Kelet-Magyarország, 1991. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-13 / 86. szám
1991. április 13. ÍJ Kelet A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE II A föld- és állat- szeretetéről híres T u nyogmatolcs felett ezen a kora tavaszi napon egy hatalmas kérdőjel lebeg. E sorok írójának valamennyi beszélgetőpartnere a földre tereli a szót. Sopánkodnak az emberek, és bizonytalanságukat, tétovaságukat fejezik ki. „Itt a tavasz a nyakunkon, és nem tudjuk, hogy miből menynyit és hová vessünk. Mi lesz a tsz-szel, a háztájival, a kertünkkel?” — mondják-kérdik az emberek mindenütt. Szikkad a föld, mezőre csalogató az idő. A Szamos-híd közéről messze látni. Csendes a határ, nem tapasztaljuk traktorok forgolódását. Ám bent a községben lép- ten-nyomon látjuk a tavasz csalhatatlan jeleit. A tsz-iroda bejáratánál plakát hirdeti: „Kiss Bélánénálnaposcsibe, előhevelt baromfi kapható áprilisban és májusban”. Az iskola közelében az egyik udvaron 15-20 sárga kiskacsa totyog, az udvar vége a Holt- Szamosra rúg, tavasz végén, nyár elején bizonyára a gaz- dasszony vízre bocsátja a felcseperedő totyogókat. Nagycsoportos óvodások kézenfogva sétálnak az utcán. Egy-egy fiú néha kiáll a sorból,'és cikázik egy kört. Az óvó néni nehezen bír a tavaszt érző fiúkkal. Több kerítésen dunna és párna szellőzik, a nyitott ablakon át szélnek eresztik a szobák ápofo- dott levegőjét. A hátsó kertekben a tél maradványait égetik. Lángol a gizgaz, különös szagokat, illatokat kever az enyhe szél., Nem csak a füstszag jelenti a tavaszt, hanem az is, hogy némelyik kertben a hagyma zsenge zöld szára már az égnek mered. A kerteket tehát művelik. De mi lesz a nagy közössel? — kérdezzük HorSzamos menti főnig ér itt a jó takarmány, a marharépa. A másik oldalon jókora kupac burgonya. Az öreg e sorok íróját is kapacitálja: „Eladok húsz mázsa tudom, hogy idén kell-e nekem hét hold. Megvettem a drága lucernamagot, mert kell a takarmány. Lucernán kívül vajon mit vessek? Sérelem ért krumplit, kisebb tételekben is. Csak vigyék, vetni is jó. Olcsón adom, csak ne menjen tönkre.” Régimódi, a gazdavilágra emlékeztető Tiszáék portája. Nagy, fehér komondor vigyázza az értékes portát. Stráfszekér, ku- koricagóré, villanydaráló tűnik az ember szemébe. Rend és tisztaság mindenütt. A házigazda surcot kötött maga elé, tán hogy ruháját védje. Az ólajtó előtt megállunk, és ezt mondja: „Tavaly a tsz-től kaptam öt hold háztájit, plusz még béreltem két holdat. Azt még nem a tsz-szervezés idején,de most sem politizálok, nem léptem be a kisgazdák közé. Dolgozni akarok. Haspárti vagyok". Huncutkás mosollyal az arcán kísér a kapuig a haspárti ember. A közeli polgár- mesteri hivatalban viszont komor arccal fogad R á d i Miklós polgár- mester. Ezt mondja: — Az Ó- matolcsi 15 hektáros területen ez év tavaszán üdülőtelkeket szerettünk volna parcellázni. A földtörvény késése miatt ez nem lehetséges. Fájó pon tunk, hogy a konzervüzem és a ládaüzem ki van szolgáltatva a piac szeszélyeinek. Gondunk, hogy egyre több az idős ember és a munkanélküli cigány a községben. Néhány jó hírrel is szolgálhatok. A Gyarmat felőli végen kialakítottunk tíz közművesített telket. Nyolcat már meg is vettek fiatal családok, tavasszal kezdik itt az építkezést. A hívek közreműködésével hamarosan el kezdjük a református templom felújítását, egy iskolai tornaterem építésébe is szeretnénk belekezdeni. A tavaly megkotort Holt-Szamosban a mesz- sziről jött horgászokat is jobb körülmények közé tudjuk fogadni. váth Antal növénytermesztési főágazatvezetőt, ahogy visz- szakanyarodunk a tsz-irodára. Mint mondja, hetven család igényelt földet a privatizáció jegyében. Kettőszázötven hektárra tartanak igényt. Minden igényt ki tudnak elégíteni, teszi hozzá a főágazatvezető. Van miből, magyarázza. Az igaz, hogy nem mindenki a sajátját kapja