Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-05 / 30. szám
1991. február 5. Kelet-Magyarország 3 Ki lesz a gazda? SOKKHATÁS, válságköltségvetés, lépéshátrány — gyakran hangzottak el ezek a szavak a nyíregyházi önkormányzati képviselő-testület ülésein a megyeszékhely kulturális életének időszerű kérdéseivel kapcsolatban. Konkrétan két intézményről, a művelődési központról és a könyvtárról volt főként szó, ám kérdéses mindazon intézmények további sorsa, amelyek tevékenységüket leginkább a nyíregyháziak körében fejtik ki, de megyei, területi kisugárzó hatásuk is jelentős. Az a kérdés, hogy most, amikor van a megyei jogú városnak képviselő-testülete, van megyei közgyűlés, hová tartozzanak ezek az intézmények, a város, vagy a megye legyen a gazda? Várható volt, hogy a döntés nem születik meg egyhamar. A nyíregyházi képviselő-testület az első előterjesztést nem fogadta el, azzal adta vissza a bizottságnak, hogy alakuljon egy ad hoc csoport, a körülmények részletesebb tanulmányozására, az intézmények átvilágítására, majd a megyei közgyűlés képviselőivel való egyeztetésre. Eközben az érintett intézményekben feszült hangulatban teltek a napok, az ott dolgozók csak találgatni tudják, mi lesz velük. A legerősebben a művelődési központban lehet tapasztalni a bizonytalanság jeleit, nem tudják, ki maradhat majd és kinek kell új munkahely után néznie. A bizonytalanság, a pénztelenség miatt nőtt a feszültség a lakóterületi művelődési házakban is — különös tekintettel arra, hogy a képviselő-testület elé terjesztett írásos anyagban a kerületi házak munkáját nem elemezték. Az ott dolgozó népművelők gyűlést szerveztek, amelyre meghívták az illetékes alpolgármestert, a szakértőket és a sajtó képviselőjét. Részeredményt sikerült elérj ni az egyeztető megbeszélésen, ahol megfogalmazták álláspontjukat: szeretnének elszakadni a nagy művelődési központtól, és mint annak idején volt, önállóan szeretnének működni. BIZONYOS, a sajtóban is megjelent kijelentésekből arra lehetett következtetni, hogy egyelőre két intézmény, a múzeum és a levéltár sorsa nem kérdéses a tövábbiakban, minthogy — a nyilatkozó illetékes szerint — az ott végzett tevékenység túlmutat a megye határain. Más jelekből viszont az az érzése támadhat az eseményeket kívülről figyelő egyszerű polgárnak, mintha az önkormányzatok szabadulni akarnának ezektől az intézményektől, amelyeknek működtetéséhez valóban sok pénz szükséges. Némi támpontot nyújt a nyíregyházi képviselő-testület elképzeléseiről a további vizsgálódások alapjául szolgáló határozat. Eszerint a kultúra támogatásában fokozatos áttérés szükséges egyik finanszírozási mód helyett a másikra. Eddig a kulturális intézmények kapták a támogatást, az önkormányzatok viszont a kulturális tevékenységet kívánják anyagiakkal segíteni. Mit jelent ez? Nem a nagy házakba fogják beleölni a pénzt, hanem elsősorban az önszerveződés alapján létrejött közösségeket, egyesületeket, együtteseket támogatják. Határozatba foglalták azt is, hogy létrehoznak egy önálló alapot, amelyből a köz- művelődési, a tudományos és a művészeti terület részesül. Jól tudjuk, mennyi mindenre kellene a pénz, a gyermekintézmények fenntartásától kezdve a kórházépítésen át a csatornázásig. Nincsenek irigylése méltó helyzetben a képviselők, akiknek rangsorolni muszáj a teendőket, és értékrendet kell kialakítaniuk, melyik szakma, ágazat hol helyezkedjen el a sorban. Nem kí- .vánják befolyásolni e szavak az önkormányzatok döntését, természetesen nem is befolyásolhatják, mégis, olyan