Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-09 / 34. szám

1991. február 9. HÉTVÉGI MELLÉKLETE BäS-Äi* _ _ . . __ |______ ___­Másképpen lesz vegre? KOSÁR T iszteletre méltó az igyekezet, amellyel kedvenc ABC-áruhá- zam — ahol naponta megfor­dulok — igyekszik a vevőket minél jobban kiszolgálni. Pél­daszerűen gazdag, változatos a készletük, rendkívül kedve­sek, szolgálatkészek az el­adók, ragyog az áruház a tisz­taságtól. Igazán jó érzés ide belépni munka után, vacsorára valót vásárolni. Nemrég feltűnt nekem, hogy — a korszerűsí­tés jegyében — bevásárlóko­csikat rendszeresítettek, s ezeket közvetlenül az ajtó mel­lett katonás rendben elhelyez­ték. Megmaradtak persze az eddigi kis kosárkák is, amit az egyik alkalmazott állandóan tisztán tart, gyakorta ő adja a vevő kezébe. Már több hete így van ez, s még egyszer sem láttam, hogy a vevő a kereke­ken guruló bevásárlókocsit vet­te volna igénybe. Mindenki a kiskosár után nyúl. Nyilván sejti a Tisztelt Olva­só, miért van ez így. Ahogy emelkednek az árak, immár nemcsak hétről hétre, hanem napról napra, még ezek a kis parányi kosarak is csak félig telnek meg, miközben a vásár­lók tétován állnak az újonnan fölragasztott árak előtt, hogy ugyan melyiket merészeljék leemelni, s azzal a pénztárhoz állni. A tetszetős kocsik pedig ott árválkodnak, — hiszen egy vagyon kellene ahhoz, hogy a megvásárolt sok-sok cikket így könnyebben, s ne a kezükben cipeljék. Bármennyire is lesújtó ez a helyzet, megfigyelhetjük na­ponta, miként rendezik át a családok az étkezési szokásai­kat; hogyan próbálják megvál­toztatni vásárlási listájukat. Hi­szen a vékonyuló pénztárcák­ból egyre kevesebbre telik. Tudtuk persze korábban is, hogy még nem vagyunk a gon­dok legmélyén, mégis naponta hasít belénk a fájdalom, a ke­serűség, hogy íme itt a piac­gazdaság, s ahogy sziporká- zóan bővül a választék, azzal ellentétes arányban csökken a lehetőségünk hozzájutni szá­mos olyan árucikkhez, ami pe­dig nélkülözhetetlen a háztartá­sokban. Lerágott csont már a nyugdíjasok csirkeláb-problé­májára hivatkozni (mármint, hogy ők csak azt képesek megvásárolni). Napjainkra ere­jük teljében lévő aktív dolgozók sem képesek tartani az eddigi színvonalat. Összébb kell húz­ni a nadrágszíjat, s ez nem csupán azt jelenti, hogy elfor­dulunk a téliszalámitól, az im­port sörtől, a világszínvonalon csomagolt mosószerektől, most már a tejnél is oda kell nézni, melyik az olcsóbb, a kenyérnél is a félbarna hiány­zik a leggyakrabban, s az egy­kor a szegényebbeknek szánt lecsókolbász a sláger a felvá­gottfélék között, legfeljebb az ember változatosság gyanánt kér még 20 deka sertéssajtot, 15 deka parizert, vagy 2-3 da­rab húsos porcot. Nem vigasztalóak ezek a sorok, csupán az együttérzés, a közös sorsvállalás hangja: meg kell tanulnunk a beosztha- tatlant is beosztani. ízlelget­nünk kell a szót, hogy erre sem, meg arra sem futja, mi­közben a színes tévé még szí­nesebb reklámjai esténként zúdítják ránk a jóléti társada­lomhoz szükséges árufélesé­gek kínálatát. Talán azért szót emelhetünk halkan (hiszen a gyártókra is tetemes költségek hárulnak), hogy ha van még olcsóbb áru, akkor legalább abból is legyen kínálat, s ne következzék be az újabb fáj­dalmat okozó kiszólás: eszi, nem eszi, nem kap mást... Megjósolni, hogy