Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
1991. január 19. 11 alami nagyon szépet szerettem volna írni. Titkon azt reméltem, hirtelen télire fordul az idő, s mire odaérek, lehull a hó. Hisz a tél vidéken a legszebb. Az el nem sepert, agyon nem sózott fehér lepel csak úgy ropog az ember talpa alatt, hogy szinte bele szeretne harapni. Ehelyett azonban Hete- fejércse határába érve már nyúlós köd ereszkedett alá, s az átázott fekete földben cuppanós gödröket hagyott csizmám talpa. Az első ház pedig, amit megpillantottam — valamikor szép úri kúria lehetett — beszakadt tetővel, kitört ablakszemekkel nézett vissza rám. — Még a tavaly nyáron ösz- szedőlt — kerül elő valamelyik kapualjból egy asszony —, de nem törődik azzal senki. Pedig a villany is benne van, hátul pedig lakják. Mögötte meg ott a kápolna. De azt hiszi, érdekel ez valakit? Míg a buszra várnak a gyerekek, benn játszadoznak, mindig attól félek, rájuk szakad az egész. Mikor az itteni életről kérdezgetem, csak lemondóan legyint, majd útbaigazít a polgármesterhez. Kása Ferenc a konyhában fogad, épp most érkezett haza Naményból látogatóba a fia. A másik gyerek Debrecenben él. Itt a fiatalok nemigen maradnak meg, nincs se munka, se megélhetés. — Aki idejön, azt látja, nem sokat fejlődött a falu — mondja a polgármester —, pedig 51- ben, amikor tanácselnök lettem, itt fél méter járda nem volt, meg villany se. Most pedig már víz is van. Csak éppen lassan lakók nincsenek. A harmincas években csak Hete ötszáznál több lelket számlált, és csaknem fele annyit Fejércse. Most pedig a 75-ben összevont két faluban együtt alig vannak négyszázan. Legtöbbjük idős, nyugdíjas. Alig-alig akad egy fiatal család, a közeli Csarodára mindössze 26 gyerek jár át az iskolába. — A fiatalok elmennek, mi maradunk csak, öregek. Valamikor még Dunaújvárosba is eljártak innen dolgozni, most már csak a megyében keresnek munkát, amíg van. Közös a téesz a csarodaival, de nagyon gyenge, s már munkát sem tudnak adni. Az emberekben rengeteg a bizonytalanság, nem tudják miből élnek meg. S hogy mit tudott ígérni a polgármester a választások előtt? Hát, semmi különöset. Hisz még ma sem tudja, menynyi pénze lesz a falunak, csak bizakodik abban, hogy támogatni fogják a hátrányos helyzetű településeket. S az is mire lesz elég? A lakosság több, mint fele nyugdíjas, rengeteg a munkanélküli. Köztük sajnos olyanok is, akik korábban is szívesebben álltak úgy a munkához, hogy a másik odaférjen, most pedig a kocsmában a torkukon eresztik le a segélyt. Volt a téeszben egy ideig a Hódikötnek, majd a VOR-nak is melléküzemága, több mint harminc asszony dolgozott itt. De elfogyott az anyag, és nem kaptak többet. Nyáron bezár- ták, az asszonyok munkakönyvét kiadták. S micsoda kereset volt az! Havi kétezer forint. Az utána járó munkanélküli- segély pedig ezerkétszáz, de október óta még azt sem kapták meg. Senki nem tudja, mi lesz a téesszel, még csak a földjüket sem kérik vissza a régi gazdák. Aki akart, korábban bérelhetett a téesztől, fel is szántották nekik. Sokan felvették az újrakezdési kölcsönt, belefogtak a jószágtartásba, tejtermelésbe, s most jönnek a gondok, nem tudják értékesíteni, az újságban meg naponta olvassák, hogy kiadják a tejbegyűjtőket. Eddig itt volt a be- regdaróci egész közel, de hová viszik ezután? A hetei faluközpontot a posta, a kis ÁFÉSZ-bolt és a mellette lévő italbolt jelenti. Utóbbi zárva. Gyüre Istvánná, a postahivatal vezetője azon kevés fiatal közé tartozik, aki ittmaradt. A jószágtartásból jól jön egy kis mellékes, így tudnak gyűjtögetni. A városban biztos nehezebben boldogulnának. A nagyobbik gyerek már óvodás, és elég korán megismerte mi az a bejárás. Három kis társával reggel felültetik őt is szülei a buszra, Csarodán pedig már várják őket a megállóban az óvó nénik, aztán ugyanígy jönnek délután haza. Még az a szerencse, hogy átjár innen egy asszony az óvodába dolgozni, igy az úton van, aki vigyázzon rájuk. De ha ő nem megy, akkor az iskolások pesztrálják a kicsiket. Amíg beszélgetünk, hirtelen