Kelet-Magyarország, 1991. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-16 / 40. szám
1991. február 16. Igenek és nemek L ehet, hogy ha egy demokráciához szokott, demokráciában élt kollégám meghallaná, nem értené: mit nem értek én azon, ami nálunk a Parlamentben történik, hiszen az a természetes, csak nekünk szokatlan még, En viszont — s gondolom nem vagyok egyedül — ennek ellenére sem. értem, miért néz állandó farkasszemet az ellenzék a koalícióval, miért látszanak a képviselők megnyilvánulásaiból kibékíthetetlennek az ellentétek, amelyek szinte minden törvény megszületésekor felszínre törnek. Ha csak néha is figyelemmel kíséri valaki az országgyűlés plenáris ülését, szem- és fültanúja annak, hogy ritka kivételtől eltekintve hogyan szavazza le a kormánypárt, illetve inkább a koalíció három frakciója az ellenzék bármelyik padjából érkezett javaslatát, s előre borítékolhatja bárki az igent egy interpellációra adott miniszteri válasz esetén, mert a Ház népesebb fele akkor sem mond nemet, ha magánemberként nem tartja elfogadhatónak a válaszként elhangzott szavakat. Persze igazságtalan és egyoldalú dolog lenne csak a koalíció igenjeinek felemlegetése, mert nagyjából azonos a helyzet az ellenzék nem- jeire, és különösen a szabad- demokrata képviselőkre vonatkoztatható ez a mindennel szembeszegülő véleményegység. Mondhatjuk persze érvként: naná, azért nem a koalíció valamelyik pártjának tagjai, mert eltér tőlük a véleményük. De vajon eredményre vezetnek-e az örökös nem-ek? Vajon adható-e meggyőző magyarázat azokra a kételyekre, amelyek egyenes következményei a kiszámíthatóságában is kiszámíthatatlan elképzeléseknek? Csak arra az időre utalnék vissza, amikor az SZDSZ kijelölte frakciójából a témafelelősöket, voltaképpen ezzel nem tett egyebet, mint felállított egy árnyékkormányt. Aztán kinyilvánította, hogy kormányozni nem akar, de azóta sem mondott igent egyetlen kormányjavaslatra. Elég fellapozni a választási kampány idején megjelent nyilatkozatokat, amelyek — ha olykor hangosak is voltak a másik hibáinak felemlegetésétől — mégis azt hitették el velünk: ha megválasztjuk őket, félreteszik az ellentéteket, s az ország sorsa, a választók sorsának megjobbítása lesz egyetlen céljuk. Lehet természetesen erre azt válaszolni, hogy épp ezért mondanak igent, vagy nemet, mert a másik éppenséggel nem tesz jót akaratának érvényesítésével, hogy a saját véleményük az egyedül üdvözítő mindenkinek. Ám a választók, az ország lakói nem így mérlegelnek. Hanem úgy, hogy ezeket a törvényeket éz a parlament hozta, s a végeredmény -ez lett, bárki is nyomta az igent és a nemet. Imádság a szabadban B evallom őszintén, hitetlenül hallgattam nemrég Szatmá- ron egy ottani újságírótól, hogy a város legszebb és legnagyobb templomába nem engedik be azokat, akik építették, vagyis az egykori görög katolikus templom kapui csak az ortodox vallásúak előtt van nyitva. Ha a görögök imádkozni akarnak, megtarthatják a misét kint a templom melletti kertben, kint a szabadban. És —jobb híján — élnek is vele a vallásos emberek, még majdhogynem ennek is örülnek, Ceausescu idejében még ezt sem lehetett. A napokban jutottak eszembe ezek a szavak, amikor a tévéhíradóban meghallottam: Ungváron bezárták az ortodox templomot, mert a görög katolikusok — akik építették — visszakövetelték maguknak, a város vezetői azonban nem engedték, s úgy tettek igazságot, hogy