Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-30 / 75. szám
1991. március 30. ÜNNEPI MELLÉKLETE ^ 9 A húsvéti ünnepkör — képekben Juhász Gyula: A tápai Krisztus Az ország útján függ s a földre néz, Arcán szelíd mosoly a szenvedés. A falu népét nézi csöndesen, Amint ballagva munkából megyen. Az ősi népet, mely az ősi föld Zsellére csak és várja az időt. Mikor saját portáján úr leszen, Mikor az élet néki is terem. A magyar Krisztus, a falusi szent Hiszen nekik is megváltást izent. Olyan testvéri áldással tekint Feléjük és biztatja híveit. Feje fölött a nyárfa is magyar, A fecske is és egy a zivatar, Mely őt paskolja s a falut veri És folyton buzgó öt szent sebei Nem a magyarság sorsát hirdetik? És ki segít már, ha ő sem segít? Se szeri, se száma a bibliai történetek, vallási ünnepek képzőművészeti ábrázolásának. Ezúttal három remekművet mutatunk be a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Paolo Veronese: Jacopo Bassano: Dráma a kereszttel A figurák megnyújtott arányai, a feszültséggel teli drámai atmoszféra világosan mutatják, hogy Jacopo de Ponte, aki venetói szülővárosáról, egyben működése színteréről kapta a Bassano nevet, a kép készülésekor, 1550 táján a manierizmus hatása alá került. Számára a manierizmus — ellentétben néhány közép-itáliai kortársával — nem egy elvont, mesterkélt szépségeszmény keresését jelentette, hanem a lehetőséget a kifejezés intenzitásának fokozására, a tartalmi átlé- nyegítésre. Itt is mintha pillanatfelvételt látnánk. Mintha a dráma szereplői csak villanásnyi időre tűnnének fel élőt-- tünk, olyan erős, olyan ellenállhatatlan a kompozíció sodrása. Krisztus, összeros- kadva a kereszt súlya alatt, visz- szafordul, anyjára tekint. Mária és a két másik asszony — fehér kendőjük lángnyelvként kígyózik — a fájdalom géniuszai, testetlen, átszellemített lények. Súlyosabb, már-már robusztus jelenAz egész földre sötétség borult A késő reneszánsz velencei mesterének passiójelenete az eszményi szépséget csorbítatlanul őrzi. A Kálvária-domb tetejéről, a passió utolsó állomásának színhelyéről rálátni Jeruzsálem városára, melynek épületei valószerűtlenül lebegni látszanak a távolban. Az eget vészjósló, komor fellegek takarják, mert ahogy Márk evangéliumában olvassuk, Krisztus halálakor „az egész földre sötétség borult”. Krisztus előrebukó fejjel függ a kereszten, teste körül dicsfény ragyog. Széles gesztus kíséretében emeli reá tekintetét Mária Magdolna. János fél térdre ereszkedve, gyengéden tartja ölében az áléit Máriát, akinek karja erőtlenül csüng a földre. A négy alakot Krisztus fejétől kiinduló, térben, síkban egyaránt hullámzó kompozíciós vonal fűzi egységes, a tragédia csúcspontján összeforrt csoporttá. A kompozíciónak ezt a mozgását, mint főszólamot, mellékszólamként Krisztus összeroskad kíséri a bő leplek patetikus redő- zése és a színek foszforeszkálása. Pedro Sánchez: Féregüzés, lóúsztatás, ételszentelés Hagyományaink nyomában A húsvét a keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe, Krisztus feltámadásának a napja. Ellentétben a karácsonnyal, a húsvét a naptárban mozgó, változó ünnep, március 22-e és április 25-e között évenként más-más napon tartják. Szólni kell arról, hogy a húsvéti ünnepkörben a keresztény vallás motívumai között ősi, pogány, tavaszt köszöntő szokások is