vissza, de ahhoz hasonlót. Azt is megtudjuk a főága- zatvezetőtől, hogy a közös gazdaság idén is szilárdnak mondható, mert az említett földigénylőkön kívül is marad még kb. négyszáz tag. Sietve hozzáteszi Horváth Antal, hogy közülük csak 110—120 az aktív, a többi nyugdíjas. Ám az aktívaknak áprilistól késő őszig idén is tudnak munkát biztosítani. A bizonytalanságok, a nehézségek persze a közös gazdaságot sem kerülik el. Ezen a tavaszon még inkább meggondolják, hogy miből mennyit vessenek. Felhős a homloka a főágazatvezetőnek, amikor ezt mondja: „Mindennek kúszik fel az ára, ugyanakkor az átvételi árak nem nagyon emelkednek. Tavály még egy hektárt bevetettünk bő háromezer forint értékű vetőkukoricával. Most 4200 forintot fizetünk egy hektárra való vetőmagért. A vegyszer 80—100 százalékkal lett drágább, a műtrágya 50 százalékkal. Hogy lehet ezt a sok emelkedést kigazdálkodni?” Márton Miklós, a háztáji ágazat vezetője ugyancsak nincs virágos jókedvében. Ahogy sorolja a tényeket, megértjük, hogy miért. Mint mondja, tavaly az aktív tsz- tagok három hold háztájit kaptak, a nyugdíjasok két holdat, Nábrádi Lajos de a két hold ellenértékét pénzben is felvehették. Idén tavasszal mindenki kivehet három holdat, de pénzt immár a nyugdíjasoknak sem adhatnak a közös kasszából. Ha a háztáji megművelését (szántás, vetés, pemetezés) a tsz végzi, akkor az illetőnek be kell fizetni előre tízezer forintot. Szép számmal vannak azok, akik igényt tartanak a háztájira, de nem tudnak előre „legombolni” tízezret. Ezen lehet segíteni — folytatja az ágazatvezető. Körbemutat és mondja, hogy egyre több traktor van már a házak udvarán. Sógorok, komák, jó szomszédok szántanak-vetnek akkor is, ha nincs előre tízezer forint. A nagyobb bajról szó szerint így mondja el véleményét Márton Miklós: „Itt a nagy munkák Ideje, de sokan nem tudják, hogy mit vessenek abba a három holdba. Sajnos, nem tudni biztosan előre, tavasz hogy ősszel minek lesz jó piaca, azt sem tudjuk, hogy a felvásárló majd mit vesz át és mennyiért. Jobban kellene védeni a termelők érdekeit. Mindig nagy állattartó község volt Tunyogmatolcs. Itt is csökkent a tartási kedv. Két évvel ezelőtt még járt ki csorda a legelőre. Most tavasszal Szent György napján nem fognak kihajtani, mert kevesebb az állomány, de főleg azért, mert magas a fűbér, a legeltetési díj". Népiesen szólva ,,elsőfű" csikója van Tisza Gyula magángazdálkodónak. Az aranyszőrű csikón kívül még négy ló és négy szarvasmarha áll az istállóban. Az öreg gazdával a téglával kirakott lejárón át a pincébe megyünk. A p/aGyőrtelek felé haladva látjuk, hogy pattan az almafák rügye, szépen zöldell az őszi vetés. Erre az évre is termést ígér a szatmári föld. Kétszáz év? H djon egy normál méretű öltönyt. — Milyen színt, minőséget, fazont parancsol? — „Mi tetszik Uram, Asszonyom, kiszolgálja már Ont valaki?” — „Mutasson egy pár bőrcipőt. — Parancsoljon, itt a cipőkanál”. (Angol társalgási zsebkönyv.) Bizonyára érzékelik a nyelvhasználat és a mentalitás összefüggését, hogyan viselkedik egy angol egy üzletben, és mit mond a magyar hasonló helyzetben. Nyelvtanárunk a minap hívta fel erre az angol nyelvvel szívósan birkózó kis csoportunk tagjainak figyelmét. Mi ugyanis a fordítási gyakorlatok közben, jó magyar beidegződéssel, a megszokott magyar nyelvi formulákat igyekeztünk angolra áttenni, valahogy így: Volna olyan kedves, és megmu- tatná?... Tessék szíves lenni már ideadni... Esetleg nem tudná azt megmondani, vajon érkezik újabb áru, és mikor? Az angol nem cikor- nyázza a szót, nem kuncsorog, nem ácsingózik a kereskedő kegyeiért, majdhogynem azt mondja, ezt vagy azt akarom. Azt mondja: Ad- lon, mutasson. Az angol felszólítl Ez neki a természetes, hiszen ő fizet, a pénzéért elvárja a szakszerű, pontos, udvarias kiszolgálást. A kereskedőnek pedig az a természetes, logy