Kelet-Magyarország, 1991. március (51. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-02 / 52. szám

1991. március 2.

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Művészeti életünkről

T

ermészetesen a korgó gyomor zavarja a zene élvezetét. Éhesen csak a próféták

hitelesek. Igaz, hogy napjainkban sokféle prófétával találkozik az ember, mégis hitetlenek vagyunk, ha a jövő rossz kilátásait emlegetik.

Még kevésbé nyílunk meg, ha arról van szó, hogy vannak-e még, s milyenek a kultúrán belül a művészet esélyei. Nem okoz-e visszavonhatatlan károkat az állami mecenatúra fokozatos (és teljes) kivonulása a művészeti életből? Napjainkban sok művész már önmagát kénytelen menedzselni, ha meg akar élni abból, hogy valamilyen tehetséggel áldotta meg az élet. Erzéke- lik-e a művészek mindazokat a kezdődő változásokat, amelyek következtében átrendeződik majd a művészet-közönség kapcsolat, a személyes boldogulás pedig nem feltétlenül az értékek mentén alakul?

Ezekről a kérdésekről (is) beszélgettünk Fehér Ottó karnaggyal, a művészeti szakközépiskola zenei tagozatának vezetőjével, Horváth János festőművésszel, a tanárképző főiskola tanárával, Schlanger András színésszel, a Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetőjével. Szerkesztőségünket Nagy István Attila kulturális rovatvezető képviselte.

K.-M.: Művészeti életünk különböző területein dolgozva ml foglalkoztatja Önöket jelenleg?

F. 0.: A Nyíregyházi Vegyeskar vezetőjeként arra készülök, hogy a ' Szimfonikus zenekarral közösen előadjuk Webber Rekviemjét. Várom a partitúrát, és azt, hogy a feltehetően magas jogdíjat ki tudjuk fizetni.

H. J.: 1984-ben volt utoljára kiállításom. Illik számvetést készíteni. Jó lenne kiharcolni, hogy a tanárképző főiskolán is beinduljon az egyszakos rajztanári képzés. Ma az iskolákban dolgozó rajztanárok hetven százaléka levelező tagozaton szerezte a képesítését. Én ezt abszurdnak tartom.

Sch. A.: Most vagyok túl egy bemutatón. Az Ébren álmunk erdejében rendezése nagy belső feszültséggel járt. Jelenleg felszabadultnak, lazának érzem magam. Egyébként pedig nem művészi feladatok állnak előttem: a következő évad műsortervének előkészítése, szerződés- kötések.

K.-M.: Az elmúlt hónapok alatt annyi változás történt Magyarországon, hogy, sok ember számára gondot jelent az eligazodás. Erzékelik-e a művészet-közönség kapcsolatának az átalakulását?

H. J.: A képzőművészet kiszorult az utcára. Az emberek a kilométer-festészet termékeivel találkoznak. Ezeknek az alkotásoknak nincsen reális értékük. A kiállítótermekben több az érték. Vásárló azonban inkább az utcán van. A festészet gyártási tényezővé alakult, ismerek olyan ,.alkotót’, aki havonta harminc képet is készít. Az értékes magyar képzőművészeti alkotások vásárlói azt hitték, hogy befektetik a pénzüket. Szerintem tíz év múlva könnyen kiderülhet, hogy nincs értéke a megvásárolt festménynek.

Sch. A.: Az ízlés lassan változik. Most még a színháznak hagyományos nézőtábora van: diákok, állandó bérletesek. A mai színház népszerűségét akkor szerezte, amikor olyan igazságokat mondott ki, amelyek csak a színház sajátos világában fogalmazódhattak meg. Ez ma már nem értékteremtő vonás, hiszen minden kimondható. A színháznak ebben az új helyzetben is meg kell tudnia fogalmazni a maga érvényes igazságait. Az bizonyosnak látszik, hogy a magyar színházi struktúra szét fog esni. Szétválik a könnyű szórakoztatás (profi színvonalon) és a komolyabb művészi teljesítmény. Az értékközvetítés és a szórakoztatás.

A nyíregyházi társulat az értékközvetítésre szerveződött, de megpróbálja a kettőt együtt megvalósítani.

F. O.: Minden művészt érdekel, hogy mennyien fogadják be a teljesítményét. Szeretem a hangversenyeken az álló hallgatókat, mert akkor telt ház van. Nyíregyháza zenészeit nagyon foglalkoztatja a sorsuk, az, hogy mi lesz az együttesekkel. A Rekviemet is azért választottuk ki, mert tudjuk, hogy a közönség igényli a színvonalas zenei élményt.