jó lenne hinni, hogy a kultúra nem szórni ismét a sor végére. Bizonyára kitérnek az átvilágítás során a legapróbb részletek mérlegelésére. Nyilván felteszik a kérdéseket a különböző intézmények működési körülményeit vizsgálva: — Szabad-e a mai világban ilyen méregdrága színházi díszleteket készíteni? — olykor talán indokolatlanul. Vagy: miként teheti szélesebb körűvé, hatékonyabbá a pénzes szolgáltatásait a könyvtár? Vagy: hogyan tudna a kor követelményeinek még jobban megfelelő, olyan programokat szervezni a művelődési ház, amelyre vevő a közönség, a bevételekből több jön össze. Hol lehet spórolni, megtakarítani, milyen kulturális vállalkozással lehet pénzt keresni? Vannak, akik azt mondják, nagy baj nem lehet, hiszen annál mélyebbre, mint ahová ez idáig jutott a kultúra, már nem süllyedhet. Reméljük, érdekek és ellenérdekek ütközésénél a képviselő-testület tagjai figyelemmel lesznek arra, hogy Szabolcs- Szatmár-Bereg a kultúrát tekintve is hátrányos helyzetű az országos állapotokhoz viszonyítva. Féltjük az elért eredményeket, aggódunk immár világhírű együtteseinkért, mi lesz velük, ha működtetésükre nem jut elég pénz? Mi lesz az értékőrző és értékteremtő csoportokkal, ha a már megindult szétszéledési folyamat folytatódik? BÍZZUNK ABBAN; senki nem meri azt állítani, hogy itt, most, a XX. század végén és Európa közepén egy tollvonással kiiktatható volna az életünkből a művészeti csoportok, a könyvtár, vagy a színház tevékenysége. Bízzunk abban, hogy a kívánt egészséges kompromisszum születik meg.. , . , BE. Költöznek a gyerekek Otthonnézőben Mátészalkán Az udvaron január hidege csi- korította a fogát. Ottjártamkor — néhány nappal ezelőtt — a hatalmas épület kihalt árvaságának utolsó napjait élte. Még nem állított meg a kapuügyeletes, csak a fülke ablakai bámultak rám, hűvös-homályos közönnyel. A kertben fiatal örökzöldek állták összekucorodva szél és fagy meg-megújuló támadásait. A folyosókat még nem melegítette gyermekzsivaj. A lépcsőkorlátok húrjain ott nyugodott a csend. A szekrények üresen várták kis gazdáik apró ruhácskáit és a kis heverők szegleteiben gyermekálmok szunnyadtak kinyílni készülőben. Az étterem finom falatokról ábrándozott, a konyha meg arra vágyott, hogy illatok és gőzök kacskaringózzanak a főzőüstök felmelegedő kráterei fölött. AZ udvari tűzrakóhely nyáresti szalonnákra gondolt és a homokozó büszke várakról, lapátokról és vödröcskékről mesélt. Az üres pancsolómedence falán apró kristályszemek fagyoskodtak, abban bizakodva, hogy majd jönnek a gyerekek, és az idő is melegre fordul egyszer. Vajon hány szomorú sorsú kis emberpalánta cseperedik fel itt, hánynak lesz otthona sok-sok éven át ez a hatalmas ház, a város szélén, és hányán remélik falai között, hogy majd kilépve a nagybetűs Életbe, jó emberekre és jó világra találnak. A műszaki átadást követően február 1-jével megkezdődött a gyermekek be- költöztetése a Mátészalkán épült nevelőotthonba. Réti János Egy jó főnőkre várva FEJ NÉLKÜL A VENDÉGLÁTÓ VÁLLALAT A süllyedő hajót a kapitány hagyta el utolsóként. Mostanában egyre többet hallani: a „kapitány”, vagyis az első számú vezető elsőként vagy elsők közt távozik a veszteséges üzem éléről. A „partra evickélés” kockázatát nem vállalják... így volt ez a közelmúltban a Szabolcs Vendéglátó Vállalat két A minap rájöttem, hogy harminc éven át becsaptak. Ne igazítsanak ki, nem a felszabadulásra gondoltam! Egyszerűen arról van szó, hogy harminc éve dolgozom. Sőt, egyfolytában dolgozom, egyetlen nap megszakítás