mindkét vallás hívei előtt kulcsra zárták a kapukat. Akár istenhívőként, akár ateistaként értetlenül állhat az ember e szigorú és határozott intézkedés fölött, s eltöprenghet: vajon elegendő ok volt-e annak idején csak azért az ortodox vallás mellett és javára dönteni, mert így Moszkva és a pátriárka volt a vallás központja és irányítója, egy görög katolikusoknak kedvező döntés esetén pedig Róma és a pápa töltötte volna be ezt a szerepet? A Kárpátalján és Erdélyben élő magyarok szerint ez a válasz túlságosan szimpla és leegyszerűsített volna. Az igazság ennél sokkal bonyolultabb, de praktikusabb a magyarázata is. Sokkal inkább a nemzetiségiek gyorsabb beolvasztásának, az asszimiláció felgyorsításának eszköze volt. Mert bár nem csak kizárólag magyarok voltak sem Kárpátalján, sem Erdélyben a görög katolikusok, hanem románok, németek, ruszinok,’ szlovákok, ukránok is, mégis úgy tartották a hivatalos berkekben: a katolikus vallás az magyar vallás. És így már mindjárt érthetőbb a tiltás, a megszüntetés magyarázatának elkenése, elhallgatása is. Ha bezárták a görög templomot, s ortodoxokat engedtek a katolikusok helyére, megszüntették azt a helyet is, ahová egyszerre sok magyar elmehetett, ahol egyszerre sok nemzetiségi találkozhatott, ahol nemcsak nyelvét, kultúráját, hitét gyakorolhatta, hanem ahol egyáltalán szót válthatott egymással. Egyik oldalon a peresztrojka, másikon a diktátor halála reményt adhatott: nem kell tovább is titokban vallásosnak lenni, ismét gyakorolhatja mindenki amit őseitől örökölt, s amit Istentől kapott. A remény azonban szertefoszlani látszik. Mert a tiltás ugyan elmarad, de a helyet, a templomot, a saját templomot nem adják vissza. Jó lenne hinni, hogy ennek nem nemzetiségi okai vannak. Balogh József II Kelet a Magyarország hétvégi melléklete Képek a kimondhatatlanról A szó képletes és valós formájában is mélyről jövő fohász ez a kiállítás a Városi Galériában. Az első jelző nem szorul különösebb magyarázatra, mikor mindnyájan láthattuk a hagymakupolák alá telepített magtárakat, az omladozó falusi pravoszláv templomokat. A valós szó azonban szomorú igazságot takar: ezek az ikonok, amelyeket a pillanaton túllátó értékőrzők mentettek egybe a Kárpátontúli Képzőművészeti Múzeum (Ungvár) pincéjéből kerültek hozzánk hosszú pihentetés után. Köszönet illeti tehát a rendezőket és a szponzoráló Fehér- gyarmati ÁFÉSZ-t, hogy e nálunk, kulturális hagyományaink mássága miatt, kevéssé ismert szakrális művészeti ág XIX—XX. századi képviselőit bemutatták. Az orosz műhelyekből kikerülő ungvári táblák akaratlanul is eszünkbe juttatják sajátjainkat, s azok között is a Szent György nagy vértanú Széchenyi utcán lévő kápolnájában találhatókat. Az egykor Tokajban pompázó ikonosztáz maradékai megjárták a tűz poklát. A gondosan megalapozott falapokról összezsugorodott fejű szentek néznek a barbár közelmúlt részeseire, mindnyájunkra, akik még mindig Kuknyó János igazgatótól, aki a múlt héten vett részt egy „ködoszlató” értekezleten, megtudtunk néhány fontos információt a főhatóság és a megyei önkormányzat álláspontjáról az előbbi, korántsem csak szűk szakmai érdekeket érintő kérdésekről. A minisztérium szerint a jövőben a szakmai irányító-ellenőrző funkciókat szolgáltató típusú intézményekként a megyei pedagógiai intézeteknek kell ellátniuk. Az új oktatási törvénytervezet is ebben a szellemben fogalmazódott. Az oktatásügy rendszerváltása, a szakmailag megalapozott szerkezeti és tartalmi átalakulás folyamatainak egyfajta, megyei vagy regionális átfogása, jó értelemben vett befolyásolása, a minisztérium — az intézményi autonómiát nem sértő! — „akaratérvényesítése” ugyanis ilyen sokszor a „máglyák” fényénél keressük a világosságot. Az ikonok megértő megközelítésében Pável Florenszkijra támaszkodhatunk. „A két világot (az evilágot és túlvilágot P. T.) elválasztó oltárfal az ikonosztáz. De mondhatnánk azt is, az ikonosztáz tégla, kő és táblá. Az ikonosztáz a látható és a láthatatlan világ között húzódó határ, ami — mint oltárfal — Isten trónusát, a mennyei dicsőség szféráját körülvevő, szentséget hirdető szentek gyülekezete, a „bizonyságtevők fellege” által jön létre s válik felfoghatóvá. Az ikonosztáz látomás.” célrendszerű bázisok, centrumok létét feltételezi. A korábban működött megyei szakigazgatási szervek az ön- kormányzatok létrejöttével elvesztették kompetenciájukat, a megyei közgyűlés hivatalaként működve feladatrendszerük is ; megváltozott. Igen rövid időn belül kiderült az is: a minisztérium és az egyes iskolák közvetlen kapcsolattartása — ha csupán az intézmények nagy számára gondolunk is — illuzórikus, a gyakorlatban nehezen megvalósítható elképzelés. Az önirányí- tás-szabályozás-értékelés tetszetősen hangzó, de igaz voltában is sok kérdőjellel nehezített célkitűzése pedig a spontaneitás (ne adj’ isten: anarchia) eluralkodásának lehetőségeit hordozza magában. A megyei önkormányzat — Az igen szigorú technikai eljárásokkal, kanonizált ábrázolási módokkal készülő ikon szavakkal kifejezhetetlenségére utal Dionisziosz mester receptszerű útmutatása az ikonfestészethez: „Ha az ikonokat gipszalappal akarod ellátni...” kezdi a tanítást és hosszú sorokban taglalja a gipsz és enyv helyes arányát a fölvitt rétegek vastagságát és számát, mint elmondható, továbbadható ismeretet. Majd így fejezi be: „Azután lecsiszolod, megfested és megaranyozod a képet.” Csak ennyi az egész. A kimondhatatlanról úgy sincs mit beszélni. A felületes szemlélő az ikonok láttán a fentebb említett kanonizált rendet egyhangúságnak, a művész számára nyomasztó béklyónak tekintheti. A megoldást ezúttal is Florenszkij adja a kezünkbe. „Azt mondhatjuk, minél mélyebbre hatol a látomás ontológiai gyökere, annál inkább egyetemes érvényű az a forma, amelyben a látomás kifejezést nyert; hasonlatosan ahhoz, ahogy a legfőbb szentségekre vonatkozó szent szavak — a legegyszerűbbek: Atya és Fiú, születés, elbomló és kicsírázó mag, menyasszony és vőlegény, kenyér és bor, a szél fuvallata, a nap és a napfény stb. A kanonikus forma a legteljesebb természetesség formája, ennél egyszerűbbet ki se tudnánk gondolni, míg a kanonikus formától való mindennemű eltérés mesterkéltséget idéz elő és korlátokat jelent; — itt kiáltanának közbe a „világi” művészek, ha egyáltalán elismernék a képzőművészeti forma normativitásának lehetőségét. Holott a kanonikus forma világában oly könnyen lélegzik az ember: a kanonikus forma leszoktat a mozgást akadályozó véletlenszerűről.” Az ikonok és rézmunkák bőségéből nehéz kiemelni a megemlí- tendőket. Az ábrázolások jó része foglalkozik az Istenanyával. (Engedtessék megkerülnöm az Kuknyó János eddigi tájékozódása szerint — szükségesnek tartja az intézet szakmai segítő, szolgáltató, értékelő s'zerepű funkcionáltatását, nem is beszélve az operatív