Horváth János: Szatmár

„Á'féstő mindenható... Ha a festő szép dolgokat akar látni, melyek elbűvöljék, módjában van megteremteni őket. Ha pedig torz dolgokat akar látni,'amelyek rémületet keltsenek, bo- hókásak és nevetségesek vagy pedig szánalomra méltók legyenek, akaratának ura és istene. "

(Leonardo da Vinci)

Schlanger András, Nagy István Attila, Fehér Ottó, Horváth János

K.-M.: Hogyan élik meg a különböző művészeti ágakban dolgozók az állami mecenatúra csökkenését?

H. J.: A közönség, az állam nem tartja el a művészeket, hiszen csaknem mindegyik polgári foglalkozással is rendelkezik. A Magyar Köztársaság Művészeti

Schlanger András Moliere: A fösvény című komédiájában

„A színház feladata az, hogy a szót kiszabadítsa a könyv koporsójából, és életet leheljen bele, hogy vérrel töltse meg, a ma friss vérével, élő kapcsolatot teremtsen velünk, hasson ránk, és engedje, hogy a szó bennünk kezdjen új életet. Ez az egyetlen út, több nincs."

(Max Reinhardt)

Alapjának körülbelül ötezer tagja van, ebből hétszáz festő. Ez nem sok. Az más kérdés, hogy sokan foglalkoznak a festészettel. A megyében 27 hivatásos képzőművész él, közülük, ha ketten élnek a munkájukból. De legalább ötvenen „festegetnek”, s árulják a képeiket. Adófizetés nélkül.

Sch. A.: Nyíregyházának hihetetlenül nagy szüksége van az itt élő művészekre, hiszen velük, általuk tud kilépni a városból, a megyéből. A városnak jól felfogott érdeke, hogy mivel sem gazdasági, sem idegenforgalmi szempontból nem tud versenyhelyzetbe kerülni — a tnüvészet támogatásával menedzselje magái. Annak ellenére, hogy rendkívül nehéz helyzetben van, képes fenntartani egy olyan színvonalú művészeti életet, mint amilyen itt van.

H. J.: Én úgy látom, hogy a város az elmúlt időszakban nem tudta igazán magához kötni a művészeket. Voltaképpen nincsen szükség rájuk, nem kapnak megbízatásokat. Egyáltalán nincs kihasználva a „kapacitásuk”. Miközben a megye és a város is dicsekszik, hogy menynyit költ a művészekre...

Az önmenedzselésről az a véleményem, hogy azzal nem a művészeknek kellene foglalkozniuk. A képzőművészet egyébként sem kollektív műfaj. Fontos ugyan az utca emberének, a tárlatlátogatónak a véleménye, de nem az a meghatározó, hanem a szakmáé.

Sch. A.: jJó lenne, ha divatba jönne a kultúra iránti érdeklődés, mert ma még a szocializmusból maradt reflexek működnek. Elmúlt ugyan a brigádnaplók időszaka, de nem alakult ki a kultúrafogyasztók rétege.

F. O.: A zenének évtizedek óta kijártabb útjai vannak. Kórustalálkozók, fesztiválok és más nagy hagyományú rendezvények. Ettől függetlenül az ön- menedzselés ma rendkívül feszítő érdek. Korábban, amikor „hivatásos” menedzserek dolga volt a vegyeskar fellépéseinek a megszervezése, évente 2-3 alkalommal léptünk színpadra. Leszámítva egy-két „kivezényelt” alkalmat. De a nemzetközi versenyekre való meghívásokat én szereztem.

A karácsonyi koncertet is mi találtuk ki, ma már az egész országban rendeznek. Ezért szervezünk most húsvéti hangversenyt.

A vegyeskar egyesületté alakul, és így önmagát menedzseli. Másképpen nem képes pénzhez jutni és megmaradni. A korábbi rendszer kényelmesebb volt, mert nem kellett pénzzel foglalkozni.

Sch. A.: Ma a színház a nézőszám után kapja a támogatást. Én a megye és a város segítségét is mecenatúrának tekintem. De ki kell alakulnia egy új színházi struktúrának, mert a jelenlegi, amelyben zenés és prózai „tagozat” is van, nem kifizetődő. Az állandó társulatú repertoár- színház mindenütt a világon ráfizetéses. Ezt el lehetne kerülni, ha mondjuk Nyíregyházán ötszáz forintba kerülne egy jegy. De erről, ismerve az itteni kereseti viszonyokat, egyelőre szó sem lehet.

