Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

1990. december 23. ftoÁQSONY ’90 FÉLÉNK ENEK V árosba szakadt- ként, ha egyre ritkábban — es­küvő, temetés — tekintetünkkel átölelhetjük szülőfalunk hatá­rát, a megtért gyermek bűn­bánatával, izgalmával keres­sük egykorvolt ifjúságunk em­lékeit. Nincs már meg a torná- cos szülőház; roggyant volt, sátortetős épült a helyén... Ál­lok az- új küszöbön, ott, ahol hajdanán karácsonyeste a betlehemesek is álltak kucs­mában, gúnyában, s telezeng­ték a nagyszobát: „Pásztorok, pásztorok..;.”. Abban a szobá­ban valaha körös-körül ágyak sorjáztak a népes családnak, az' ajtó mellett lobogott a csi­kós spór lángja, mely nem­csak melegetadott, hanem ott készült az étel is. Most főfal- nyj a szekrénysor, egyik fakk- jában videó, s a képernyőn a kislányünóká keresztelőjének filmkockái, peregnek, háttér­ben terített asztal. Igen, talán éppen a tv mögött a falra akasztva barnállott gyermek­korunk kommunikációs csodá­ja” á községházáról irányított vezetékes rádió, egy „hullám­mal”, amelyből szünet nélkül szólt a sok-sok induló, meg a Csárdáskirálynő. Itt állt a fe­nyőfa is valaha a szoba köze­pén, az asztalon, teleaggatva színes papírba csomagolt kockacukorral. Mostanság in­kább az ebédlőnek használt előszobában a helye, színes villanyégőkkel... Már-már a felhők magassá­gába emelne a nosztalgiázás, amikor felhangzik a panaszos szó: „Mondd, mi lesz velünk, hogy lesz ezután, a városban mégiscsak többet hallani”. Mert a tsz, mint vizen a bubo­rék, a kereset semmi, pedig falun is pénzbe kerül az élet, és még jó, ha akad munka azért a semmiért is, hiszen többeknek itt is megmutatták már a kijárati ajtót. Még összemosódik az em­lékek síkján a szegényes bet­lehemesek és a videó képe, de a valóság visszaránt a mába. A békesség ünnepe közeledtén sok-sok családban a békétlenség feszültsége vib­rál. Advent, a felkészülés, a várakozás ideje telis-tele ag­godalommal. Mert bár igaz az új ház, a színes tv, de — aki­nek még van — megkezdte felélni a félretett pénzét, s aki­nek nincs mihez nyúlnia, fo­gyó reménnyel néz a holnap elé.­Szokványos jókívánságok, megkapott bölcsességek he­lyett sok helyütt ijesztő szám­adások sikerednek a közeli tegnapokról és a várható jövő­ről. Széthulló álmok, a lassú elszegényedés szégyenpírja, tovatűnő biztonságérzet tövis­koszorúja fogja keretbe a kedvvesztett küzdelmet. Köz­ben azért telik még kemencé- nyi kalácsra, hajnalokon még fel-felfénylenek a disznóölés kis jelzőtüzei, átlátszóvá tisz­tul a bor a hordóban... Csak­hogy már ez sem mindenütt, s az egyszer megszerzett jót amilyen könnyű volt megszok­ni, olyan nehéz -most vesztét sejteni, érezni. S ahová be­köszönt a nincs, és a bőség kosara még üresen tátong, ott a családi békesség is veszély­be kerül. „Krisztus urunknak áldott születésén.,«".—hallani vala­honnan a földön túli messziről a nagymama énekét, ahogy — hű reformátusként — uno­káit tanította a karácsonyi istentiszteletre, valaha. Vala­ha természetes volt a csalá­doknak a tisztes szegénység — mára már más volna a ter­mészetes. Hiszen akinek le kell mondani az ünnepi aján­dékról, s akinél még a fenyőfa is zsugorodni kényszerül, az nem képes végiggondolni a közelmúlt látszatjólétének kö­vetkezményeit, hanem értetle­nül áll a bezárt üzemek, a meredeken és szüntelenül emelkedő árak előtt. Ő csak azt érzi, hogy eddig is sokat dolgozott, hajtotta magát, s lám, mire jutott. Abban a gyermekkori nagy­szobában, ahol elteltek a köz­napok és az ünnepek, bár a szükség és a csendes sze­génység volt az úr, szenteste, s karácsonyra virradva mégis kikerekedtek az arcok. A mos­tanitól sokkal kevesebb étel, ital, ajándék is árasztott annyi melegséget, melytől feloldó­dott a hétköznapok ridegsége. Talán így lehet ez még most is. Hiszen bármennyire is megnehezült az életünk, s nem tudunk szabadulni a gon­dolattól, hogy kifolyt kezünk­ből az öröm, azért ilyen bo- rongós hangulatban sem fe­lejthetjük el, hogy.nem riaszt fel álmunkból fegyverropogás, hogy a ránk zúduló kényszerű döntések ellenére is vala­mennyire tartani tudjuk ma­gunkat. Nem csak az anya­giak apadása, hanem a lép- ten-nyomon ránk támadó gát­lástalanság is mételyezi köz­érzetünket. Mégis: tudnunk kell, hogy amintoKrisztus vagy a földi halandó ember születé-’ se is fájdalmával járt, jár együtt, akképpen kell meg­szenvednünk egy ma még csak a remények és az ígére­tek szintjén létező új társa­dalom világra jövetelét. A tisz­tességes és jóérzésű ember­ből soha ki nem vesző, lényé­ből táplálkozó szeretet, együ­vé tartozás lehet most a leg­értékesebb ajándék vala­mennyiünknek, 1990 karácso­nyán. A szeretet, mely békes­séget adhat, erősíthet, s amely a legnehezebb időkben magasztosulhat a szerényebb fenyőfák fölé. Angyal Sándor Dienes ^ Gábor: Séta W ÜNNEPI MELLÉKLETE 3 5 Maradnak a földi javak Születés és halál, fény és árnyék, bűn és bűnhődés, fe­kete és fehér — végeérhetet- lenül folytathatnánk az ellen­téteket. A filozofikus gondol­kodásukról híres keleti bölcse­lők nem véletlen állították egy­más mellé az európai stílusú logika szerint fényévnyi távol­ságra levő fogalmakat. S tet­ték mindezt azért, hogy az ember egy percre se szűnjön meg figyelni a múlandóságra. Éljen minden percben úgy, hogy nem tudja, mit hoz a hol­napja, s bevégzett munkát hagyjon maga után. $ Olvasom a gyászjelentése­ket. Tragikus hirtelenséggel — a sorok közt elrejtve: ön­gyilkos lett —, tragikus körül­mények közt — tehát baleset következtében, gyógyíthatat­lan betegségben elhunyt. Élt 60, 50, 40 évet. Vagy annyit sem. De ami nem derül ki a halálozási rovat adataiból: ha semmi különös nem történt az illetővel, „csak” kihajtotta magát, vállalt (kényszerült vállalni?) maszek munkát nyakló nélkül, nem figyelt oda időben a szívtáji szúró fájda­lomra, s reggelre a kony­haasztalra borult. 0 G-ék osztottak-szoroztak, és rájöttek, hogy lehet pénz, vagyis készpénz nélkül lakást építeni. Boldogan mentek bele az ötszobás — nekik pa­lotának számító — ház ter­veztetésébe. Leadták a má­sodik emeleti OTP-st, felvet­tek minden létező kölcsönt a takarékpénztártól, a családta­goktól, de még kisebb-na- gyobb gyors lejáratú szíves­ségi hitelekre is rákényszerül­tek. Nem úszták meg bank­kölcsön nélkül sem. Egy év alatt tető alá került a házuk. Mire beköltöztek, nemcsak idegileg készültek ki, a hajsza feszültségét oldó pohár min­dennapossá vált, és az EKG- görbék tévedhetetlenül mutat­ták ki: a motor sztrájkolni fog az embertelen igénybevétel miatt. Házastársi kötelékeik meglazultak, házi patikájuk gyarapodását csak a kifizetet­len kölcsönök előzik meg. S-né a fejébe vette, diplo­más embert farag a fiából. El­tervezgetett neki szép jövede­lemmel kecsegtető ügyvédi irodát, vagy magánorvosi pa- cientúrát, de belement volna talán egy építészmérnöki ál­lásba is. A szerény képessé­gű, ám szófogadó fiú igyeke­zett megfelelni