Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
I 1991. február 9. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 9 Berták László: Valaki néz a rácson át írják a kövek a jövőt olvassák a múltat a fák akkora marad a világ amekkorára megnövök de azt sem tudom hogy mi köt mi oldja bennem el magát mint a ketrecben a libák ülök a verssorok között nehezedek és röpködök valaki néz a rácson át talán enni és inni ád talán csak méri az időt s egyre gyorsabban jár a föld egyre ritkábbak a csodák. A Cartier Alapítvány kiállítást hoz Magyarországra A Cartier International világcég, amelynek neve parfümöket, órákat, tollakat, divatcikkeket fémjelez az elegancia világában, a kultúra támogatására is jelentős összegeket áldoz. Az 1984-ben kezdeményezett alapítványukat egyenesen Jack Lang francia kultuszminiszter avatta fel. A Cartier Alapítvány célja a kortárs művészet testületi támogatása Franciaországban. Nemcsak kiállítások rendezésével, finanszírozásával, hanem a művészek közvetlen támogatásával is. Műtermeket, alkotási lehetőségeket, festéket, vásznat, más anyagot biztosít számukra. Alkotótelepén francia és külföldi festőket, szobrászokat, építészeket lát vendégül. Az alapítvány székhelyén Jouy-en-Josas-ban folyamatosan nagyszabású tematikus kiállításokat rendeznek kortárs művészek alkotásaiból. És itt nemcsak a hagyományos képző- művészeti műfajok vannak jelen, hanem a legkülönbözőbb iparművészetek, az építészet, a fotográfia meg a divat is. Az 1990-es esztendő jelentős volt a Cartier Alapítvány számára azért is, mert ekkor indította világ körüli útjára az első nagy kortárs francia művészeti kiállítást. Ezzel az aktussal felvállalva a francia művészet külföldi népszerusiteset, megismertetését. T990 nyarán egy rendhagyó kiállítás nyílt Jouy-en-Josas-ban. A New York-i Museum of Modern Art kollekciójából, Andy Warhol szeriografikáiból (lenyomataiból) összeállított tárlat, utazott Európába. A New York-i múzeumot tulajdonképpen a prágai Narodni Galéria kereste meg, hogy ősei hazájában bemutathassa Amerika meghatározó művészének alkotásait. S mivel az utaztatás, a biztosítás költségeire sem az amerikai, sem a prágai múzeumnak nem volt kellő fedezete, felkérték a Cartier Alapítványt szponzornak. Az pedig vállalta. Méghozzá úgy, hogy Andy Warhol műveinek gazdag kiállítását európai turnéval szélesíti ki. S hogy ez számunkra miért érdekes? Nos, azért, mert a franciaországi, a prágai, a drezdai bemutató után (és a jugoszláviai meg lengyelországi kiállítás előtt) Budapesten is láthatjuk februárban Andy Warhol műveit. S így a mi közönségünknek is alkalma nyílik rá, hogy egy olyan művész eredeti munkáival ismerkedjen meg, akit eddig jószerivel csak hírből ismert, műveit reprodukciókon, képes albumok lapjain látta. kádár Vaderna József: A bukfenc színei REZEDA-KRÚDY GYULÁNAK Megterített asztal az ég. A Hold remegő velőscsontvég, bordás és gerinces hús a természet, természetem. A délibáb foga közt tartja a bibliát, zsakettes évszakot, összerágcsálja az ingem, a fogyasztásban fogyok el. Megfagyott levelek peregnek, ismét megcsalnak a nők, nem ér haza az álom, sötétednek a bukfenc színei. ház aknatalálatnál. Ő hazaugrott — a szomszédban laktunk —, és reggelire kávét melegített mindnyájunknak. Az volt a szerencséje, hogy a kávésibrik egyszerűen odakozmált csikótűzhelyünkre, és — gondos asszony lévén — éppen a ,,sparhelt"-et tisztogatta, amikor a robbanás hallatszott... Tulajdonképpen hálát kell adnom a sorsnak, hogy szülőhelyem — ezt is „szó szerint" kell érteni, itt születtem egy őszi napon, este fél kilenckor, mivel édesanyám még azon a napon is műszakban volt —, ez az egy-szoba-konyha-kamra még ma is megvan, ma is áll. Korai eszmélkedéseim, révületeim, fél vagy egész álmaim közül nem is tudom, hogy utólag melyek a fontosak. Azt hiszem, azért mégis a legélesebbek visszatérő álmaim képei. Az egyik, hogy állok a konyhaablakban, s egyszercsak megjelenik tőlünk jobbra a háztetőn egy kopasz, időtlen korú, de pici ember, egész testét kifordított suba fedi, végtelenül hallgat, és a kezében egy — ár! Igen, az a cipészeknél nélkülözhetetlen ári A másik álmom: megyek az utcán, egy gipsz oroszlánszobrot látok, amely mintegy varázsütésre megelevenedik és elkezd üldözni. Persze bárhogy is futok — utolér. Tapintása hideg, barátságtalan — de hiszen még most is gipszből van. Birkózunk, gyötrődünk, nem bírunk egymással. Érdekes módon az oroszlán nem használja legfélelmetesebb fegyverét, a fogait. Én viszont előveszem a kiskésemet, és beleszúrok. Megint mintha csak falba igyekezném vágni a bicskámat. Izzadtan ébredek. A harmadik visszatérő álmom előtt el kell mondanom, hogy akkoriban igen nagy hallgató közönsége volt azoknak a mendemondáknak, szóbeszédeknek, amelyek gyermekek rejtélyes eltűnéséről szóltak. Ezeket a kisfiúkat, kislányokat egyszerűen — mint a rémálmokban — megették. Az egyik ilyen emberevőnél például az ünnepi lakoma után vette észre az elbeszélő, hogy a csirkelábcsontok erősen emlékeztetnek egy kisfiú ujjperecéire... Szóval én egy olajos szemizzású, fekete kalapos emberrel találkoztam. Visszatérő álmom szerint egy disznóölő késsel Süllyedek a harmadik emeleten az ugyanolyan hálószobák zátonyain széttöredezve. Búsmagyar hegedűszót tűzött gomblyukamba a nyár, a fák, virágok helyen most fátyolos, nyitott üresség szól: a magánytól nincs magányom, otthagyom a lányt, fájjon, ajkam torlasza, süket pohár, eg játszotta ki ellenem az ízeket, éhségre nevel az étel. Ha mozdulok, falevél az őszben, sötétednek a bukfenc színei... megcéloz, ketté akarja vágni hosszában a koponyámat. Mielőtt történhetne valami, verejtékben úszva felriadok. Nemigen ettünk akkoriban mást, mint babot, krumplit és melaszt. A melasz jó a kukoricalisztből sütött prószához is, de a hagymával kisütött zsírt a prószához inkább a férfiak eszik. Egy este megkérdem apámat: hogy lehet az, hogy mi délben vagy bablevest eszünk krumplifőzelékkel, vagy krumplilevest babfőzelékkel? Apám szeme hirtelen könnyel telik, feláll, és valósággal kiszalad a lakásból. Persze vannak jobb napjaink is. Apám a Pécsi Dohánygyárból kincset érő két zsák cigarettát hozott a németek kivonulásakor. Anyám húsz csomagért cserébe egy körülbelül tízkilós sonkát cipelt haza a piacról. Amint fő, gyanús szagot érzek először én, aztán anyám is: borsókás az egész sonka. Apám fölmegy a Mecsekre vele és elássa. Aztán, emlékszem, sikerült szereznünk egy kismalacot is, amit apám Rákosi elvtárs tiszteletére Matyi- nak nevezett el. Szépen nőtt, nődögéit, míg egyszer anyámmal éppen Gerdében voltunk, távoli rokonunknál, és kapják a hírt: azonnal haza kell mennünk, a Matyi „haldoklik". Irány a szántóföldek, a végkimerülésig