Voltak már olyan előadásaink; amelyeket vállalatok, különböző cégek támogattak. Ez jó dolog, ennek reklámértéke is van, de azért jó tudni, hogy a legnagyobb összeg, amellyel eddig a Móricz Zsigmond Színházat támogatták, százezer forint volt. Ez pedig a színház finanszírozásában nem olyan jelentős bevétel.

H. J.: Megszűntek a különböző képzőművészeti körök, mert a fenntartásukra nem volt pénz. Pedig jó lenne egy szabadiskola, amelyik összefogná a művészetek iránt érdeklődőket, szakmai segítséget nyújtana. Megszűntek a megyei gyermek és középiskolás képzőművésztáborok. De az állami mecenatúrát sem szabad eltúlozni, mert az éves vásárlás a legjobb időszakokban sem volt több negyvenötezer forintnál.

Sch. A.: Az állami mecenatúra jelenléte vagy hiánya ott is érzékelhető, hogy a művészi alkotások „felvevői” kapnak-e valamilyen támogatást. Olyan színházi tapasztalataink vannak, hogy a vidéki művelődési házak egymás után mondják vissza a lekötött előadásokat, mert nem tudják kifizetni.

H. J.: Ahol a város ad magára, biztosítja az igazi művészet számára a helyet. Például úgy, hogy kisgalériák létesülnek. Ha jól meggondolom: Nyíregyházán az elmúlt időszakban nem nyílt olyan kiállítás, amelyik valamennyire is elegáns lett volna. Hiányzott a katalógus, nem volt megfelelő a szervezés, elmaradt az ünnepélyesség.

Jellemző módon a város szellemi életének irányítói a magunk mögött hagyott két évtizedben képtelenek voltak (vagy nem merték?) összehozni az itt élő művészeket. A művészek nem ismerik egymást.

A megyei múzeum negyven év alatt képtelen volt bemutatni az itt alkotó képzőművészeket. Elkezdődött, aztán abbamaradt.

Sch. A.: A színház szívesen felvállalja, hogy otthont ad egykét képzőművészeti kiállításnak.

Összefügg a mecenatúrával, hogy az idén elmarad a művészeti hetek nagy rendezvénysorozata. Személy szerint ezt nagyon fájlalom, mert úgy gondolom, a városnak ezt a rendezvényt meg kellett volna tartania.

H. J.: Az adózó polgár szeretné látni azokat, akik ebben a megyében, ebben ~a városban

alkotnak. Újra kell gondolni az egész kulturális életet. A vezetésnek meg kell fogalmaznia művészetpolitikai szándékait.

K.-M.: Sok minden szóba került eddig. Ha jól érzékelem, mindhárman leginkább arra a változásra a legérzékenyebbek, ami az állami mecenatúra megszűnésével következik be. De milyenek ma a korszerű és a mai ember mi- voltunkat kifejező művészet esélyei?

Sch. A.: A festő a pillanat lelkét viszi a vászonra. Úgy gondolom, hogy a művészeket arra kell ösztönözni, alkossanak olyan műveket, amelyekben mai magyar emberek fogalmazzák meg önmagukat a ma élők számára.

A színházban olyan bemutatókat szeretnénk tartani, amelyekben a mai néző önmagára ismer. Szeretnénk, ha a drámaírók felvállalnák ezt a feladatot.

F. 0.: Szabolcs-Szatmár-Be- reg megyében nem él zeneszerző. Mindnyájan interpretáljuk azt, ami már megszületett. Legfeljebb azzal tudnak üzenni, amit kiválasztunk.

H. J.: A képzőművészeti élet napjainkban rendkívül nyitott, sokféle törekvés van jelen. Erőteljesen érvényesül a realista, dokumentatív vonásokkal rendelkező realizmus. Megfigyelhető az absztraktba való menekülés is. De az utca művészete produkálja azokat a tájakat, amelyek eddig nem jelenhettek meg a vásznakon. (Erdély, Kárpátalja.) Ezek együttesen minden bizonnyal visszatükrözik majd a mai kor emberét is.

K.-M.: Köszönöm a beszélgetést.

A Nyíregyházi Vegyeskar

„A zene erkölcsi törvény. Lelket kölcsönöz a minden- ségnek, szárnyat az elmének, szállni tanítja a képzeletet, bájt ad a szomorúnak, derűt és életet mindennek. Lényege a rendnek és útja minden jóhoz, igazságoshoz és széphez vezet, amelynek csak láthatatlan, de kápráztató, szenvedélyes és örökbevató alakja.”

(Platón)

| Myifllft vita

__