mikor lesz ez másképpen, lehetetlen vál­lalkozás jelenleg. Marad csu­pán a remény, hogy a legmé­lyebbről talán egyszer mégis­csak felfelé vezethet az út. Hiszen a legmélyebbtől mé­lyebb már nincs! Számlák C sengetnek, s jön a számlás, a háziasszony a fejét fogja, alig kap levegőt, közel az ájuláshoz, amikor meglátja az összeget. Mert megjött a gázszámla: ötezerből alig fut­ja, s hogy a számlás, aki elnézést kér, mondván, ő nem tehet róla, úgy akar némi vigaszt nyújtani, hogy ez a mostani még istenes, mert csak a fele annak, ami két hónap múlva lesz (köz­ben leolvasta az órát)... Aztán megint jönnek, megint kopognak, jön a villanyszámlás; újabb rosszullét, újabb ámulat, s újra a vi­gasztalás, hogy lesz ez még több is. Jönnek a számlák, s a polgár csak pislog, mert minden egyre drágább. Meddig lehet ezt még idegekkel bírni? — kérdezi csak úgy önmagától a fogyasztó, amikor magára marad a modern gép­könyveléssel kiállított számlával, s nem tud rá felelni. Mert a számlák tulajdonsága az, hogy kézbesítik, számokat mutatnak, s hogy vajon miből kerekedtek ki ezek, arra sokszor nem felel. Azon már csak mosolyog az ember, hogy kopog a kéményseprő is, jön, „ellenőriz”, s bár nem csinál semmit, mert a gázfűtések­nél ugyan mit kellene elvégezni a kéményben, azért a számlát tisztelettel leteszi, s kér ennyit, meg ennyit. Nagyon ügyes — mondaná erre a profitszerzéshez szokott nyugati, aki mellesleg ahhoz is hozzászokott, hogy valamit vala­miért. Mert például a nagyon sok szorult ember, ha gondolna egyet és nyakába venné a várost, a falut, s bekopogna a házak­ba, vinne egy kis cetlit, amire pénzt kér, akkor ugyanott volnánk, mint az előbbi esetben... Hát ez azért már mégiscsak furcsa volna, de nemcsak ez a furcsa — mondják egyre többen. Hiszen, ha megvolna hozzá a szükséges és szigorú ellenőrző apparátus, amelyik a számlák számai mögé nézne, — ugyan már miért annyi az a szám, ameny- nyi, bizonyára találna közöttük olyat is, amely jóformán a semmi­ből kerekedett. Persze a gazdasági élet útvesztőjében jártas szak­ember rögvest azt is felfedezné, hogy a szolgáltatási dijak emelé­se nem mindig az energia, és más árak emelkedésére vezethető vissza. Kibújna a szög a zsákból: az adott szolgáltató üzem, vagy vállalat még mindig túlságosan népes vezető gárdája miként igyekszik megteremteni egzisztenciája feltételeit, lépést tartani a valóban lesújtó inflációval, mondván, ő sem esett a fejére. Jönnek a számlák, s amíg bírja, valahogy kinyögi a védtelen állampolgár. De mi lesz, ha a legjobb szándéka mellett sem tud fizetni? „Majd a számlás helyett kopog a végrehajtó, s előbb csak a villanyt kapcsolják ki, talán víz sem lesz, végül lehet szedni a sátorfát.” Ezért is érdemel figyelmet a számlaáradat, amely egyre inkább ellepi a lakosságot. Miközben gőzerővel gyártják a szám­lákat a valutáért vásárolt automaták, az azokat működtető felelő­sök olykor vajon végiggondolják-e, hogy a címzett nem automata, hanem egyre nyomorultabb helyzetben lévő ember? Ha csupán idáig eljutnának, talán mindjárt körülnéznének saját házuk táján az áremelésből sportot űzők, s ha még arra is gondolnának, hogy néha a gép is tévedhet, s a panaszokat nem gépiesen vizsgálnák meg, talán az amúgy is égbe kiáltó összegek valamelyest elvisel­hetőbbek