenes volt az utad a se­gédmunkásoktól a könyv­kiadókon át az Országhá­zig. Egyenes és követke­zetes. Isten veled, Dénes! Karádi Zsolt 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom