Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
1991. január 26. || Kelet a Magyarország hétvégi melléklete „Nem a bosszúra, az igazságra szerződtem...” valami megváltét, úgy várták a kisváros vezetői vendégüket, egy bizonyos külföldi cég üzletkötőjét. Melyik város, melyik külföldi cég? Nem ez a lényeg. Nem azért veszem a példát, hogy valahol valaki ráismerjen. Jön tehát a nyugati főnök, hozza tarsolyában a kedvező ajánlatot. Összedugják a fejüket a polgármesteri hivatal képviselői, a szakértők, latolgatják: végre elkezdődhet valamiféle változás a végeken is. Egy kis mini ’gyár létesülhetne a sívó homokon, szinte hihetetlen, hogy folytathatják az ipar- telepítést. Jól jön az üzem a munkanélküliség időszakában, elhelyezkedhetne vagy száz asszony. Óriási lehetőség kínálkozik ezzel a kisváros számára, hiszen az európai piac vérkeringésébe lehet a majdan itt készülő termékekkel bekapcsolódni. Fehér asztal, tárgyalás, megegyezés, kezet rá. Mindenki örül — a megállapodás szóban megtörténik. Eszerint az üzlet létrejöttének feltétele az, hogy a magyar cég küldjön számlát a külföldi cégnek az első fizetési kötelezettségről, afféle foglalóként 800 ezer forintról, vagyis ennek megfelelő valutáról. Várakozás a polgármesteri hivatalban: mikor jön már a pénz? Mivel a pénz csak nem akart jönni, rákérdeznek a külföldi cégnél. A válasz: valóban megkapták a számlát, és szándékukban is állt eredetileg az üzleti vállalkozást később kiteljesíteni, amely több milliós tételeket jelentett volna, azonban van egy kis probléma. A magyar cég kéviselője, akit a leendő üzem gazdasági ügyeinek intézésével megbíztak, nem a megbeszélt 800 ezerről, hanem 850 ezerről állított ki csekket. Számukra ez teljesen érthetetlen, és a nagy tapasztalatú cég gyakorlatában teljesen ismeretlen ez a módszer, amiről nem tudják, mit gondoljanak. Milyen céllal emelte meg önkényesen a kialkudott összeget, esetleg a saját zsebe számára kívánta félretenni? Nem tudják, és nem is óhajtanak véleményt nyilvánítani. Nagyon sajnálják, de számukra olyan partner, aki nem tartja magát az üzleti élet szabályaihoz, nem létezik. Köszönik és a viszontlátásra. Dugába dőlt egy vállalkozás. Fő a fejük a kisváros vezetőinek, hogy a viszonylag jól előkészített kapcsolat után hol, merre keressenek pénzes támogatót, aki hajlandó a tőkéjét itt befektetni. Közben meditálnak a magyar mentalitásról, sajnálkozva, hogy egy ilyen pitiáner kis akció megbénított egy nagy ötletet... A propó... Ismerősöm, akit jó szakembernek tartanak, az új esztendőt már egy új, nyugati—magyar vegyes vállalatnál kezdte. Milyen ott a munkamorál? — kérdeztem. Az a mondás járja — ez a főnök álláspontja —, hogy az üzletkötésnél lehet tévedni, de csak kétszer. A második már nem lehet véletlen... Nyíregyházán az elmúlt év őszén a Dózsa György út-Vay Ádám l&rút térségében figyelhetett f járókelő egy kezdetleges, kátránnyal, vagy fekete olajfestékkel az építési területek kerítéseire mázolt választási felhívásra. A SZAVAZZ A POFOSZ- RA jelszó most is ott van, de állítom, hogy száz emberből jó ha egy tudja, mi is az a POFOSZ. így azután azon sem lehet csodálkozni, hogy a helyhatósági választásokon szavazó megyeszékhelyi tízezrek közül talán ha száz akadt, aki e szervezetre, illetve képviselő-jelöltjére adta a voksát. Ki lehet az a megszállott, aki maga vállalta a szinte kilátástalan harcot a már ismert pártok és független jelöltek között, hogy bizalmat szerezzen az ismeretlenből? A festékesvödörrel és ecsettel egy őszbarna, középmagas, erős testalkatú ember járt akkoriban, aki itt lakik a közelben, a Bujtos szélén, a Tavasz utca elején — mondták. Ő a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége megyei szervezetének ügyvezető titkára. Felesége nyitja a kis családi ház ajtaját. Férje a cserépkály- hamelegű szobában „házi irodájával" bajlódik, ami nem több, mint egy sezlon vége. Frissen érkezett levelekkel, egy Kelet- Magyarországgal és a Hon című szövetségi lap néhány példányával megrakva. Szabó Zoltán most ötvennyolc esztendős, a SZÁÉV négy éve szívinfarktussal leszázalékolt segéd művezetője. — Hogyan került Ön a PO- FOSZ-ba és annak megyei titkári székébe? — A belépőt én ebbe a szervezetbe ötévi börtönnel váltottam meg. — Miért iítélték el? — Egyenes út vezetett odáig. Apám 1945 előtt csendőrtiszt-he- lyettes volt Nagykállóban. S bár ott mindenki tudta, hogy semmilyen népellenes, vagy egyéb bűn nem terhelte, üldözték, internálták, rúgdosták, mint egy rühes kutyát. Engem is mellőztek, kiközösítettek szinte mindenhonnan, s mikor 20 éves lettem, nem a többiekkel, a barátaimmal, hanem az úgynevezett osztályidegenekből verbuvált munkaszolgálatosokkal raktak egy csoportba. Ami ellen a magam módján tiltakoztam, emiatt hazaárulónak bélyegeztek, és öt évet sóztak a nyakamba. És én ezt a nem kis időt le is ültem. így kerültem ebbe a szervezetbe, igaz, közben történt egy és más... Kérdezhetnék, hogy miért éppen ide? A válaszom pedig: mert itt hasznosíthatom leginkább a tapasztalataimat, fejthetem ki a nézeteimet... — Tapasztalatról, nézetei kifejtéséről beszél, de sokan e lap olvasói közül is emlékeznek még az Önök választás előtti felhívásaira, amelyekből a bosszú, a leszámolás hangját lehetett kiérezni. Melyik hang tehát az igazi? — Akik ismernek, tanúsíthatják, hogy nem kis tapasztalat van a hátam mögött. Miért említem újra? Mert mi sem áll távolabb tőlem, mint a bosszú, vagy a leszámolás. Nem mondom, hogy soha nem gondoltam erre, de telt az idő és rájöttem, hogy a szabadságnak szabadságot kell jelentenie és nem új korlátokat. Nem lehetünk szabadok soha, ha nem vetünk véget egyszer és mindenkorra a gyűlölködésnek, a leszámolásnak, a megtorlásnak. Én azért küzdők, hogy annak az ádáz és pokolra juttató elvnek és gyakorlatnak, amely egy ördögi kört jelentett, és amely csupán arra jó, hogy még dédunokáink is gyűlöljék majd egymást, áltjuk útját. Nem egyszerű ez a feladat, de az igen, hogy sem a politikai foglyok szövetsége, sem én nem a bosszúra, a leszámolásra^ hanem az igazságtételre szerződtünk. — Mindnyájan osztják ennek a békés útnak a helyességét a szövetségben? — Nem mondnanám. Vannak, akik még nem tudták leküzdeni sértettségük következményeit, indulataikat, s követelik az általános felelősségre vonást. De szerencsére azok vannak többen, akik erre azt kérdezik: ez esetben mi a különbség az általunk eszményített szabadság és megvetett viszonyok, módszerek között? Én nem hiszek abban, hogy az emberek egy-egy