megtalálhatók, olyan tisztulási rítusok hagyományai, amelyek mosakodással, tisztálkodással, a szó mágikus erejével akartak egészséget biztosítani, bajt, betegséget távol tartani, elűzni. A húsvét előtti hetet nagyhétnek nevezi népünk, napjai közül is a nagypéntek és a nagyszombat különösen jelentős dátum. A tisztulás pogány formái a keresztény kultúrkörben nagypéntekhez kapcsolódtak. Nagypéntek hajnalán Veszprém, Győr, Szeged környékén patakhoz, folyóhoz mentek mosakodni. Volt község, ahol a lányokat fűzfa alatt fésülték, hogy szép, hosszú hajuk legyen. A Hortobágy vidékén ezen a napon az állatok lemosása, fürösztése elmaradhatatlan szokás volt még a század első évtizedeiben is. Nagyivánban azt mondták, hogy a lovakat Jézus emlékére fürdetik meg, hugy egészségesek legyenek. A lovak mellett a marhákat is megúsztatták. A gonosztól szabadulást féregüzés szimbolizálta. Az egyház ezen a napon Krisztus keresztre feszítésére emlékezett. A templomokban, a városok, falvak szabad terein a középkorban passiójátékokon elevenítették fel a bibliai történetet. A katolikus vallás hívei körében mind a mai napig tartó szokás a böjtölés. Zsírral nagypénteken nem főztek, nem sütöttek, főleg gyümölcsleves, tészta, pattogatott kukorica szerepelt az étrendben. A húsvét megünneplése — főleg a katolikus vidékeken — már nagyszombat délutánján elkezdődött. Megszólaltak a harangok, a falu népe feltámadási körmeneten, misén vett részt. A hosszú böjt után a húsvétot gazdagon terített asztallal, sokféle étellel köszöntötték mindenütt. Karcagon, Kunmadarason bárányt, birkát vágtak a gazdák. A régi húsvét egyik legnagyobb eseménye az ételszentelés volt. A délelőtti misére gondosan előkészített, színes kendővel letakart kosarat vittek. Kalács, tojás, sonka volt benne. A templomban a pap megáldotta az ételeket. A szentelt ételekhez is különböző hiedelmek kapcsolódtak. Siettek velük haza, mert azt tartották, aki elsőként ér haza a teli kosárral, az a mezei munkában is élen lesz. Bálint Sándor néprajztudós jegyezte fel azt a nyíracsádi hiedelmet, hogy aki a hazaigyekvésben utolsóként halad, az még abban az évben meghal. Legelterjedtebb húsvéti szokás országszerte a locsolkodás. Korabeli dokumentumok szerint a 16. században nem locsolták, hanem megfürösztötték a lányt, szó szerint vízbe hányták. Ebben a szokásban tulajdonképpen tovább élt az ősi, pogány, egészségvarázsló, tavaszi rituális mosakodás. A századok során a szokás fokozatosan szelídült, s a 18. század elején már csak friss vízzel öntötték nyakon a lányokat a bandákba verődő legények. Húsvétkor számos helyen mulatságot, bált rendeztek. Budán, a századfordulótól kezdve húsvéthétfőn tartották a híres gellérthegyi búcsút, amely a környék fiataljainak volt kedvelt mulatsága. Kiss György Mihály Krisztus a keresztfán ség az előtérben csavart testtartásban térdeplő Veronika, a középkori legendák teremtménye. Kendőt nyújt Krisztusnak, hogy izzadságát letörölje, és a legenda úgy tudja, a kendő megőrizte Jézus arcának lenyomatát. Lovak, csillogó vértezetü sisakos katonák, izmos testű, arctalan pribékek vonulnak át a színen, összetorlódva, olyan falanxot alkotva, hogy az égből csak keskeny sáv látszik, azt is felszabdalják a dárdák és az ütésre emelt korbács. Mindez jóval több, mint a bibliai történet egyszerű elmesélése. A nyugtalanul