Kelet-Magyarország, 1991. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-12 / 10. szám
1991* január 12. MnT.ninnnr^n * —a niagyarorszag hétvégi melléklete i^—■——— Berlin — Velence — Budapest Alighogy 1988 őszén a 43. Velencei Biennálé bezárta kapuit, Berlinben megkezdődtek az előkészületek az 1990-es kiállításra. A város nyugati felében működő Berlinische Galerie munkatársai kelet-berlini galériákat kerestek meg azzal az elképzeléssel, hogy előkészítsenek egy olyan kiállítást, amely Berlint egységes városként képviseli 1990-ben Velencében. (Miközben a nemzetek pavilonjában természetesen külön-külön készült Nyugat- és Kelet-Német- ország a bemutatkozásra.) Akkor — úgy tűnt — a kelet-berlini művészeknek le kell mondaniuk a közös szereplésről. És hogy végül mégis megvalósult az egységes berlini kiállítás, az Ambiante Berlin, amely Velencéből most Magyarországra, a Műcsarnokba érkezett, ahhoz történelmi, politikai sorsfordulónak kellett bekövetkeznie. Amikor a berlini fal leomlott, a keleti városrész művészei előtt is megnyílt az út a közös berlini kiállításhoz. Noha a kiállítás ízig-vérig modern képzőművészetet reprezenés absztrakt expresszionizmus, figurális és konceptuális, politikai és vallási indíttatású alkotás. Berlin, mint,,művészeti egység" igen ellentétes gondolatokból áll össze, amelyeket nemcsak berlini vagy német művészek munkái képviselnek, hanem mindazok, akiknek életművében Berlin jelentős állomás. így került a válogatásba számos külföldi művész alkotása, a velencei Emilio Vedo- váé, az ugyancsak olasz Giuseppe Spagnuloé, a holland Armen- doé, az amerikai Nancy és Edward Reddin-Kienholzé, meg a magyar Lakner Lászlóé. Negyven művész nyolcvan nagyméretű festménnyel, plasztikával szerepel a budapesti kiállításon, amely némileg különbözik a velenceitől. Helyhiány miatt csak a művek kétharmadát hozták el Magyarországra. így aztán mások a hangsúlyok, másként érvényesülnek a műtárgyak, dehát egyazon kiállítás más-más közegben, természetesen másképp ..szól”. Ezúttal nincsenek elkülönítve a keleti és nyugati művéNagy Zoltán Mihály: CSIPKELŐDŐ MÚZSA Differenciált bérezés Egy elaggott legyet két csapással ütött agyon. Most mélyen háborog, hogy fillér csak a jutalom. Főnöki elöntés nyomós okkal Leváltom, mert nem tűrhetem, amit művel Pia Pál. Mámorában nyaralómról mindenfélét kiabál. Magasba vágyva naponta nagy albatroszt alakít. Nem vesz észre, verébtől örökölte szárnyait. Erőszak Ennyiszer mászni rám ilyen egykedvű kéjjel már mégiscsak sok, hallja! —- nyöszörög a sértett, vagyishát vén vekkerünk frigid kismutatója. Gyárfás Miklós 75 éves A lexikonok hosszan sorolják fel sikeres köteteit, filmjeit, színdarabjait. Mikuláskor volt a születésnapja, dec. 9-én a Kossuth Rádióban hosszan beszélt gyerekkoráról, amelyikhez nagyon sok város emléke kapcsolódik, hiszen szülei színészek és sokfelé játszanak szerte az országban. így kapcsolódik a Gyárfás-család egyidőben Nyíregyházához is. Az első háború utáni nehéz időkben, 1920 novemberében érkezik ide a Bethlen-Bruckner László vezetése alatt álló színtársulat, amelynek tagja Gyárfás Ödön és felesége Madarassy Berta. A kis Miklós ötödik születésnapja is itt következik el: akkoriban éppen Rákosi Jenő sikerdarabját játsszák, a Magdolnát és Lengyel Menyhért színművét, a Tájfunt mutatják be a nyíregyháziaknak, akik bizony fáznak a fűthetetlen régi színház- épületben. Néhány nappal előbb Rostand Sasfiókja került színre: a III. felvonás még rendben „lement”, de akkor áramszünet következett, ami nem is ritka abban az időben, s így dolgavégezetlenül mehetett haza a közönség is, a színésztársaság is. December közepén az apát dicséri melegen a Nyírvidék egykori színházi krónikása: Katona Bánkját játszotta, „átgondolt alakítását” hosszan elemzi. Januárban egy nyíregyházi szerzőnek, a színészmúltjával is szívesen dicsekedő híres vendéglős-cukrász Lengyel Nándornak a darabját mutatják be. A Vetélytársak c. színmű bemutatóján, későbbi előadásain mindig nagy az ünneplés, „mind a négy kép után” újra és újra kihívják a színészeket, különösen ünnepük a gazdatiszt- házspár kettősében Gyárfásékat, s jut elismerés az akkor még pályakezdő Patkós Irmának is,— aki később, más társulatokkal is jár majd Nyíregyházán. A pénzügyi-igazgatósági tisztviselő Elek József (1908-1985), aki amatőrként indult, majd elismert fotóművész lett. 1937-ben szerkesztette és adta ki Nyíregyházáma Képes Szabolcs c. „társadalmi folyóiratot”. Ebben a riportképek váltakoztak a különleges papíron bemutatott művészi fotókkal, s közben verseket, elbeszéléseket is olvashatunk. Itt bukkanhat rá az olvasó, a 6. Számban, a 22 éves Gyárfás Miklós itt következő novellájára. Legyen ez a közlés üdvözlet az ünnepelt író számára, a bevezető néhány sor pedig emlékezés a .színészszülőkre. Ma még kiderítetlen, hogy miképpen került Elek József szerkesztőhöz a fiatal Gyárfás írása. Hátha ez a közlés majd arra is alkalmat ad, hogy a sikeres író, vagy valamelyik idősebb nyíregyházi színházlátogató részletesebben is visszaemlékezzék azokra „a régi szép időkre”. M. J. Habs Ticha: Taps (1980) tál, a rendezők nem a legmeghök- kentőbb, nem a legújabb tendenciákat akarták elhozni. Ezeket is beépítve minden létező irányzatot képviselő keresztmetszetet kívántak adni a berlini művészetről. Ez a koncentrált kiválasztás aztán igen széles végleteket állít egymás mellé. Ezért van jelen realizmus szék. Még a katalógus sem tünteti fei, ki honnan jött. Ez a kiállítás politikai tett. Miként az is, hogy ezt a bemutatót még a velencei szereplés előtt felajánlották Magyarországnak. Most, a Berlini Napok egyik jelentős eseménye a január végéig látható tárlat. és az égre gondolt” , .Zágon felé mutat egy halovány csillag". A szöghajú Kelemen gyöngéd lélek lehetett, mert senki emberfiát nem hibáztatott „haszontalan” földönfutásáért. (Ez illik hozzája: soha a hasznot nem hajszolta, a „haszontalan” szóért is az Ég bocsánatát esdi a következő mondatában. Mintha másként csorbulna legendába és elbeszélő költeménybe való Bence- hűsége.) A mikesi „hitvesre, hazára hiába sóvárgás” olyan tiszta és szívmélyi, mint az igéző erejű első szerelem. Vértessy Gyula a Rákóczi-hamvak hazajutásakor így búsul: „Távol partjára csöndes Marmorának — Alig kísérte egy-két híve ki — Olyan kevesen mertek vele élni.” A kevesek legkülönbbje: szerelemkérő szívét csöndeskén elcsitító Mikes Kelemen, Öreg(edő) legény, erdélyiesen: „derék házastüzes ember”, amikor megismeri és gyakorta körül udvarolja a gróf Bercsényi köréhez kötődő, „rendes, tisztességes személyt", Kőszeghy Zsuzsit. Kedvelték egymást, szerették egymást, mégsem lehettek egymáséi. Miért vajon? Kitalálja a sorok és szóközök hézagain eligazodni tudó: a többi nem rajtuk múlott; fejet hajtottak a győztes Sors akarata előtt. (Árva Zsuzsi, a Kedves, grófné lett, majd özvegy grófné, nem pedig egy rnásik „Árváné", árváé.) Nemes Mikes ekkor és ebben is nemes. Megérti a „tiszta jóság”-ot, hisz Lengyelhonba menetele után is látja mindezt, ami Zsuzsit látta. Miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségein kívül az enyémet is viselje? (Ó. élhetetlen poéta-faj! Meghalni hazagyalogoló Csokonai is belátó, midőn Lilla a szerelméből, a szereimükbőll Végítéletesen kisemmizi .......Hogy vág most, te áldott lélek —" érdeklődik, más szavakba tompuló fájdalommal.) „Fejedelemnek kamarássá” fogyatkozott számú nyelvben bujdosó között... egyszer megpillanthatta Erdélyország „köpönyegit”. Csupa szó-muzsika, klasszikus széppróza: .....