kisebb, vagy nagyobb csoportjára úgy általában rá lehet sütni egy bélyeget. S ha ez bűn volt az elmúlt évtizedekben, ma sem lehet erény. — Úgy tudom, hogy több mint 1200 tagjuk van már a megyében. Kik lépnek a szövetségbe és milyen várakozással? — Szóltam már arról, hogy igazságtételre szerződtünk. Arra is tehát, hogy kapjon erkölcsi és a lehetőséghez képest anyagi elégtételt a volt fogoly, a nézeteiért üldözött, a vagyonából törvénytelenül kiforgatott, a jogfosztott, az ártatlanul bebörtönzött, internált, kitelepített, osztályellenségként meghurcolt. És kapjon törvényes garanciát rá, hogy ilyen többé nem forulhat elő. Én közvetlen közelről éltem meg a jogtiprás eseteit 1956 november 4-e után is. Nyíregyházán voltam a forradalom napjaiban, s tanúja voltam, hogy kedves példaképem, Rácz tanár úr mint óvott a felelőtlen cselekedetektől, vagy a forradalmi megyei intéző bizottság tagjaként Szilágyi László elnök mellett dolgozva tapasztaltam, mennyit tett a rend fenntartásáért, a közellátásért. ÉS mi lett a következmény? Börtön és bitófa! Nem kerülhet ilyenekre sor még egyszeri '56 után folytatódott a börtönéletem. Az öt év után jelentkeznem kellett itthon az állambiztonsági főnöknél, aki elsőnek arra figyelmeztetett: ha nem akarok visszakerülni, akkor legyek otthon sötétedés előtt, s ahol két ember már van, ne menjek oda harmadiknak. Hosszú időre a lakásom lett a börtönöm, mert volt olyan színházi, vagy mozielőadás, sportrendezvény, ahová én elmehettem? — Volt tagja valamikor valamilyen pártnak? — Soha. Még úttörőnek sem kellettem abban az időben. Sokszor gondolkoztam rajta, hogyan szerzett egyre több ellenséget magának az elmúlt rendszer tudatosan, vagy akaratlanul a bizalmatlansággal, a kiát- kozással, azzal, hogy ott mindenki gyanússá válhatott. Tavaly segítettem Nyíregyházán a kereszténydemokrata párt alapításában, de amikor láttam hogy sínen vannak, eljöttem egy jó ügyet szolgálni a politikai foglyok szövetségéhez. — Tudja-e, hogy sokan gondolják úgy: az önök szövetsége korábban alapított szervezet hasonmása. Régebben is AU Vp|)F VJ ! it1: ,l **-1:-*i -; - - ,. azért volt sikk partizánnak, még ellenállónak lenni, mert azt anyagilag is dotálták. Most ugyanezt tapasztalni — igaz, az ellenkező oldalon... —' Hogy hasonmás-e? A mi tagjaink dokumentálhatóan megszenvedték ezt a „belépőjegyet”, özvegyeik, árváik pedig a 2 tiszteletbeli tagságuk lehető- i> ségét. Pártoló tagjaink közé azok • jöhetnek, akik egyetértenek céljainkkal. Ami az anyagiakat illeti, az igaz, hogy némi nyugdíjkiegészítést kaptak a korábban bebörtönzöttek, a hadifoglyok, j elhurcoltak, de nem azért, mert szövetségünk tagjai, hanem mert mivel ezeket az éveket nem számították be nekik, a legtöbben a szó szoros értelmében csak tengődtek a legalacsonyabb juttatásokon. Nem az én példám az ide igazán illő, de elmondhatom, hogy a nyugdíjam 5947 forint, és erre kapok pár hónapja az öt,börtönév révén 1500 forintot. ítélje meg a közvélemény, hogy ez így összesen sok-e, vagy kevés. — Nyilvánvalóan jár még hozzá a szóvivői tevékenységért... — Bár a munkám itt nem kevés, elvből sem vennék fel ezért pénzt. Én mindig azt hallottam az apámtól, hogy a rang, a vagyon tulajdonképpen közömbös. Ami I nem lehet