cikázó rajz, a fellobbanó mozdulatok, a viliódzó fények a drámai sűrítés kivételes remekévé avatják a festményt. Egyénített ábrázolás A sevillai Pedro Sánchez mesternek Krisztus sírba tételét ábrázoló oltártáblája egyetlen nevével jelzett műve. A további alkotásokat — stíluskritikai alapon — a Szépművészeti Múzeumban őrzött festménye alapján sorolják életművébe. A középkori spanyol festészetre a németalföldi és az itáliai festészet hatott erőteljesen. Pedro Sánchez képén a dél-németalföl- di iskola stílusa követhető nyomon: a kompozíció jellege, az ábrázolt személyek típusai, a háttérutaktól szabdalt, fás dombvidéke, az anyagok, gyöngyök, ékkövek, ötvöstárgyak plasztikus megfestése a katolikus királyok uralkodása idején a spanyol földön egyre nagyobb számban működő németalföldi mesterek művészetének ismeretét jelzik. A Krisztus sírba tétele festő nagy műgonddal ábrázolta a késő gótikus, halhólyagos sírládát, amelybe Arimathiai József és egy tanítvány helyezi a holt Krisztust. Arimathiai József szembeforduló, kissé egyénített ábrázolása miatt felvetődött, hogy alakja talán a mű megrendelőjének arcvonásait hordozza. /- arsogó napsütésben, CL] májust hazudtoló meJi. legben, aranyeső-ragyogásban tartok hazafelé. Virágvasárnap van. A görög katolikus templomból tódul kifelé a nép, hamvas barka vesz- szők nyalábjaival köszöntik ezt a szép napot, a Názáreti megváltó diadalmenetét. Megkezdődött a nagyhét, a húsvétra készülődés sokféle gondolatot-érzelmet feltámasztó időszaka, a megújulás, az újrakezdés, a megtisztulás mindenki számára megadott lehetősége. A feltámadás legendásan szép ünnepét várjuk mostantól — felekezeti hovatartozásunktól, pártállásunktól, a társadalmi „hierarchiában”, a szociális rétegezettségben elfoglalt helyünktől csaknem függetlenül. Valahogy mindig így volt ez természetes, talán még akkor is, amikor titokban kelleti szánkba venni az úrvacsorái kenyérfalatot, a korty bort, amikor a locsol- kodási napon nem volt iskolai szünet... Készülünk az ablaktisztítás, a kertrendezés, a lomtalanítás, a frizura-, ruhacsináltatás, az ünnepi étkek-italok beszerzésének külsőségeivel, s rendezzük dolgainkat belül, a lélek mélyén is, hogy meg tudjuk élni a csodát, a halálból visszatérés Biblia által „visszaigazolt” reményét, hogy méltók legyünk befogadására. Idei húsvétolásunk (is) várhatóan szép lesz, még akkor is, ha soványabb pénztárcával próbáljuk előteremteni ünnepi asztalunk másokkal is megosztandó javait. Mert amióta csak az eszemet tudom, ez a tavaszi,,kettős nap" — a vallási tartalom szép kiegészítőjeként — a nyitott ajtók, a vendégvárás, a rokoni-baráti találkozások alkalma volt; ‘Jaíqiíó örömein^ amikor hívatlanul is el lehetett menni — sőt!, el kellett, illett látogatni—a lányos házakhoz, sógorasszonyhoz, nászasszonyhoz, még az egyébként nehezen elviselt szomszédhoz is! Vártak Váratlanul is, s kidobni valakit... na, arról szó sem lehetett, még akkor sem, ha a jóféle itókáktól kissé kapatos köszöntő-vendég már balkéz felől kereste a kilincset. És gyalog, többnyire nem egyedül, hanem a fiúgyerekkel — ha adott az Isten —, komával, cimborával volt több okból is célszerű útnak eredni. Jókat lehetett beszélgetni séta közben, s a fejszellőztetésre, a nehezebb ételek (füstölt sonkák, töltött dagadok, hideg káposzták), fajsúlyosabb