felfedezem az egyik falon a kis „dugdosós” telefonközpontot. Egész idő alatt meg sem csör- rent. No, persze, nem is csoda, amikor kiderül, hogy mindössze három telefon van az egész faluban. Egy a polgár- mesteri hivatalban, egy a szomszédos kis boltban, egy pedig a korábbi hivatalvezető lakásán, ugyanis valamikor ott volt a telefonközpont, de hogy ő nyugdíjba ment, meghagyták neki a vonalat. (Ja, és van egy negyedik is: az épület előtt a segélyhívó.) — Innen csak mentőt hívunk, vagy a hozzátartozók érdeklődnek, ha valaki kórházban van. Akivel beszélgetni kezdünk, mind az áremelkedésekre panaszkodik, s félnek a háborútól. Nem is igen foglalkoztatja más az itt lakót. De azért vásárolgatnak a boltban, az eladó nem panaszkodik a forgalomra. De hozzáteszi rögtön, most még futja a háztájiért kapott pénzekből, csak akkor lesz baj, ha elfogy. Szegény a falu. A sok idős nyugdíjas mellett ott a sok leszázalékolt, meg munka- nélküli. Itt mindenki ismer mindenkit, egykönnyen össze tudják számolni azt is, hogy alig negyvenen lehetnek, akik még eljárnak dolgozni. Aki pedig teheti, inkább leszázalékoltatja magát, mert az a kis pénz is több a bizonytalannál. Lassan besötétedik, mégis alig gyullad ki fény a házak ablakain. Pedig már a délutáni busz is megjött, bár alig hozott utast. Céltalanul bolyongok az utcákon, s próbálom számolgatni, vajon hány ház várja évek óta hiába gazdáját. De tíznél abbahagyom, mert az egésznek nincs is értelme. Aztán végre, egy kerítés mögül előbukkan egy élőlény — egy bohókás, fehér, bozontos szőrű kutyus. Akkor jövök csak rá, milyen nagy volt a csend, míg az ő csaholása meg nem zavarta. Talán a motorzúgás riaszthatta meg. Majd előkerül a gazdája is. Kíváncsian néz rám, míg csitítja a kutyát. Szokatlan errefelé a késői vendég. Már nyílik a szomszéd kertajtaja is, így hármasban beszélgetünk Szabó Pálnéval és Kiss Pálnévar. — Hogy mit csinálunk esténként? Hát nézzük a tévét — mondják. — Ha van valami jó film nyolc után, fenn maradunk tovább, de inkább korán fekszünk és sokáig alszunk. Most már megtehetjük. — Huszonöt évet húztam le a téeszben — sorolja Szabó néni —, s most 4600 forint a nyugdíjam. Mikor megkérdezem, hogy lehet ebből megélni, nem azt mondja, hogy sehogy, hanem hogy ezerkilencszázzal ment el annak idején, s nem is volt az még tíz éve sem. — Nagyon keveset fizettek nekünk. Olyan is volt, hogy hiába dolgoztunk, egy fillért sem kaptunk érte, odamaradt a fizetés. Tartunk most egy kis aprójószágot, meg disznót, abból megvagyunk. — Tudja — veszi át a szót a másik asszony —, akkoriban igyekeztünk taníttatni a gyerekeket, Pestre, Debrecenbe járattuk őket. Aztán ott férjhez is mentek, nem jöttek haza. Nem tudják már azt a mai fiatalok, mit jelent mezőgazdaságban kemény munkát végezni, aztán szűkösen megélni. — Ide csak hetente egyszer jön ki az orvos — vált témát Szabó néni. — Ma vissza kellett mennem hozzá Csarodára, jókor elindultam, hogy első legyek, nyolcra végeztem is. A busz viszont csak tizenegykor indul vissza. Mit tehettem hát, elindultam gyalog. Gondoltam, valaki csak felvesz. Félúton már arra gondoltam, bár ne is lenne ez a falu. Aztán csak megállt egy kocsi és hazahozott... Patika is csak Tarpán, meg Naményban van — foiytatja Kiss néni —, ötven forint egy jegy, s hozzá még a gyógyszer. — Ebben az egész utcában egy kisgyerek sincsen. Az a ház is, ott a túloldalon, üres. Két éve elköltöztek belőle. Eladni nem tudják, mert kinek is kellene. Hát bezárták és itt hagyták. szemközti ház vakolata makulátlan, a redőny leeresztve. Előtte két fiatal tuja, lapos kis legyezőágacskáikkal büszkén ágaskodnak magasabbra. Jövőre már nagyobbak lesznek. A ház most még délcegen áll, ám tőle pár méterre egy rogyadozó viskó már üzeni neki: kéményedből sosem fodrozódik többé füst, kályhád melegéhez sem bújik már gazdaasszonyod. S mi lesz az öregekkel, akik jövőre még több segítségre szorulnak, s nem vágnak gyalog a szomszéd falunak? Lesz-e, aki kiváltsa a gyógyszereiket? Cservenyák Katalin M Kelet______________3fly<M*PrSZág hétvégi melléklete