édes hazám havasi mellett mentem el... de az Úr béfödözte előttem az oda vivő utakat.” Mintha Tamási Áron szavainak színét és illatát szemlélnénk és lélegeznénk. íme, bujdosó Balassi,,édes” jelzője a Törökországi levelekben is a haza társául szegődik. Kétszázhét levél... 1717-től 1758-ig egy képzeletszülte, rokon lélek „néninek”. Huszonhét éves korától a hatvankilencedikig, mikor már — Vörösmartyval szólván — „hontalan agg”. Mi tartotta meg? Könnyű kiolvasni belőlük az égre gondolását, az eltemethetetlen Erdélyt, mely emlékkel havazta be; de jó kiolvasni belőlük az Ábelek elpusztíthatatlan kedélyét, fölszikrázó humorát — a köré telepedő unalom, csöndes feledés elleni orvosságát. „Jaj, édes néném, ha az édes lelkem marad a kövér testemben, török kenyeret kell enni, a rakásból... úgy szeretlek édes néném, mint a káposztát... maradok bajban, szomorúságban úszkáló szolgád.” A ztán körmére égtek a szavak, a nevetés kegyelme is elhagyta, talán az emberi beszédet is kinőtte, mint nem sokkal utóbb a bakonszegi csendbe temetkező Bessenyei. Szülepótló Fejedelme már régen elköltözött, kezdődő legendába öltözött. Élet és mű lezárható: a búza a csűrben, az ocsú a madaraké; a szavak, köztük a székely tájszók betakarítva. Végtére, a tűnt időbe révedt: Erdély hegyei... Márvány-tenger mormolása... Hogyan is idézte a tiszai tájak énekese: „Erdélyt siratta és az égre gondolt. A halottak közt maga is halott volt." Bakajsza András Tenger GYAMOLTALANUL, meztelen felsőtesttel állt a kisGondaatejszínű orvosi rendelőben. Engedelmesen sóhajtozott, és hagyta, hogy az orvos kihallgassa szervezetének legtitkosabb magánügyeit. Az őszi nap a kis Gonda lábainál nem jutott tovább. Befejeződött a vizsgálat. Az orvos sóhajtott, mert a sóhajtás nemcsak a betegek joga, aztán megformálta véleményét a kis Gonda szervezetéről, életlehetőségeiről. — Igen, hát a tüdővel egy kis baj van, gondolta át a szavakat, egyetlen hatásos gyógymódnak azt tartanám hadélre utazna, a tenger mellé. Párás, sós levegő... és alaposan rendebe fog jönni. Egyelőre elég lesz két hónap a tenger mellett, aztán hazajöhet, és ha szükség lesz rá, tavasszal újra elutazik. A kis Gonda megfizette a tanácsot, majd igen csendesen távozott az orvos rendelőjéből. Odakint az utcán akaratlanul is nevetni kezdett. Arra gondolt, hogy őt, aki soha életében nem látott egészben egy ötvenpengőst, az a szegény orvos a tenger mellé akarja küldeni. Ha már minden áron orvosságot kell szednie, legfeljebb aszpirinra tellene. A beteg szervezet, amióta megtudta gyógyulása titkát, vadul vágyódott a tenger után. Képzeletében nagy kék hullámok nyújtózkodtak, üvegtiszta, fénybeborult eget látott, meleg, sárga homokot. De mind ez olyan megfoghatatlan messzeségben járt még gondolatban is, hogy reménytelensége még jobban megnövekedett. VILÁG PÉTER, a költő, minden különösebb ok nélkül megállt egy akácfa alatt, szép, világos szalmakalapjában. Nagyon szerette a céltalanáságot. Világ Péter nem volt híres ember. Nem akarta az emberiség elismerni. Jóformán egyetlen munkája sem jelent meg még a nyilvánosság előtt. Kéziratait a kontinens valamennyi irodalmi vállalata visszaküldte már. Világ Péterről senkinek sem volt kedvező véleménye, azt mondták: tehetségetelen. A költőt ez nagyon elkeserítette. Álmaiban gyakran megjelentek legtávolibb vágyai körvonalai. Fantasztikus gondolatok: hogyan fogja az egész földnek