lennének. Angyal Sándor A szerencsés parancsnok Sorsunk hány­kolódó hajó, talán az élet tengerén vagy a csillagok­ban valahol meg­írták: kinek mi­lyen életet rendel­tek az égi hatal­mak. A társada­lom peremére ke­rül-e az egyén, avagy kifürkész­hetetlen kegye­lem kiválasztott­jaként magasröp­tű pályát fut be? Bizonyára eltöp­rengett az élet és a halál pillanaton­ként változó le­hetőségein Ka- bay Dezső, aki az 1956-os forrada­lom idején a Nemzetőrség pa­rancsnoka volt Nyíregyházán. Ukrajnai börtön nyirkos kövén, KGB-s tisztek kihallgatásának lélegzetvételnyi szünetében ugyanúgy elgondolkodott a kér­déseken, mint később a francia határ közelében fekvő, német- országi műemlékházban, ahol a környékbeli erdők ifjú csemetéi­nek növekedését kísérte figye­lemmel. A napokban ismét Nyír­egyházára érkezett, mint a Tör­ténelmi Igazságtétel Bizottságá­nak megyei tiszteletbeli vezető­ségi tagja. A vérzivataros forra­dalom elfojtása után Szilágyi László és Tomasovszki András végtisztességére jöhetett elő­ször, dobogó szívvel. Most már más gondolatok is járnak a fejé­ben. — Nehogy azt higgye, hogy én valami különös sorsot mondha­tok magaménak — tiltakozik a beszélgetés elején. — Lehet, hogy ha nem engem lát meg Szi­lágyi a városháza erkélyéről, nem hív fel és nem lettem volna frissiben a Nemzetőrség pa­rancsnoka. Ugyanolyan életet él­tem, mint a hasonszőrű srácok, legfeljebb annyi előnyöm volt, hogy Szilágyival ismertük egy­mást. Én először ugyanis faluja- bélit, a gégényi Bobik Lenkét vet­tem feleségül. S mint minden tö­rekvő ifjú, annak idejében beirat­koztam az ungvári kereskedelmi iskolába. Érdeklődtem a techni­kai dolgok iránt, motorverse­nyeztem. Bizonyára a két utóbbi­ra hagyatkozva kerültem kap­csolatba a Szabadságharcos Szövetséggel, s később lehettem a jogutód, az MHSZ Baranya megyei titkára. Ám amikor az akkori párt igyekezett a befolyá­sát kiterjeszteni a félkatonai szervezetre, hiába marasztaltak, hazajöttem, műszaki ellenőrnek a beruházási vállalathoz. Közben alakítottam egy kútfúró brigádot, ugyanis nagyon érdekelt a föld, a geológia. Ránk köszöntött ’56 és én inkább mint magyart éreztem kizsákmányolva magamat, nem pedig anyagi hátrány miatt lá­zongtam... Futtában hívta Szilágyi és el­hadarta: nincs rend a városban, járőrözni kellene, Kabayt sze­melték ki erre a posztra parancs­noknak. Mire felocsúdott, már kapta az eligazítást a városhá­zán, menjen a Damjanich lakta­nyába, beszéljen a tisztekkel. Bár Hubicska őrnagy megerősí­tette: ők a nép mellett állnak, az ebédlőben összegyűlt tisztek alig ismerték ki magukat a forrada­lom pergőtüzében. Önként vállalt felelősség S mint ilyenkor lenni szokott, a részegek is odavonultak a lakta­nyához, fegyvert követeltek, és a parancsra váró tisztek alig tud­ták, kinek engedelmeskedjenek. Három kézigránátot hajított Csá- lyi Ferenc — Kabay Dezső meg­kérdezése után — a tömegbe, s végül Ormos László politikai tiszttel az oldalán ment vissza a Forradalmi Bizottság ülésére a sebtiben kinevezett Nemzetőr­ség-parancsnok a városházára. Kiderült: a rendőrség átállt, de attól joggal tarthattak, a felfegy­verzett pártbizottsági dolgozókat megrohanja a nép. Közvetítők útján tárgyaltak a hatalom birtokosaival a Nemzeti Bizottság tagjai éjjel-nappal. Csizmástól