Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
1991. január 26. HÉTVÉGI MELLÉKLETE DR. SERA GYULA MEGYEI KÓRHÁZIGAZGATÓVAL A vállalkozó egészségügyről • A közvélemény szemében úgy tűnt annak idején, hogy az igazgatói székre önnél jóval esélyesebbek is pályáztak. S aztán két forduló után mégis Ön győzött, sokak szerint frappáns általánosságokat nélkülöző, konkrét feladatokat megfogalmazó pályázat alapján. Elmondaná, mi ösztönözte arra, hogy a választáson induljon? — Azzal szeretném kezdeni a választ, hogy örömömre szolgált annak idején, hogy az országban zajló demokratikus átalakulás részeként az egészségügyben is elindult egy folyamat, amelynek keretében — lehetőség nyílt a változtatásra. Úgy éreztem, végre lehetőségem nyílik megmutatni, hogyan látom én a változtatás lehetőségeit, melyek azok a kulcspontok, amelyek nyomán megfordítható vagy legalábbis megállítható az egészségügy színvonalának romlása. Mondhatom úgy is, kedvet éreztem ahhoz, hogy pályázatom kedvező elbírálása esetén részese legyek az egészségügy korszerűsítésének. Úgy vélem, a kórházigazgatói munkakör lehetőséget teremt arra, hogy mind a betegeket ellátó orvosok, mind a kórházban dolgozó szakemberek gondjain segítsek, nemcsak az ő, hanem a betegek érdekében is. Legalább ennyire fontosnak tartom egy olyan demokratikus intézményi légkör kialakítását, melyben mindenki a közjó érdekében léphet, melyben kedvvel és eredményesen dolgoznak az emberek. • Ezek a gondolatok szépen hangzó ars poeticának is tekinthetők, a gyakorlat olykor ennél sokkal durvább is szokott lenni. Tudomásom szerint az eltelt, nem túl hosszú idő alatt Önnek már módjában állt negatív tapasztalatokat is gyűjteni. — Igaz. Ka. lenne tagadnom, hogy az óriási felelősség, a nehéz gazdasági helyzet, valamint az általam mélységeiben nem mindenütt ismert intézményi gondok arra ösztönöznek, hogy csak felelősen, a többség akaratának érvényesítésével, egymásból logikusan következő intézkedésekkel lehet eredményeket elérni. Tekintettel arra, hogy az egészségügy társadalmi megítélése, szerintem nem az egészségügyben dolgozók mulasztása miatt olyan, amilyen, úgy érzem, együtt sokat tehetünk azért, hogy az ágazat régi becsülete visz- szaálljon. 0 Melyek az Ön szemében a jelenlegi legsúlyosabb gondok? — Mindenekelőtt az ápolási tevékenység helyzetét tartom annak, s ez már csak azért is komoly probléma, mert az egészségügyi intézményekről kialakított, jelenlegi egységesen rossz vélemény javarészt az ápolási munka színvonalából fakad. Gyakran a jó hatásfokú gyógyító munkát is beárnyékolja. A betegek közérzete, ezen keresztül a kórházak megítélése rendkívüli módon függ az ápolási munka színvonalától. Ezt a helyzetet kórházunkban is elég tragikusan ítélem meg, s nem vigasztal, hogy nemcsak itt ilyen. Mint ahogyan azt is, hogy az egészségügyi szakdolgozók bérezése nem tükrözi áldozatos munkájukat. Másik komoly problémának az egészségügyben fennálló, máig uralkodó feudális hagyományokat tekintem, melyek szerintem rég túlhaladottak, s melyek nagymértékben akadályozzák a szakmai egyéniségek kifejlődését. • Elég furcsa ezt épp Öntől hallani, aki a kórházi hierarchia legmagasabb pontján foglal helyet. — Az igazgatói beosztást nem hatalomnak, hanem szolgálatnak tekintem. Nem azért vagyok itt, hogy nekem hajbókoljanak, hanem azért, hogy segítségemmel a legjobb elképzelések is megvalósuljanak. Épp ezért első és legfontosabb célomnak — igazgatótársaim segítségével — olyan feltételek megteremtését tartom, amelyek kqzött a gyógyító és az ápolási tevékenység zavartalanul folyhat, s ebben az ápolónőtől az osztályvezető főorvosig mindenki maximálisan részt vesz. Olyan légkört tartok kívánatosnak, amelyben