bebizonyítani tehetségét. És látta magát ünnepi áradatban, amint mélyen meghajtja fejét előtte mindenki, aki eddig megbántotta. És ekkor találkozott a kis Gondával. Világ Péter hallgatta a panaszáradatott és nagyon sajnálta barátját. Ám egyszerre szemében megjelent az a bizonyos tűz, ami sohasem hagyta cserben, ha lelke feléledt az üres nyugalomból. Most be fogja bizonyítani tehetségét. Meg fogja gyógyítani a kis Gondát. Szavai erejével idevarázsolja neki a tengert. Beszélni fog neki szüntelenül, fáradtság nélkül a tengerről, addig, amíg Gonda szervezetében nem válik élő valósságá. A beteg képzeletet annyira megtölti a tenger látásával, ízével és szagával, hogy ebből a nagy sűrűségből anyag formálódjon. Eleven tenger. ES BESZELNI kezdett Világ Péter a tengerről. Beszélt napokon, heteken, hónapokon át. Szinte megállás nélkül. A kis Gonda hallgatta. Szomjasan lélegezte be a szavakat. Kis szobája megtelt színekkel és frisseséggel. Mikor odakint nagy, fehér hóesés vonta be az életet, bent sütött a nap, ragyogott a tenger végtelen kéksége. A kis Gonda virágos, tágas, nagy teraszon ült, fehér flanelruhában és nézte a színes életet, amely vidáman kavarog lent a parton. Nézte a galambszárnyú vitorlásokat, hogyan suhannak a széllel versenyezve. És boldog volt. Csak arca lett soványabb. Megnagyobbodtak rajta a rózsák. Jól érezte magát. Boldog volt. Érezte, hogy meg fog gyógyulni, pedig köhögése megszaporodott. Fájdalma nem volt, csak édes megnyugvása. Hitt a tengerben, amelyet Világ Péter olyan meggyőző erővel hozott közelébe, hogy szinte hullámzott bele a szoba. A kis Gonda valóban ott élt már az álomvilágban, a tenger mellett. " ' . 'rgem ing EGYIK NAPON szokatlanul sokat sétál), a tengerparton. Egyszer csak valahol messze, egYCSodála- tos szép, fehér vitorlást látott a tengeren:£ehér kendővel integetett felé a hajó vezetője. Ekkorbolon- dos, megmagyarázhatatlan ötlete támadt. Mrlenne, ha megpróbálna olyan könnyű lenni, hogy a tenger ne süppedjen be alatta, és elindulna a tengeren a vitorlás felé? Nevetve tette lábát egy hullámra és csodálatosan a tenger neííi süppedt be, megtartotta a hátán. A kis Gonda boldog volt és elindult a tengeren. Ment a kék úton a vitorlás felé. De a fehér vitorlás nem várta meg, elindult arrafelé, ahol a tenger kéksége és az ég színe egyesül. Aztán a határvonalban lassan eltűnt. A kis Gonda ment a káprázat után, ment a víz tetején. Nem is tudta, mennyi ideig. Végtelen kékben járt. Már megszűnt a tenger és ég határa. A kék színek egyesültek. Ő csak ment, ment boldogan ebben az örök kékben. És énekelni kezdett, mert tudta, határozottan tudta, hogy meggyógyította a tenger... A KIS GONDA temetésén kevesen voltak, azok sem éreztek különösebb részvétet. Egy ember volt, aki némán, magában zárkózottan ment a koporsó után: Világ Péter. Amikor későbben egyedül maradt a temetőben a friss sír mellett, — úgy mesélte Világ Péter barátainak—mellélépett valahohhan egy ezüstös ruhás szerkesztőségi szolga, átnyújtott neki egy hatalmas kéziratcsomót, amire minden pontosan fel volt jegyezve, amit a kis Gondának mondott a tengerről. És udvariasan meghajolva megszólalt az égi küldönc: — A főszerkesztő úr visszaküldte a kéziratot. Azt üzeni, nem használhatja. A kézirat nem megfelelő. Alászolgája... És már el is tűnt. Hogy ez valóban megtörtént, arra vonatkozóan senki sem tud bizonyítékot szolgáltatni. Egy biztos: Világ Péter soha többé nem vett tollat a kezébe, és hiába fedezte fel a utókor, halála után, ő makacsul bizonygatta barátjának, á ki Gondának, akivel gyakran találkozott, hogy igenis, világéletében tehetségtelen volt... Verbatrosz