a számára po­kolian nagy családi követel­ményeknek. Biflázta a jogi egyetem kilóra mért tanköny­veit. A vizsgára remegő gyo­morral, sápadtan esett be, és gyakorta a jó szándék adatott kettest neki. Három évet hú­zott ki az egyetemen, amikor lelkileg-testileg összetörve végleg búcsút intett az alma maternek. Most kallódik, mert fél jogi diplomát nem fogad­nak el egész helyett. Kiörege­dett az iskolapadból, s keresi, milyen szakmát tanulhatna, hogy utolérje irigyelt, s ma már jól kereső szakmunkás osztálytársait. & Célokat tűzünk magunk elé, hisz sorsunk hánykolódó hajó­ját mi más vezérelhetné? Tű­zön-vizén át törtetünk az áhí­tott célhoz, néha úgy, hogy közben elgáncsoljuk a mien­ket előzőket. De tegyük fel, sportszerűen jutunk a célhoz, de úgy kifulladva, hogy kap­kodjuk a levegőt. S mi ma­gunk csodálkozunk leginkább azon, hogy nem tudunk örülni a korábban annyira akart vég­eredménynek. Kiüresedünk, s nem boldogít a tudat, hogy birtokoljuk a márkás autót, a képmagnót, az olasz bútort. Csak az ólmos fáradtságot érezzük tagjainkban és valami tompa, fénytelen állapotot a lelkűnkben. Ez lenne a cél, s már az örömöt is hiába remél­jük? Közben elfelejtünk élni. S ha észrevétlenül megyünk el az apró örömök mellett, mire számíthatunk a célban? Kik maradnak mellettünk? Ma­dách Imre írja Az ember tra­gédiájában: „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja a küzdés maga.” Csak az valóban a mienk, amit egyszer magunkkal vihetünk. Maradnak a földi javak, de visszük a kedves mosolyát, a hozzánk közel állók szerete- tét, a szülőföld vonzását, a nap melegét, a csillagok ra­gyogását, a hullámok simo- gatását. Tóth Kornélia ü\£cl(j£± ^anc±i! Remélem, levelem jó egészségben talál, és nincs semmi oka, hogy mostanában megfo­gyatkoztak a tőled érkező levelek. Igaz, ma­gad is bizonyítottad, akinek a toliforgatás a mestersége, az nem igazán jó levélíró. Vagyis a suszternek leginkább lyukas a cipője... Ezen­kívül emlékszem az egyik leveledre, amelyben arról írtál, lélekben már készülődsz haza, láto­gatóba, s inkább élőben szeretnél beszélni nekünk, barátaidnak, mit éltél át a több mint harminc év alatt... Első leveleidre még emlékszem, arra is: ír­tad, a világ bármelyik pontján köss ki, ha ma­gyar vagy, nehezebb lesz a sorsod, mint má­soknak. Mégpedig azért, mert,— mint saját keserű tapasztalataid is íratták'Veled — a sors olyan lélekkel áldotta-verte ríieg a magyart, amitől, úgy látszik, idegenben is jobban szen­ved, mint más népek fiai, lányai. A magyar ugyanis igen hajlamos évekig, évtizedekig — Te azt írtad, némi túlzással: évszázadokig — őrizni, melengetni a sebeit. Az elbukott forradalom után mentél el Te is, sok ezer, sok tízezer társaddal, s úgy érezted, azzal, hogy elhagytad a hazát, cserbenhagy­tad az itt maradókat. Azokat, akik veled együtt harcoltak és haltak meg, vagy'a forradalom­ban vagy később, mint mártírok, kivégzett hő­sök. Nehéz ilyen „múlttal” magyarnak lenni külföldön, legyen az egy olyan földrésznyi és gazdag ország, mint Kanada, amely befoga­dott, munkát, tanulási lehetőséget, érvényesü­lést adott számodra. Tudom, évekig nem szabadultál a kínzó ér­zéstől, hogy megfutamodtál, ami, utólag beval­lom, engem is meglepett. Akkor úgy gondol­tam naív fejjel — bár nem voltam már éppen tinédzser —, nem tettél semmi olyat, amiért veszély fenyegethetett volna. S milyen rosszul gondoltam! Géppisztollyal nyakadban szülő­megyédben is láttak