minden dolgozó sikerélményhez juthat, s ha gondja van, őszintén feltárja azokat. Legfontosabb alapelvem a demokrácia jó értelemben vett biztosítása. Már csak azért is, mert úgy gondolom, ilyen légkörben a többség megnyerésével a nehezedő pénzügyi lehetőségek mellett is jelentős változások történhetnek. • Az Ön eddigi intézkedései ellentmondani látszanak mindezeknek. A beiktatás óta végrehajtott különféle leváltások, változtatások bizonyára nem mindenki szemében arattak sikert, valószínűleg azért sem, mert az Ön elképzelése és elvei szerint a többség érdekében hozott intézkedések az érintettek számára esetenként egzisztenciális problémát is okoztak. — A személyi változások között legelső intézkedéseim közé tartozott a személyzeti osztály megszüntetése. Ugyancsak megszűnt a főigazgató-helyettesek feladatköre is, a rendelőintézet részlegei pedig ezentúl a kórházi osztályok szak- ambulanciájaként az osztályokhoz tartoznak. Elismerem, némelyek szemében ezek valóban népszerűtlen intézkedéseknek tűnhettek. Jól felfogott gazdaságossági érdekek, valamint a kórházi munka hatékonyságának növelése miatt azonban rákényszerülünk ezekre. S a sornak még nincs vége. Kidolgozás alatt áll az új szervezeti és működési szabályzat, a kollektív szerződés elkészítése is. Tervezzük azt is, hogy a gyógyító osztályok önálló gazdálkodást folytathassanak, s az őket irányító főorvosok munkáltatói jogot gyakorolhassanak. Az orvosok nagyon jól ismerik egymás értékeit, a főnök a beosztottjaiét. Ha vele a munkatársai elégedettek, a közös munkában érdekeltek, akkor elfogadják esetleges népszerűtlen intézkedéseit is. 0 Az orvosok megbecsülését célozza, hogy az osztályvezető főorvosok előterjesztése alapján a közelmúltban kórházi, adjunktusi és főorvosi kinevezésekre is sor került. A rossz nyelvek ezt akár népszerűséget hajhászó cselekedetnek is tekinthetik. — Természetesen. Bár a fent említett előléptetések egyesek szemében valóban népszerűnek tűnhetnek, nem az igazgató „nemes” gesztusaként értékelendők. Egészen másról, ha úgy tetszik egy mulasztás helyrehozásáról van szó, esetenként régóta esedékes tartozások megadásáról. Az igazgató szerepét e tárgyban elég mindössze annyiban összefoglalni, hogy ő az a vezető, aki semmiféle akadályt nem képez e folyamatban. Nem én léptem tehát, hanem hagytam, hogy érvényesüljön a dolgok természetes rendje, előléphessenek azok is, akik eddig csendben, mindenféle különösebb ösztönzés és elismerés nélkül,' magas szakmai tevékenységet folytattak. j 0 A manapság oly sokat emlegetett privatizáció az egészségügyet sem kerüli el. Hogyan készültek, s tudnak-e készülni egyáltalán erre a folyamatra? ! — Bár igen nehéz, megpróbálunk elé menni a dolgoknak. Az már most bizonyosnak látszik, hogy a központi gazdálkodás pénzügyi keretei szűkek, a jelenlegi infláció, az áremelkedések miatt a rendelkezésre álló pénz nem lesz elég a deficijmentes gazdálkodáshoz. Épp ezért minden lehetőséget ki kell használni. A különféle diagnosztikai eljárásokat a magánorvosok rendelkezésére bocsátjuk, természetesen megfelelő díjazás ellenében. Tervezzük, hogy a rendelőintézet helyiségeit munkaidő után a magánpraxist folytatóknak bérbe adjuk. Kulcskérdés persze, hogy a társadalombiztosítás végre elvégezze a régóta ígért korszerűsítést, a szerkezeti átalakítást, állapítsa meg az orvosi beavatkozások díjait, az új szellemnek megfelelően, függetlenül attól, hogy azt az állami egészségügyben vagy a magánszférában végezték el. A magántevékenységnek továbbra is az egészségügy szerves részének kell maradnia, hogy a betegnek választási lehetősége legyen. 