a pénzért nyújt egy szolgáltatást, mindent megtesz, csak hogy a vevő elégedett legyen, hiszen abból jönnek majd létre az újabb üzletek. Jó, jó, Anglia és hazánk között nagy a ávolság, gondolkodásmódban, szellemiekben s, és az sem biztos, hogy nekünk éppenséggel az angolokat kellene mintának vennünk ragy utolérnünk. Talán mégsem fölösleges beegondolni; immár nyelvünkben meggyökere- :ett formulák bizonyítják, lehet egy népet ilyan helyzetbe hozni, amelyben méltósága :sorbát szenved, berendezkedik szervilizmus- a, alárendeltségre azokkal szemben, akiknek íz Isten hivatalt, hatalmat vagy egy fűszeres- >ultot adott. Régi szép időkben, mesélik azok, akik még smlékeznek ilyesmire, a boltos kint állt az üzlet íjtajában, ha éppen nem volt vevője, tiszteletei köszöntötte a hozzá betérőket, megköszön- e, ha nála vásároltak, legyen szerencsém náskor is, mondta, és kikísérte vendégét. Mi an most, ha megmérgeskedem egy-egy ke- eskedő unottsága, érdektelensége miatt? egfeljebb nem megyek vissza soha többet irra a helyre, attól neki még nem lesz semmi lántódása. Ki fogja számon kérni az elveszí- ett, elriasztott vagy oda nem szoktatott vevőért? Vajon hiú ábránd, hogy mi is megérjük: az 3sz az általános a mi boltjainkban is — és itt jelképesen gondolkodhatunk tágabb dimenziókban — tehát az lesz az elfogadott a mi üzleteinkben, közintézményeinkben, hivatalainkban,egyszóval az országban, ami az említett angol példamondatokban szerepel? Valamilyen irányba mozdulnunk kellene, megrázni magunkat, hogy talpon tudjunk maradni, amikor megannyi megpróbáltatás szakad ránk — gazdasági, politikai, erkölcsi válság, munkanélküliség, szegénység, infláció. Félő viszont, hogy nagyon nehezen tudunk mozdulni, hiszen együtt tudunk élni olyan visszatetsző jelenségekkel, amelyekről sokszor már észre sem vesszük talán, hogy azok nem természetesek, nem lenne szabad, hogy így legyen. Kabarétréfák szerzői több évtizede írnak pl. a magyar kereskedői mentalitásról, mi azonosítjuk, valóban így van, nevetünk, vagy felháborodunk, még ilyet, hogy mik vannak, és minden marad a régiben. Egy a fizetés, mondják, akár udvariasak a vevővel, az ügyféllel, akár nem — tisztelet a kivételnek —, akkor meg minek strapálják magukat. Mi pedig hozzászoktunk olyan természetellenes szituációkhoz, amelyben a helyzetünk kiszolgáltatott, tudomásul vettük, hogy nekünk a meghunyász- kodás is jó. Vagy átnéznek rajtunk vagy nem, mintha nekünk tennének szívességet, ha a mi pénzünkért valamihez hozzájuthatunk, vagy valamit a hivatalokban nekünk elintéznek. „Nincs. Nem tudom”. Ezek kerülhetnének bele a magyar társalgási zsebkönyvbe, és ha még azt is odavetik, tessék talán a jövő héten érdeklődni, attól már boldogok vagyunk, mert figyelemre méltattak. Együtt élünk olyan jelenségekkel, amelyeket egy normális érzületű társadalom tagjai elutasítanak, amelyeket egy bejáratott rendszer kivet magából. Eszünk naponta az előfizetéses éttermekben zsipsz-zsupsz elmosogatott, kicsorbult szélű tányérokból, a poharak többsége megrepedve, sok helyen persze jó, ha porcelán a tányér, megszoktuk a koszlott, elbar- nult műanyag tányérokat is, a gyerekek a napköziben kanállal eszik a húst, mert kés-villa nincs, — mit tehetünk? Még csak azt sem lehet mondani, hogy nem volna rá pénz, mert látjuk, hogy újabb edénygarnitúra érkezett, ám egy-két héten belül azokat is leütik a mosogatáskor. Nincs, aki megmondja a mosogatólánynak, a főszakácsnak, az étteremvezetőnek: nem csak pénzkérdés a szakszerű munka. Vagy még mindig egy a fizetés, akár csorbul a tányér, akár nem? Egy a fizetés? El lehet azt képzelni egy rendesen működő országban, hogy zárás előtt egy félórával nincs kenyér a kenyérszaküzlet- ben? Ott ül a kisasszony, de minek, ha csupán annyit tehet, hogy „nincs, nincs” — szériában elutasítja a vevőket. Előfordulhat egy normálisan szervezett