dőltek le az ágyra. November 3-án először merész­kedett haza Szabolcs utcai laká­sára Kabay Dezső, ám pár óra pihenés után páncéloszaj miatt riasztotta a Nemzetőrség ügye­letese. Mire beért a rendőrségen helyet találó parancsnokságra, szovjet tankot pillantott meg. Másnap már vitték Szilágyi Lász­lót is. Elkezdődött a hosszú me­netelés, amelynek végén a sze­rencsés csillagzat alatt született Kabay sikeres üzletemberré vált Németországban, míg Szilágyi­nak csak nemrégiben adhatta meg a végtisztességet az utókor. Vajon cserélhettek volna-e sze­repet? Ki rótta rájuk a legna­gyobb terhet? Isten, a nép vagy az önként vállalt felelősség? Ez már az ő titkuk marad... — Bajos lenne minden terhet részletezni, amin én keresztül­mentem — időz el a múlt emlé­kei közt Kabay úr. — Megjártam Ungvár és az ukrajnai Szkri bör­töneit, vallattak az orosz kémel- hárítók. Makacsul azt tudakolták: melyik amerikai vagy angol kémszolgálat tagja vagyok és ki bízott meg a fegyveres felkelés szervezésével? Századszor is elmondtam, egyetlen idegen ha­talom sem bízott meg. Annyira belefáradtam a kihallgatásokba, hogy eldöntöttem, lelövetem magam valahogy. Nem várt for­dulatként az orosz börtönpa­rancsnok előtt is bizonygathat­tam ártatlanságomat. Végül ha­zairányítottak, ahol ismét cella várt. Együtt ültünk Szilágyival, ám a kinti híreket hallva éh­ségsztrájkba kezdtünk. Öt napig nézték az őrök, majd megsúgták, inkább átállnak hozzánk, nehogy a felbőszült nép meglincselje őket. Soha nem felejtem, hogy a szabadulás napján a rendőrök tisztelegtek, majd jelentettek, mint a Nemzetőrség parancsno­kának, mikor elhagyhattam a börtönt. Kabay Dezső az átélt élmé­nyek után úgy döntött, még egyszer élve nem fogják el. Ma sem tudja a nevét annak a rend­őrnek, aki egy sötét kapualjban pisztolyt nyomott a kezébe, egy másik hű társa méregampullával látta el. Pár hónapi bujkálás után nekivágott a zöld határnak Jugo­szlávia felé... Karlsruhéban hitte el, hogy új életet kezdhet. Ércet lapátolt egy öntödében, majd beiratkozott a közgazdasági egyetemre. Tudo­mányos munkatársi állást kapott egy kutatóintézetben, nem sok­kal ezután a politechnikai intézet igazgatója lett. S mit tesz a sors? Ismét a kútfúrás hozza lázba, édesvizet talált az Égei-tenger- ben. Három év alatt 54-szer járt Görögországban. Megfordult Lí­biában, Libanonban, Tunéziá­ban, Marokkóban, Szaúd-Arábiá- ban. A megbékélés szellemében — Úgy láttam, alapíthatok egy önálló kutatóintézetet — folytat­ta. — A környezet védelmével, az erdőhalál megakadályozásá­val kezdtem foglalkozni. Időköz­ben megismerkedtem német fe­leségemmel — Lenke elvált tő­lem és idehaza halt meg —, s utána vettünk egy 250 éves, műemléknek számító paraszthá­zat a francia határ tövében. Fel­újítottam, és most ott élünk ket­tesben a nejemmel. Naponta két- három órát sétálok az erdőben, mérem az újtelepítésű fák növe­kedését, a talaj állapotát. Most töltöttem a 65. évet, s elértem a nyugdíjkorhatárt. Lesz időm ha­zalátogatni és segíteni az egyko­ri társak mai ügyeit. Közfigyelmet felkeltő beszédet mondott Szilágyi László és To­masovszki András temetésén. Pedig neki aztán lett volna joga indulatosan szólni. Már félnie sem kellett, noha mindvégig megtartotta magyar állampolgár­ságát, állandó tartózkodási en­gedéllyel