0 A megyei kórházban jó pár éve kezdődött az a nagyarányú építkezés, amely miatt sokan afféle mamutintézménynek tartják a létesítményt. A jelenlegi gazdasági helyzetben vajon lesz-e elegendő pénz arra, hogy a megkezdett munka folytatódjon, a kitűzött cél megvalósuljon? Miután ez a nagy intézmény a progresszív betegellátás, a megyében elérhető legmagasabb szakmai szint képviselője, bármely részének leépítése, a folyamatban lévő beruházás leállítása visz- szalépést jelentene. Az építkezés az ország második legnagyobb egészségügyi beruházása. A szükséges pénzek rendelkezésre állnak, így várhatóan semmilyen akadályozó vagy lassító intézkedésre nem lesz szükség. Korábban felvetődött, hogy legyen két külön kórházzá az intézmény, ennek azonban szerintem nincs értelme, hiszen az intézmény ésszerűen meg nem osztható. Amit tehetünk, az az, hogy a jelenlegi szakmai színvonal megtartása mellett könnyebbé, áttekinthetőbbé, gazdaságilag irányíthatóbbá tesszük a kórházat. • Az eddigi megyei tanács helyett a megyei önkormányzat, azaz a megyei közgyűlés a kórház tulajdonosa. Milyen kapcsolat van az intézmény és a gazda között? — Ma még gyakorlatilag semmilyen, hiszen az önkormányzat csak nemrég alakult meg, bármiféle együttműködésről csak ezután beszélhetünk. Mi természetesen keressük az utat az önkormányzat felé. • Az egészségügyben tapasztalható, s az ön szavai szerint mindennapi gyakorlattá köveseden, feudálisnak is nevezhető hierarchikus felépítés meghatározza a benne dolgozók viszonyát. Az ön kinevezése határozatlan időre szól. Elmondaná, milyen főnök szeretne lenni? — Nagyon nehéz erről épp most beszélnem. Amennyit mondhatok, kinevezésemet négy évre szólónak tekintem, annak is érzem. Ez idő alatt, választóim segítségével — bízva a változások iránti igényükben — s bírva azt az erőt, hogy mögöttem állnak — szeretném elvégezni azokat a szerintem szükséges változtatásokat, amelyek a régi, negatív tapasztalatok, beidegződések, gazdálkodási formák felszámolását célozzák. Ha futja még az erőmből — s az időből persze —, az egészséges piaci szemlélet meghonosítását is szeretném elérni, mert véleményem szerint ez a legfontosabb előrelépés az oly sokat emlegetett érdekeltség, a teljesítmény szerinti finanszírozás terén az egészségügyben is. Szeretnék elé menni annak a problémának is, amelyet jelenleg a hozzánk spontán érkező, de nem akut ellátást igénylő, kárpátaljai, erdélyi páciensek jelentenek. 0 Köszönöm a beszélgetést. Kovács Éva ...az idő kifolyik a kezünk közül. Pedig nem véletlenül találták fel az időmérő szerkezetet, amely könyörtelenül figyelmeztet a múló időre. Sok helyen megfordultam az utóbbi idő- j ben, és nem tudom helyre tenni magamban azt a tényt: míg az egyik cégnél majd megszakadnak a sok munkától, a másik helyen félgőzzel felvehetnek az ott dolgozók ugyanannyi pénzt. Szándékosan nem írok irodát vagy üzemet, állami vállalatot vagy kft.-t, mert akad példa mindkét változatra újak és régiek közt egyaránt. S ami még szomorúbb a dologban: ahol ölbe tett kézzel is többet keresnek, ott van idő panaszkodni, az esetleg nyíló főnöki ajtót lesni és közben testileg-lelkileg készülni a második műszakra. Amely már régen nem a klasszikus háziasszonyi feladat, mint a mosás, vasalás, bevásárlás, főzés, hanem a munkahelyen vagy másutt vállalt túlmunka, a maszeknál feketén végzett bedolgozás és még ki tudja, milyen legális, avagy ,,csupán" az adóhatóságot kijátszó pénzkereseti forrás. Eközben nem figyelünk az időre. Számolunk, számolunk, mert rákényszerít a napról napra hozott kormányzati és más főhatósá- ; gok döntéseinek sora, hogy az élére rakott forintot — ha maradt még belőle — fizessük be azonnal, különben később megnézhetjük magunkat. Állampolgár legyen a talpán, aki naprakészen ismeri a legújabb