munkahelyen — például az ebédeltetésre rendeltetett, délután záró étteremben, hogy egy órával a zárás előtt nincs étel? Nagyon szétzüllött ez az ország, halljuk itt is, ott is, nagyon nehéz lesz rendbe hozni. Vehetünk egy másik olyan területet is, amellyel szintén nap mint nap kapcsolatba kerülhetünk — például a postát nem lehet kihagyni a mindennapi életünkből. A posta szerint szolgáltatás a munkája. Tessék megmondani, milyen szolgáltatás az, amelyikkel akkor és úgy jut el az előfizetőhöz az újság, ahogy és amikor az az éppen soros kézbesítőnek tetszik? Rendszerváltozásunk a mi körzetünk postai szolgáltatásában azt jelenti, hogy rendszeresen nem kapjuk meg az előfizetett lapokat. Rádió- és tévéújságbol újabban csak minden második héten adnak,,az országos napilap szombati számait, az Élet és Tudományt — egy szám ára: 29,50 — nem hozzák. Es amikor mindezért reklamáltunk, megtetézték azzal, hogy a húsvéti ünnepre egyetlen lapot sem kézbesítettek. Jó üzlet; én fizessek azért, hogy ők felbosszanthassanak. Nincs karton, mondja a legújabb postás, valaki elhagyta, nem tudják, kinek milyen lap jár. És megy minden tovább, ám a legszomorúbbnak nem ezt tartom, hanem azt, hogy a sok reklamáció és az ügyintézés során egyetlen postai tisztviselő még azt nem mondta: elnézést. Kiragadottnak tűnnek talán az említett esetek, de sajnos, jellemzőek arra, milyen megítélések vannak érvényben a munka szakszerűségéről. A szakszerűséget egyébként a legtöbb párt hangsúlyozta választási programjában: el kell tűnnie a korábbi gyakorlatnak, és szakemberekkel életünk minden területén a szakszerűségnek kell érvényesülnie. Nagy kérdés viszont, milyen a szakszerű munka becsülete ott, ahol nem a becsületes, a pontos munka kapja a nagy elismerést, hanem az a sikeres ember, aki jól ügyeskedik, aki a kiskapukat megtalálta, aki a gyors meggazdagodás érdekében bármire képes, akár lopni-csalni- hazudni is. Ha gyermekeink is ezt látják, remélhetjük-e, hogy majdan ideáljuk a tisztességes élet, a rendezett, nyugodt családi viszo nyok, a békés megélhetés lesz? Rohanunk, mint az őrült, és sorstársaink idő előtt dőlnek ki a sorból. S vajon a lelkeinket ki menti meg, ha ebben a zűrzavaros világban összekuszálódik bennünk a rend? Egyes közgazdászok szerint kb. kétszáz év a fejlett nyugati demokráciák előnye hozzánk képest, azaz több emberöltőnek kell eltelnie, amíg meghonosodhat nálunk egy nyugati típusú társadalom, gazdaság és életforma. Dehát mi szeretnénk még ebben az életben tapasztalni, hogy íme, a változás, a fordulat bekövetkezett, túlvagyunk a mélyponton, és innen már kifelé mászunk a gödörből. Sajnos, azonban ez nincs így, egyes vezető politikusok azt mondják, a legmélyebb pontig még nem jutottunk el, a legsúlyosabb válság még csak ezután jön. Mi történhet még velünk, mi az a legrosszabb, amire számíthatunk? Bármilyen szegények legyünk is, bármilyen terhek nehezedjenek is ránk, hinnünk, bíznunk kellene önmagunkban, e nemzet akaraterejében, szorgalmában, élniakarásában. Történelmi küldetés vár a jelenlévő generációkra — olyan feladat, amely ismeretlen a számunkra, amelyet nekünk kell magunknak kitalálnunk és megoldanunk, s amelynek a megoldása a történelemkönyvekbe fog bekerülni. Nem fog rakétasebességgel felgyorsulni a fejlődésünk, de apró jelek mutatják, hogy előretartunk. smerősöm mondja: ígérték neki az I egyik ABC-ben, hogy húsvétra egy speciálisan pácolt sonkából vásárolhat. Utólag tudta meg: abba a boltba nem érkezett meg a sonka, ezért a kereskedők elmentek egy másik üzletbe, ott megvették, és azt tették a pultra, csak hogy a törzsvevőket el ne veszítsék. Egy fiatal hivatalnok észrevette, hogy egy néni ottfelejtette a szemüvegét az íróasztalon — utánaszaladt vele, az utcán is futott utána. Szombaton sepertek az állami bolt előtt... Baraksó Erzsébet Valóságunk közelképbe