futunk, s éppen még a vonatot is elérjük... Ez az akkor 100 kiló körüli keshedt kisdisznó volt egész életünkben, amit vágtunk. átsó udvar? Ott fantasztikus dolgok estek meg! Apám a fáskamrában csapta le, és nyúzta meg a nyutakat — hogy gyűlöltem akkor érte! Nem is ettem a nyúlpörkölt- ből, vagy vadasból soha, csak negyvenéves korom után kaptam rá. S amikor Hóekék pulykát vettek, volt ám nagy ribilió: Hockné tartotta a pulyka nyakát, Hock egycsapásra fejszével lenyisszantotta, s akkor a pulyka elkezdett rohangálni fejetlenül, vérszökőkutat hagyva maga után... De az értelmem is ott kezdett el nyiladozni, a Sándor utcában. Míg nővérem a tésztát gyúrta, megtanította velem Ady: Proletár fiú versét, amelyet én, még ötévesen se, elő is adtam a Budai II. Katolikus Körben. Ma a Sándor utca 14. udvarán mindent elborítva két óriás körtefa áll. Azt hiszem néha, apám és anyám. Rózsa Endre Az erdei Ma már a levegő sincs ingyen. Hát még ha az ember enni s inni akar! De mit tehetünk...?! Rég belenyugodott már e sorok írója is a megváltoztathatat- lanba. Kapjon bármennyi pénzt, úgyis kifolyik az a kezéből. Ám ekkor megismerkedik egy fiatalemberrel, akiről kiderül, hogy neki bizony száz forint is elég arra havonta, hogy vígan éljen. A fiatalembernek Nagy Antal a neve, húszesztendős, és Ri- csika-tanyán lakik. Egy nagy, komoran kéklő erdő közepén, s havonta annyit költ élelemre, mint más egy nap cigarettára. Bolond ez az újságíró! — hördülhet fel, joggal, az olvasó. Mert ki hallott már olyat, hogy valakinek egy forint is elég naponta, hogy életben maradjon! Sőt! Hogy vígan éljen. Am kérdezzük meg Nagy Antalt, hogy mit eszik ma. — Ott van a lábos, nézzenek bele! Felkarikázott sárgarépa, s apróra szabdalt zeller, petrezselyem. — Zöldségleves készül? — Ugyan... Csak nem fogom elrontani azt a sok finomságot. Itt az ideje, hogy elmondjuk, Nagy Antal vegetáriánus. • Nagy divat ez manapság, egyesek szerint a jóléttől meg- csömörlött úriemberek, úriasz- szonyok legújabb bolondériája. Egy-két hétig félretesszük a szűzpecsenyét, a pacalpörköltet, s zöldborsót, meg kelbimbót rágunk. Aztán, hogy látjuk, az istennek sem akar csökkenni a pocak, a toka... Hát akkor „hajrá, őzgerinc!” Nagy Antal csak mosolyog az efféle, súlyosan sértő, ostoba előítéletek hallatán. Ehelyett annyit mond csupán csendesen: — A tudomány rég bebizonyította már, hogy az ember eredendően növényevő. Csak később tért át a hús fogyasztására. Hogy aztán ez mennyire vált a hasznára...? Egy nagy tanyasi házban él a gazda, másfél esztendeje telepedett itt le. Hajdúböszörményben nőtt fel, s mára szerzett egy sereg bizonyítványt. Hivatásos vadász, emellett kertész és madarász, erdőt és mezőt járó, vadakat, bokrokat óvó ember. Ám ettől természetesen még szerethetné a húst! — Ugyan... Mindig többre tarremete látni innen. S amerre csak néz az ember, mindenütt élelem meg élelem. Már ha a házigazdánk szemével néz szét a környéken az ember. Akit az úgynevezett kemény vegetáriánusok közé sorolhat a minden áron szortírozni akaró ember. Aki táplálékának nyolcvan-kilencven százalékát nyersen veszi magához. Azt már mondtuk, hogy a mu- rok, a zeller, a karalábé az elsők között szerepel... De most lehajol a téli kertben, s felmarkol 'egy csomó, most is frissen zöldellő tyúkhúrt. — Az egyik legtáplálóbb eledel ilyenkor, január végén — mondja, s