nélkül. Mert én elhittem, hogy a munka becsület és tisztesség dolga. Sőt, azt is elhittem, hogy nemesít. No, meg a nagy fene nemesség mellett pénzre is szükségem volt, és én, tökfej, azt hittem, azt a munkáért adják. Csak ne mosolyogjanak, maguk közül is nagyon sokan azt hitték! No, de most már tisztán látok. A főnököm egyik nap a kezembe nyomta a munkakönyvemet, és azt mondta: — Öregem a te tehetségeddel nem fogsz éhen halni. Különben is kapsz segélyt, lesz időd élvezni az életet. Éppen elég nekem azokat eltartani, akiket nem rúghatok ki. Miután ilyen szépen megegyeztünk, elmentem a munka- közvetítőbe, hogy megőrizzem a nemességemet. A kutyabőr mégis csak kutyabőr... — Tőlem akar maga munkát kapni? — nézett rám kerekre nyílt szemekkel a Hivatal Noka. — Mit képzelj mi vagyok én, Krőzus? És miért pont magának adnék, ha lenne is? He? — Hát... mert hogy ki van írva az ajtó fölé, hogy Munkaerő Közvetítő Iroda. Gondoltam... — Maga csak ne gondoljon semmit! Inkább annak örüljön, hogy nem termel több veszteséget az államnak. Hát becsületes dolog tönkretenni az országot csak azért, hogy dolgozó embernek mondhassa magát?! — Nem, ez valóban nem tisztességes dolog — mondtam pironkodva. — De tetszik tudni, a nemesség... mert hogy a munka nemesít... — Kit? — kérdezett vissza a Noka. — Azt, aki kacsalábon forgó villát építtet belőle, talán. De aki építi, az csak koszos kőműves marad. — Ezek szerint én sem lettem nemes a harmincévi munkám eredményeként? — Ugyan, jóember... nézzen a tükörbe! Méghogy nemes... Legföljebb egy ágrólszakadt, ázott nádiveréb. És akkor már udvaroltam magának. verokkal, és eldumálgatunk estig. Vagy ameddig a kedvünk tartja. Ki a fenét érdekel az idő? Nem vár otthon az asz- szony. Ja, ezt még nem is mondtam: otthagyott a feleségem, elvitte a gyerekeket is. Összeállt egy olyan pasassal, akinek van munkája. Legalább nem rágja a fülemet, hogy „a Józsikának megint szétment a cipője, miből vegyek újat?” Újat, ugyan, nekem már régi sincs... A villanyt meg a gázt kikapcsolták, mert nem fizettem Uraságom története — Hát ha így állunk, adja ide azt a segélykérő lapot, és felejtse el, hogy bármit is kértem magától. Azóta úgy élek, mint egy őrgróf. Délben kelek, mivel nem csörög a vekker hajnalban. Már el is adtam a bolha- piacon, nehogy véletlenül fölhúzza valaki. Fölteszem a kis pörge kalapomat, és végigsétálok a főutcán. Nem sietek, minek? Nem ordít rám a főnök, hogy már megint késtem öt percet. A gyomrom se fájdul meg az idegességtől, legföljebb az éhség korgatja néha. Betérek a henteshez, veszek vagy tíz deka tepertőt, és ott, az üzlet előtt, a pádon ülve elmajszolom stanecliból. Nem kell mosogatni. így aztán eladtam a tányérokat, meg az evőeszközöket is. Nincs rá gond. Délutánonként összejövünk a parkban a munkanélküli habe a számlát. A lakbérrel is tartozom... Hát persze, mert jó az a segély, de mindenre abból se futja. Azt mondja a szomszédasz- szony, hogy azért, mert iszom. Iszom hát, mert unatkozom. Eddig nem volt rá időm, mert dolgoztam. Most már erre is van. Mondom, úgy élek, mint egy őrgróf. Őrzöm a tekintélyemet. dajött hozzám a múlt- 1/ kor egy asszony, és úgy szólított: uram. Ameddig dolgoztam, nekem már mindent mondtak, de ezt még soha. Voltam már pajtás, kartárs, szaktárs, elvtárs, de úr még soha. Tudják, mi lennék, ha újra kezdhetném az életemet? Ne találgassák, megmondom: MUNKA- N E L K Ü L /. Ez ma a legúribb foglalkozás. T. Á. L. „kapitányával” is. Távoztak, s újabb bizonytalanságot hagytak maguk után. Köztudott, hogy