italok „lejárására" is kiválóan alkalmasak voltak ezek az iránytalannak tűnő barangolások. Persze az ünnep első napja mindig inkább a családé volt. Ilyenkor nem nagyon illett betoppanni sehová, megzavarni a gazda templomba készülő komótos nyugalmát, háborgatni a ház asszonyának befejező konyhai műveleteit, kilesni a süldő lányok másnapi toalettjét. A másodnap aztán mintha mindent és mindenkit kiforgatott volna magából! Megtörtént az ünnep ,,lelepleződése"; a maguk naturális szépségében mutatkoztak meg egyszerre azok a kendőzetlen érzések, indulatok, melyek azért mindig is jelen voltak a vallásos rituálék hátterében. Mert a húsvét a megszépítő, tavaszi szere- lemvárás, párkeresés, választás, az egymásra találás ünnepe is, s a termékenységé, a beteljesülést ígérő reménykedésé. És a társaságéi A jóízű beszélgetések, a szapora koccint- gatások, a szirmosan szétnyíló hájas tészták morzsázó beha- rapdálásának jeles napjain együtt kell(ene) örülnünk, egymásért kell(ene) ,,feltámadnunk”. Mert a magányos, befelé forduló húsvétoknál csak az egyedül átvirrasztott szilveszterek dermesztő csöndje lehet iszonytatóbb! Mondom mindezt azért, mert érzem: valami megtört, megroppant volt húsvétjaink tartásában is. Látszólag nincs semmi változás: csokinyuszik tömkelegé a kirakatokban, nyolc-kilencszáz forintos parfümszórók (óh, trükkös „szappanos vizeink" illatai), étel-ital 'kifulladásig,, igaz, méregdrágán, de van. És akkor mi hiányzik? Magam sem tudom, csak érzek valami elszomorító mechanizálódást az egészben. A gyalogos locsolkodások ideje — tudom — lejárt. A sikk, no meg az idővel való takarékosság praktikuma autóba ülteti a férfiembert, aki ettől kezdve a kényszerű absztinencia védelmet nyújtó álarcában szerepel egész nap (majd este, majd akkor bepótol mindent...). Gyorsabb a tempó kocsival, még biciklivel is, mint sétálgatva, bandukolva, de ugyanilyen felgyorsítottak a látogatások is; öt-tíz perc, egy falat pogácsa — a komolyabb hidegtálak sokszor még délután is majdnem érintetlenek —, egy korty rostos, az ,,én már telítve vagyok” — alig — udvarias szabadkozása, és rohanás tovább! Ha van hová, ha van kihez! Mert ez a másik, ami sajnálatosan új ebben az egész, formálódó szokásrendszerben! Még közeli barátok, rokonok is előre bejelentik: elutazunk húsvét másodnapján; még mindig jobb — mondják mint beleölni a sok pénzt a traktába és végigvárakozni az egész napot; beszélgetni tudunk majd máskor is... Hát igen! De az ünnepköszöntők előtt zárva maradó ajtók szaporodása, a közösen megélhető öröm kirekesztése mégiscsak megfoszt bennünket valamitől, ugyanúgy, mint a pepecselő, de gyönyörű tojásfestések helyett a matricás „megoldások". A ~ fáradtság, a kimerült túlhajszoltság nagyon is elfogadható magyarázatok az egész „jelenségre". S mégis azt mondom: ne meneküljünk boldogsághordozó pillanataink elől! C supán tavalyi locsolko- dásom feledhetetlen estéjére apellálok, amikor erősítgetem: a homályba borult konyhaasztal körül gyermekkorom szeretetteljes nyugalmát érezhettem egy röpke óráig. A féltve őrzött, biztosan az én „tiszteletemre" kibontott aszúsűrűségű bor íze azóta is a számban... s okosan beszélő, rám is figyelő szemek, a máig megőrzött hímes tojás... Hiszem, a „ feltámadás” lehetősége valahol ezekben rejtezik. Csak tudjuk, merjük észrevenni! Kállai János