jónéhányan, amikor lejöt­tél egyetemista társaiddal segíteni a forradal­mat Szabolcsban. Ma már tudom, ennél sok­kal kevesebbért is halált osztogatott á megtor­ló hatalom. Utólag, sok-sok év múlva adtam igazat Ne­ked: jól tetted, hogy elmentél, mert meglehet, azóta a Te neved is egy lenne az emlékmű­vön, amely a hősök, a mártírok emlékét őrzi. Ne haragudj, hogy magamban akkor egy kicsit megróttalak, hogy elhagytad az országot, amelyért először tollat fogtál, itt a megyei lap­nál, mint újságíró szakos egyetemista, gyakor­lóévéit itt töltő — újságírójelölt, később pedig fegyvert is fogtál, mint a fővárosi egyetemista fiatalok legjava. Nem tagadom, hosszú évekig csak egészen mellékes forrásokból tudtam rólad egy keve­set. Egykori albérletet adó házigazdánknak ír­tál magadról, arról: igen nehéz a sorsod; egy kórházban voltát betegszállító, takarító. Aztán az angol nyelv buktatóit, a nyelv elsajátításá­nak gödrös útjait ecsetelted, majd pedig már arról kaptam — közvetve — hírt, hogy odakint befejezted az egyetemet, és egy nagy könyv­tárban dolgozol, és írogatsz is. Jancsi! Sok közös emléket idéz fel a pillanat, amíg e néhány sort írom Neked, riportútjaink­ról, találkozásokról, éjfélig tartó beszélgetések­ről, igaz emberségről, igaz és emberséges tár­sadalomról, amelyről Te is álmodtál. Eszembe jut az a megjegyzésed is, hogy a mi népünk olyan fajta, amelyik legalább annyi gondot-bajt hoz magára — természete miatt —, mint amennyit a külső körülmények a nyakunkba zúdítanak. Ezek most különösen megeleve­nednek emlékezetemben, hisz meg kell mon­danom — bár ezt Te is valószínű tudod a hír­adásokból—, hogy itthon sem könnyű ma­gyarnak lenni. Még épp hogy felegyenesed­tünk a görnyedtségből, máris körbe-körbe rak­juk magunkat ezernyi aggállyal, kétellyel, bizal­matlansággal, türelmetlenséggel. Úgy tűnik, nem az anyagi elszegényedés — bár ez a kéz­zelfoghatóbb —, a legnagyobb ellenségünk, hanem a lelki, érzelmi, erkölcsi megfogyatko­zás. LEVÉL KANADÁBA S most újra eszembe jut egy mondatod a kinti életről, érvényesülésről. Azt mondtad, odakint állandó ugrásra kész állapotban élsz, mert ezt követelik Tőled, nemcsak Tőled, min­denkitől. Ez az egyik alapja a társadalom elő­rehaladásának: az egyének, az állampolgárok állandó cselekvőképessége. Azt is mondtad, illetve írtad, ezt igen nehéz a mi magyar men­talitásunknak megérteni, és aszerint élni. Emlí­tettél magyarokat, akik a perifériára sodródtak, lezüllöttek, alkoholistává váltak, néhány cen­tért koldulnak a honfitársak között. Ilyenről az egyik magyar folyóiratban néhány éve megje­lent tárcában is írtál. És ugyanazt a meleg em­berábrázoló tehetséged mutattad abban az írásodban is, mint amit a megyei lap régi bekö­tött példányai őriznek. Mert adtál Te a néped­nek, ne hidd, hogy túlságosan adósa lennél, s nyugodt szívvel szállhatsz le a repülőről, jö­hetsz haza látogatóba. Persze, tudom, könnyű ezt mondani,-de milyen lelki megrázkódtatás lehet ennyi év után újra hazai földre lépni, ezt én csak elképzelni tudom, de Rád ennek a megtétele vár. Kedves Jancsi! Nagyon várunk, s reméljük, a kanadai karácsonyfa alatt ne­künk, barátaidnak is jut egy-egy gyertya, még nem a holtaknak — bár olyanok is vannak már egykori munkatársaid, barátaid soraiban —, de a távoli hazának, a szülőföldnek, amely mindig visszavárja a fiait, a hazatérőket. Barátsággal ölel: íPád ^£za II Kelet A Magyarország

Next

/
Oldalképek
Tartalom