a vendéglátó ágazat mélypontra jutott. S egyelőre nincs is remény a fellendüléshez. Vagy mégis? Februárban lesz olyan merész vállalkozó, aki e hánykolódó vállalat élére áll? Előrebocsátjuk: nem minősítjük a vállalat két volt vezetőjének munkáját. Csupán tényeket közlünk. A tények pedig a következők: Galambvári Tibor, a régi igazgató az elmúlt ősszel nem kívánta, hogy újabb ciklusra igazgatónak válasszák. (Igaz, a vállalati tanács tagjai sem marasztalták mindenáron.) Közös megegyezéssel az igazgató távozott. Helyének betöltésére októberben pályázatot írtak ki. A megadott határidőre négy pályázat érkezett be. Ám a négy pályázó közül egy sem kapta meg a törvény által előírt kétharmados többséget a titkos szavazáson. Volt és nincs Új pályázatot kellett tehát kiírni. A határidőig, november 15-ig, öt pályázó jelentkezett. Közülük dr. Sipeki Lajos közgazdász pályázatát fogadták el. Sipeki Lajos december elején el is foglalta az igazgatói posztot. Tiszavirág- életű volt neki ez a munkakör. Mint külső pályázó nem látta a vendéglátás összes gondját-baját. Funkciójának gyakorlása közben azonban azt tapasztalta, hogy az általa elképzelnél is nagyobbak a gondok, s ezek megoldására ő nem látott lehetőségeket. Kérte is a vállalati tanácsot, hogy január 2-i hatály- lyal mentse fel őt az igazgatói teendők alól. Ez megtörtént. Azóta nincs igazgatója a vállalatnak. A megbízott igazgatói teendőket Nagy Istvánná látja el. (Nagyné szakirányú főiskolát végzett és a vállalat közétkeztetési üzletágát vezeti.) Január közepén újabb pályázatot írtak ki az igazgatói munkakör betöltésére. Határidő: február 15-e. Tíz nap elteltével, január 25-ig egyetlen pályázat sem érkezett. Ebből persze nemigen lehet levonni következtetéseket. Messze van még február közepe. A büféket is eladják Milyen követelményeket támasztanak az új igazgatóval szemben? — kérdeztük Sós Gyöngyit, a vállalati tanács elnökét. O a pályázat idevonatkozó szövegét tette elénk, most ezt idézzük: „A VT célul tűzte ki a nyereséges üzletágak megtartását, a veszteséges gazdálkodási területek felszámolását, a vállalati szervezet, illetve a vállalatirányítás korszerűsítését, a vállalati vagyon optimális hasznosításával a hatékony gazdálkodás feltételeinek megteremtését.” Nem kis feladat vár tehát a leendő igazgatóra. S ezeket a nehéz feladatokat a cseppet sem könnyű privatizálás közepette kell végrehajtani. Az elképzelés szerint ugyanis nem kevesebb mint 96, azaz kilencvenhat egység kerülhet privatizálásra. Ez a szám azért is tűnik nagynak, mert várhatóan eladják a munkahelyi és iskolai büféket, konyhákat is. S megmarad-e egyáltalán a vállalat, amelynek élére most is igazgatót keresnek? A vt-el- nök válasza: igen. Tizennégy nagyobb üzlet alkotja majd a karcsúsított vállalatot. Megmaradnak a szállodai üzletágak és a tizenötnél több dolgozót foglalkoztató üzletek. Veszteséges üzletek A privatizáció után, vagyis a veszteséges üzletek eladását követően könnyebb dolga lehet a majdani igazgatónak. Könnyebb, de nem könnyű. Egy általános gazdasági fellendülésre lesz szükség ahhoz, hogy a szálloda- és vendéglátó iparban növekedjen a fizetőképes kereslet. A következő néhány nehéz évben például újfajta szolgáltatásokkal, melléktevékenységekkel lehet fenntartani a már említett 14 egységet. Reméljük: február közepéig akad ügyes és merész vállalkozó az igazgatói poszt betöltésére. Most is igaz: aki bátran élére áll a vállalatnak és kivezeii azt a bajokból, az nagy sikerélményt könyvelhet majd el. Nábrádí Lajos