az, az az emberség. Ez nem lehet alku dolga. — Szabó úr sokoldalú ember. Ma is nyughatatlanul dolgozik, ha kell jelszavakat mázol a kerítésekre, ha kell, segít a lánya házát építeni, cikkekkel jelentkezik a lapokban, írja élete izgalmas történéseit, és szenvedélyesen védi a szövetsége érdekeit. Mi készteti ezekre? — Nekem Vác volt az egyetemem. A börtönben olyan kiváló emberek tanítottak, akik ma is vezethetnék ezt az országot. Tőlük tanultam: úgy kell élnünk, hogy ha egyszer majd ízekre szedve elemzik korunkat az utódaink, ne kelljen majd szégyellniük magukat miattunk. játékszabályok mám PP egy éve, januárnak ebben a hetében, egy szatmárcse- Lb kei gyűlésen kezdődött el megyénkben a politikai változá- !■ soknak az a sorozata, amit rendszerváltásnak szoktunk nevezni. Elmúlt egy év, és szerkesztőségünk munkatársai kapják a jelzéseket innen is, onnan is: ugyan már, nem változott itt semmi, főleg a rendszer nem, hiszen ugyanazok a személyek maradtak a helyükön... Egy éve épp, hogy e sorok szerzője arról tudósította az olvasókat: új szelek fuvallata közeleg, hiszen immár a nép maga, demokratikusan dönti el, kik képviseljék a parlamentben, illetve az önkormányzatokban az érdekeit. Emlékszünk, azután jöttek az elszánt választási küzdelmek, olykor vádaskodásokkal, sárdobálással vagy politikai dilettantizmussal. Meglepődtünk, a nehéz körülményeink közepette mily sokan éreztek elhivatottságot a politikai babérokra. Több mint százan mérkőztek meg megyénk tíz egyéni országgyűlési képviselői helyéért és sokan pályáztak azért, hogy bejuthassanak a helyi önkormányzati képviselő-testületekbe. Kiket választottunk? Hogyan választottunk? Való igaz, a települések nagy részén a régi emberek jutottak a vezetői székekbe, a polgármesterek többsége a volt tanácselnökök közül került ki. De miért baj ez önmagában? A bizonyítványt mi magunk állítottuk ki magunkról azzal, amilyen arányban a szavazások alkalmával az urnákhoz járultunk. Mi sem egyszerűbb, mint közömbösen, kívülről szemlélni az eseményeket, utána meg szidni azokat, akiket mások megválasztottak. Kritikus szemek kereszttüzében áll az újsütetű politikusok munkája. Hamar észreveszi a kis település lakossága, melyik képviselő, polgármester mire használja megszerzett hivatalát. Arra-e, amit megválasztása előtt ígért — a nép szolgálatára —, avagy valami másra, netán egyéni gyarapodásra? Kapjuk a jelzéseket: egyik-másik faluban a polgármester, aki társadalmi megbízatásként vállalta tisztségét, most átminősítteti magát főállásúvá, nagy fizetést szavaztat meg magának, és „kölcsönkenyér visz- szajár” alapon ő meg tiszteletdíjjal honorálja a képviselők ügybuzgalmát. Megcsalatkoznak az emberek ilyenek láttán-hallatán: milyen felelősséggel döntenek az önkormányzati képviselők a falu sorsáról, ha nem a nép érdekeit nézik, hanem a kezük maguk felé húz? D emokráciánk még nagyon törékeny. Nem tanulta még meg ez a nép, hogy a közéletben mik a játékszabályok, ki kiért van. Gyakorolni is a népfenség elvét, amely szerint a vezető szolgálója az ő népének — miként azt a miniszter szó jelentése tartalmazza — történelmi lecke a számunkra. Akkor jut felszínre ez az elv, ha a nép felnő önmagához, és az érdekeit képes érvényesíteni. Baraksó Erzsébet