rendelkezéseket. De bizonyára akadnak ilyenek, csak szét kell nézni, hol állnak sorban az emberek. Amikor a forint leértékelésének híre több volt, mint kiszivárgás, egy zord szombati napon tömött sorok kígyóztak az IBUSZ előtt. Vagy az OTP-ben a napokban ugyanaz a roham tapasztalható, amit már egyszer átéltünk '89 és ‘90 fordulóján. S miért érdeke^ hogy nem figyelünk mind e szorongató tények közepette az időre? Azon egyszerű oknál fogva, mert közben elfelejtünk élni. Elfelejtjük a jóízű beszélgetést a szomszéddal, helyette alkoholgőzös kocsmában öntjük ki a lelkünket a hasonszőrű társnak. S még fel is mentjük magunkat a felelősség alól: másképp ezt az életet nem lehet kibírni. Valóban nagyon nehéz. Újabban az ösz- szeszorított foggal előteremtett, ám egyre alacsonyabb szintű megélhetés is végveszélybe látszik kerülni. Nem egyszer tapasztalni a környezetünkben apátiát: hisz egy országot mégsem lehet kilakoltatni! Hozhatnak egy idő után akármilyen adó- vagy kamatemelést, ilyen vagy olyan jogcímen beszedendő pénzt, ha egyszerűen azok sem tudják kifizetni, akiknek különben eszük ágában sem lenne áthágni a törvényeket. Szerintem azért egyszerűsíteni kellene jó pár törvényt és jogszabályt. Gyakorta egy kormányhatározatot módosítanak egy miniszteri rendelettel, majd néhány passzust tovább „finomítanak", s így fordulhat elő, hogy a rendeletben bőven marad kiskapu. S mindig akadnak olyanok, akik azt nyitogatják. Ez különösen igaz most, a gazdasági élet szerkezetének átalakítása során. Egyesek úgy forgatják a munkanélküli-segélyből felvett pénzt, mint más a báli ruhát. Sokszor sérti az emberek igazságérzetét, hogy egyesek a most már alanyi jogon járó családi pótlékra számítanak, mint fő megélhetési forrásra. Míg más szeretne a gyerekének többet adni anyagiakban is, de képtelen erre. Valamikor, nem is olyan régen, még sürgettük az életünket át- meg átszövő szigorú rendszabályok eltörlését, és szabad világot áhítottunk a helyébe. Lassan itt a nagy szabadság, csak még munkál bennünk a régi beidegződés, és egyesek az oldalvonalról, szabálytalanul előznek sokunkat. Szemér- j mesen hallgatunk, ha nyilvánvalóan becsapnak minket, elfordítjuk a fejünket a randalírozók láttán. A csalást cinkos egykedvűséggel vesszük tudomásul. Mint a strucc, amelyik a homokba dugja a fejét, úgy próbá- I lünk nem tudni a környezetünkben történt visszásságokról. Közben emésztjük magun- j kát, mert a valamennyiünkben élő ! igazságérzet há- | borog. Megélhetésünk végveszélye után lelkünk békéjét is hagyjuk elso- ú dorni a múló idő ; által? Fordítsuk meg a homokórát, és kezdjünk új időszámítást, legalább magunkban...! Tóth Kornélia A rendszerváltás az egészségügyben szinte egy csapásra, az egész országban azonos időben kezdődött, s alaposan felborzolta a kedélyeket az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében az ország kórházaiban demokratikusan igazgatókat kellett választani. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem maradhat a régi. Legfőbb szempont az volt, mérettessen meg minden vezető a munkahelyi kollektíva előtt, s ha élvezi annak bizalmát, nyugodtan folytassa a munkát. Ha nem, akkor jöjjenek az újak, próbálják meg ők kihúzni a csávából a nyakig benne lévő magyar egészségügyet. A Jósa András Megyei Kórházban az utóbbi változat lépett érvénybe, az intézmény új orvosigazgatója dr. Séra Gyula lett. A 42 éves szájsebész szakorvos Kunszentmártonban született, megyei ösztöndíjasként került Szabolcs-Szatmár-Beregbe, ahol azóta is megszakítás nélkül dolgozott. Magáról nem szívesen beszél. Felesége gyógyszerész, három gyermek édesapja, munkája mellett a festészet, a szobrászkodás a hobbija. II Kelet au A m3(|y3HJrSZ3(] 5