feladatok ellátásáról. Ehhez viszont pénz kell! Éppen ezért a finanszírozás forrásaiként— a megyei költségfedezet mellett — számításba kell venni a regionális jellegű feladatellátáshoz (pl. vizsgarend- szer, értékelő módszerek kidolgozása) biztosítandó minisztériumi fedezetet is, valamint a saját erőből „kitermelt” anyagiakat. Az MPI az utóbbit illetően már eddig is jó úton haladt, s jövőbeni „iránymódosításait” is eszerint kell végrehajtania. Csak így és csakis így kerülheti el, hogy „pénztemetőnek", tehernek, újabb „iskolára telepedő hatóságnak” minősítsék. Mert nem annak kell lennie! Hanem: az önállósulást, a szakmai hitelességet segítő, az eredmények értékhordozó elemeire koncentráló, azokat felmutató szakmai központnak. Kállai János Istenanya és az Isten Anyja közötti teológiai különbség felmutatását.) Ezek közül is kiemelve érdekessége folytán egy típust, az ún. Hodegetria Istenanya képet, amelyet itt a 17. számú, a Legszentebb Istenanya c. tábla képvisel. E típus jellemzője, hogy Máriát trónolva vagy állva a gyermek Jézussal a karján ábrázolják. A megváltó jobbjával áldást oszt, baljában irattekercset tart, amely az isteni ige jelképe. Ezáltal a jelképrendszer által mutat utat az Istenanya a hívőknek. Egy másik ún. hagiografikus ikon, az 56. sorszámú, Illés próféta ikonja. Az elnevezés onnan ered, hogy Illés kezében szent írást tart, s ezt mutatja felénk. A tekercsen látható szöveg valahogy így hangzik: „Akiben a bizalom megvan Istenben megtar- tatik.” A képen körben Illés (Elia) életéből vett jelenetek láthatók. A 25-ös sorszámot viselő tábla, a Kiválasztott szentek c. az orosz vallásosság kitüntetettjei, a feliratok szerint a következő csodatévő Szent Miklós (Nicolaus = a néppel győz), Szent Pantyelej, Szent György és Szent Triton az ikonon működésükre utaló jelek találhatók. A mívesen megmunkált réztárgyak, keresztek, kinyitható»miniatűr képek személyes vallási élet kellékei az egyházi ünnepekre, csodatévő szentekre emlékeztető a Krisztussal való együttlétre serkentő munkák. Tudjuk, az ikonok teljes jel- és jelentésrendszerét szín és kom- pozíciós rendjét, az ószláv szövegek értelmét nehezen tudja megközelíteni a mai néző. De a termekbe lépve a varázslat így is, konkrétumok nélkül is megtörténik. Egy rövid időre, úgy tűnik, átértünk egy transzcendens világba, amelynek fölsejlett léte, művészetben élő valósága erőt és bátorságot ad ahhoz, hogy elmenőben könnyebb szívvel lépjünk ki a kapun. Papp Tibor Rózsa Endre Távolkel(l)eti Bajban van a SUZUKI. Hé, magyarok! Húzzuk ki! Derék úrnak MITSUBISHI. A Trabantnak fvcsúr pist — Mennyit ér a szava, szaki? — Száz lóerőm KAWASAKI. O maga igen ronda, de a motoija HONDA. Remek kocsi a NISSAN, csak ne dudálj hamissan! — Itt a slusszkulcs. Átveszed a YAMAHÁT? — Jal Ma? Hát... Aszta-maszta gazda MAZDA autóját! Legszentebb Istenanya (XIX. század közepe — tempera) Pedagógiai intézet KÖDOSZLATÁS Hírek és álhírek zápora zuhog már jó fél éve a Búza u. 5-re, Nyíregyházán, azaz: a megyei pedagógiai intézetre. Az ott dolgozók állják a sarat, de a zaklató kérdésektől ők maguk sem tudnak szabadulni. Megszűnik-e a „ház” vagy csak átalakul? Kell-e egyáltalán? Áldás vagy átok az iskolák számára ez a háttérintézmény? Maskép^n^lfiSZ tähfefö I fr ■ a Orosz ikonok Nyíregyházán---------------------------------- ..................... ... — 7 Legszentebb Istenanya (XIX. század, fémzománc)