nyújtja, kóstoljuk csak meg bátran. Nem lesz tőle az égvilágon semmi bajunk. Öreg, messzire futó szőlőtőkék között botorkálunk, mikor azt kérdezzük tőle: — Hogyan vélekedsz azokról, akik most is megeszik a húst? — Már megbocsássatok, de ez egy tipikusan kirekesztő kérdés... Azt sugallja, rajtunk kívül mindenki más abnormális. Szó sincs pedig erről. Egy idő után mindenki megérzi, hogyan kéne egészségesen élni. — Te mikor érezted meg ezt? — Nem tudok én erre mit mondani. Szép fokozatosan váltottam át a növényekhez. Ez a kert szűk hatszáz öles... Ha nem lenne az erdő, a mező, akkor is eltartana többünket. Az erdőben szedünk vadkörtét, vadalmát, bodzát és szamócát, a többit megtermeljük itt a kertben. — S ha netán orvosra van szükségetek? — Én utoljára hatodikos koromban voltam beteg. Azóta nem volt gyógyszer a számban. Ha kerülget is valami kór, szedek egy marék mentát, bodzalevelet, vagy ezerjófüvet... Kint, a téli kertben erősen fázunk, betérünk hát újból a házba. Halkan pattog a tűz, s lassan vánszorognak az árnyak. A falakon fenyőfapolcok roskadoznak a rengeteg könyv alatt. Már kitalálhatták... Állatokkal, növényekkel foglalkozik valamennyi. Mert Nagy Antal persze tántoríthatatlan természetvédő is. Ismeri is annak minden törvényét. Ezért is választotta a füveket, a magvakat. S mosolyog szelíden rajtunk, hitetlen mindenevőkön... Balogh Géza tottam a sóskát, a krumplit, a káposztát. Délelőtt, fél tizenkettő körül jár az óra. Szóval eljött az ebédidő. S miután Nagy Antal már másfél éve, hogy a Nyírségbe költözött, megtanulta természetesen az itteni szokást. Ebéd előtt illik megkínálni valamivel a vendéget. Felkapaszkodik tehát a padlásra, s lehoz egy jó marék száraz csalánlevelet. A spórra tesz egy fazekat, s mikor már zubog a víz, zutty, bele a levél... Pálinka helyett csalánból főzött „teával” koccintunk hát, s isszuk meg a pertut. Mindjárt gördülékenyebb a beszélgetés. — Hogy keveredtetek Ricsika- tanyára? — Ó, akkor mi már nagy természetjárók voltunk, a Dunától innen felkerestünk minden arra- való helyet. Pont itt, Aranyosapáti és Nyírlövő között motoroztunk, mikor eszünkbe jutott ez az erdő. „Görbüljünk már le erről a kőről...!” S mikor ideértünk, már tudtuk, hogy sehová... Itt váltjuk majd valóra az álmunkat mi öten, itt kezdjük meg a természethez közeli életünket. — Hová lett a másik négy cimborád? — Megvannak... Különféle okok miatt csak én maradhattam itt, a tanyán, de tartja mindegyikük az eredeti tervet. Vegetáriánusok, s ha csak tehetik, jönnek egy fél napra is. A ház a tanya kellős közepén áll, erdő meg erdő, amerre csak néz az ember. Aki itt él, a természetet igazán közel érezheti magához. Az őshonos ricsikai hamar napirendre tért hát az újonnan jött „fűevőkön”. Disznóöléskor persze még most is ‘ meg-megkérdik: Szomszéd, vihetünk egy kis kóstolót...? Tudják persze a választ, ám az emberség... — De akkor mit esztek? — Gyertek, megmutatom a kertet. Az ajtón kilépve rögtön veteményesbe ütközik az ember. Kelbimbó, téli karalábé, sóska... S amott egy szalmával letakart ágyás. — Ősszel nem szedtük fel a sárgarépát... A fagy ellen letakartuk, kóstoljátok meg, mintha augusztusban húznátok ki a földből. Egy nagy, karmos ágú diófa alatt állunk. A kert vége derék dombban végződik, messzire elPoseidon. ^ Orr Lajos kisplasztikája a sóstói müvésztelep anyagából