élt Németországban. — A megbékélés szellemében igyekeztem emlékezni. Soha nem bocsátaná meg az utókor az újabb boszorkányüldözést. Magyarországon nagyon sok ember volt kénytelen kiszolgálni a kommunista rendszert. Elítél­jük a köpönyegforgatókat. Rossz érzés nézni, hogy az egykori ha­talmasságok magas nyugdíjat élveznek, akik meg a nép mellé álltak, pár ezer forintból nyomo­rognak. Utólag kellene igazságot szolgáltatni mindazoknak, akik annak reménye nélkül, bujdosva, megalázva, lelkileg összetörve vergődtek el 1956 újraértékelé­séig. Áldhatom jó sorsomat, hogy elkapart sír helyett nekem fényes pályát adott, de érzem, sok a tennivaló azokért, akiknek ez nem sikerülhetett. Áprilisban újra itthon leszek... Tóth Kornélia Hol van a mecénás? Elszegényedtek a közin­tézmények és a nagyvállala­tok, amelyek eddig bizo­nyos összeget fordítottak a megyei képzőművészet tá­mogatására. Mi lesz ez­után? Erről kérdeztük a mű­vészeket és a megye, illetve Nyíregyháza város illetéke­sét. Orr Lajos, szobrász: Azt hi­szem, ez a mostani gazdasági helyzet átmeneti állapot. Hiszek abban, hogy nem is hosszú idő alatt gazdaságilag helyreáll az ország. A nyugati államokhoz hasonló mecenatúra előbb-utóbb itt is meghozná a művészet terü­letén az eredményt. Nem hi­szem, hogy az életünkből hiá­nyozhat a művészet. Meglehet, hogy azonnal nem konvertálható, s látszólag nincs olyan használa­ti értéke, mint a fogyasztási cik­keknek. Ám ha hiányozna, sivá- rabb lenne nélküle az életünk. Soltész Albert festőművész: Ismerve az ország gazdasági helyzetét, rendkívül bizonytalan­nak látom a jövőt. Néhány évvel ezelőtt még rendszeresen vásá­roltak a tanácsok és a nagyválla­latok a művészektől, ily módon támogatva a megélhetésüket. Nem tudni mi lesz, az egyéni megrendelések is elmaradnak. Az amatőr festőmozgalom sorsa is bizonytalan, pedig ők az után pótlás. Régebben csak Nyíregy házán három-négy amatőr fes tőcsoport működött, most csu pán egy, és ennek is a léte ve­szélyben forog. A művészet, a szépség adja az élet értelmét Gazdagít, örömtelivé teszi éle­tünket. Tragédia lenne, ha a művészet mecenatúra nélkül ki­halna. A müvészetmenedzselés és -támogatás kérdése ma más­képp vetődik fel, mint akár egy­két évvel ezelőtt — hallottuk az önkormányzati hivatalokban. A nyíregyházi polgármesteri hivatal illetékese szerint az önkormány­zatok rendkívül szoros és szűkre szabott költségvetése a mecena túra korábbi, a tanácsi rendszer­ben még meglévő támogatási szisztémájának működtetését nem teszi lehetővé. A jelenlegi helyzetben egy-egy település ilyen irányú törekvéseinek — például köztéri szobrok állítása, épületekben elhelyezett műalko­tások létrehozása, emlékművek létesítése stb. — segítésére a közadakozás nyújt egyfajta meg­oldási módot. Esetleg számítani lehet a gazdálkodó egységek, szervek szerényebb mértékű támogatására is. A megyei szakterület munka­társa szerint az utóbbi néhány évben a vállalatok, intézmények mecénási szerepe jelentős mér­tékben visszaszorult, csaknem teljesen megszűnt. Csupán az egyedi megrendelések maradtak meg valamiféle támogatási jelle­gű kapcsolatnak a felkérő szerv és az alkotó között. (bodnár—kállai) || Kelet — A Magyarország H. Németh Katalin: Alkotás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom