Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-15 / 294. szám
10 II Kelet ■ a magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. december 15. Lakatos Menyhért író N ovember végén nagy siker volt a megyei művelődési központban megrendezett cigány Ki mit tud?. A zsúfolásig megtelt hang- versenyteremben huszonegy hagyományőrző együttesnek és szólistának tapsolhatott a közönség. A zsűri elnöke Lakatos Menyhért, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének elnöke volt, akivel a gála szünetében sikerült néhány szót váltani. — Szepesi József egyik versében arról ír, hogy a cigányoknak meg kell szólítaniuk önmagukat: ki vagy cigány? Felelj, ha tudsz! — Talán helyesebb, ha úgy kérdezünk: mi a cigány? Magyarországon is nemzeti kisebbség, amely századok óta a magyar nemzeten belül él, de nem tudott annak része, csak részese lenni. Ahhoz, hogy része legyen, sok minden szükséges. Az kevés, hogy én az akarok lenni, akarnia kell másnak is. Hosszú időn át meglehetősen paternalista módon foglalkoztak velünk. Kaptunk valamit, amiért cserébe be kellett fognunk a szánkat, hallgatnunk kellett. Főleg arról, hogy kik vagyunk. Ha ezt jól el tudtuk hallgatni, akkor talán több alamizsnát, morzsát kaptunk. De nem erre vágyunk. Szeretnénk a nemzet részévé válni: cselekvéseiben, alkotásaiban, minden tevékenységében. — Mit tud tenni a szövetség az integrálódás érdekében? Azon túl, hogy megfogalmazza szándékait. — Az elképzelések adottak, de az eszközeink nagyon szűkösek. A mostani rossz gazdasági helyzet gátolja terveink valóra váltását. A cigányságnak a jelenlegi politikai életben is tevékeny részt kell vállalnia. A vezetőknek pedig meg kell próbálniuk a társadalom része felé irányítani a cigányokat. Bár ez most nagyon nehéz, mert a munkanélküliség őket sújtja a legjobban. Nagyok a hiányok a felkészültségben, a szakmai ismeretek területén is. Szakiskolákat hoztunk létre, segítjük a cigány fiatalokat, hogy minél gyorsabban szakmunkásokká válhassanak. Mert akkor nagyobb eséllyel vehetnek részt a munkahelyekért folyó versenyben. Mindezt nagyon fontosnak tartom, mert a cigányság a kulturális javakhoz való hozzájutásban rendkívül alultámogatott helyzetben van. — Amikor Füstös képek című regénye megjelent, országos sikerében az is közrejátszott, hogy a társadalom érdeklődéssel fordult a cigányság múltja és jelene felé. Napjainkban ez mintha nem lenne egészen egyértelműen pozitív. — így is fel lehet fogni. A cigányság hosszú időn át visszaszorított helyzetben élt. De mindig eltanuljuk a dolgokat a környezetünktől. Korábban visszavonulók, megalázkodásra hajlamosak voltunk. Most megpróbáljuk érvényesíteni emberi jogainkat. Lehet, hogy ez itt-ott radikálisnak tűnik. Ha az országban gazdaságilag minden rendben lenne, fel sem tűnnének bizonyos negatív jelenségek. A történelem során mindig úgy volt, hogy ha gond volt a nemzeten belül, megpróbáltak levezető csatornát találni. Ez mindig a kisebbség volt. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy a problémák békés körülmények között oldódnak majd meg, s nem lesznek az egrihez hasonló atrocitások. — Úgy gondolja, hogy a cigányság kultúrájának a megmutatása segíthet ezen a helyzeten? — Szerintem igen. Ismerjék meg az emberek az itt születő értékeket! A cigányság is érezze, hogy ő is van, neki is vannak értékei! — Mennyiben tudta a cigányság megőrizni kultúrájának sajátos arculatát? — Azt hiszem, az egyetlen kisebbség a mai Magyarország területén, amely az idők során szinte egyáltalán nem asszimilálódott. Éppen ezért nagy mértékben meg tudta őrizni kultúrájának belső önállóságát. A cigányság nem asszimilálódott, mert nem volt neki hová! Állandóan az orra alá dörgölték, hogy cigány, így — ha akarta, ha nem — mindig tudatosult benne, hogy cigány. Nem engedték neki elfelejteni. De van egy nagyon nagy veszteség: a cigány nyelv háttérbe szorulása. Sokan nem beszélik már a nyelvünket. Ez azért nagy veszteség, mert a nyelv maga is kultúra. — A nyelvtől egy lépés az irodalom. Régen olvastunk Öntől új könyvet. Min dolgozik jelenleg? — Négy évvel ezelőtt jelentkeztem utoljára. Az elmúlt időszakban kevesebbet írtak az írók, elfoglalta őket a politika. De vissza kell térni az írógéphez! Regényt írok, amely felöleli a cigányság teljes történelmét, a világ teremtésétől szinte napjainkig. Nagy István Attila t Pacsirtadal a rozsdatemető fölött Azt javaslom, Tisztelt Olvasó, hogy ne higgyen az És kritikusának, aki ezt írja: ....nem bugyolálhatom levezetések gyolcsába a keszeg tényt: a Pacsirták cérnaszálon nem jó film.” S kérem, ne higgyen nekem se, aki azt mondom — mindenféle metaforikus fölvezetés nélkül —, hogy Jirf Menzel alkotása jó film. Minden álláspont, ahogy ezt a két minősítés is igazolja, óhatatlanul szubjektív, ezért a legcélszerűbb megoldásnak az tűnik, ha ki-ki, elmenvén a moziba, maga alakítja ki saját véleményét. Filmtörténeti tény, hogy a Pacsirták cérnaszálon-t Menzel 21 évvel ezelőtt forgatta, s hogy megannyi hasonló sorsra jutott filmmel együtt ez is a közelmúltban került elő raktárak mélyéről. A kelet-európai fordulat a kultúra számára legalább annyi hátrányt eredményezett, mint amennyi előnyt, de ez utóbbi körébe feltétlen odasorolható azoknak az alkotásoknak a közönség elé jutása, amelyeket a cenzúra dobozba záratott. A cenzorok ítélete azonban politikai indíttatású, az esztétikai szempontok érvényesítésével aligha bíbelődtek. Ezért a bemutatás kiváltotta örömet fel kell váltsa a józan, mérlegelő szemlélet. Döntő szempont lehet, hogy az alkotás túl tud-e emelkedni a napi politikumon, a helyi érdeken, s megjelenik-e benne az ábrázolt koron túlmutató emberi lényeg. Hogy Menzeltől nem idegen az az allegorizáló forma, amely az egyedi eset áttételes értelmezését is felkínálja, és amely a jelképes megoldások segítségével az általánosítás irányába is utat kínál, legjobban a Szeszélyes nyár című filmje bizonyítja. S ezt az ösvényt járja a Pacsirták cér- naszálon-ban is. A történet az ötvenes években játszódik. Ennek az időszaknak a képe nagyjából azonos a térség országaiban, hiszen a politika nagyzenekara azonos partitúrából játszott mindent, és ugyanarra a karmesterre figyelt, így a filmbeli Kladno a lengyelek számára Nova Hutát, nekünk Sztá- linvárost jelenti, és ez elegendő igazodási pont a további tájékozódáshoz. A kohómű ócskavastelepén, amely a filmcselekmény nagyobbik hányadának helyszíne, dolgoznak a kerítés egyik oldalán azok a férfiak, akik ideológiai átképzésre szorulnak, a másik oldalon azok a lányok, asszonyok, akiket szigorúbb körülmények között őriznek, mert korábban megkísérelték átlépni az országhatárt. Nem nehéz megértenünk, hogy a rozsdatemető többet jelent itt a valóságos helyszínnél. (Az áthallás egészen Fejes Endréig jogosult!) S hogy Menzel képletének egyik-másik vonatkozása máig érvényes, azt sem nehéz belátnunk. Csak most A moziban láthatjuk nem a feszületeket hordják az ócskavastelepre, hanem a Le- nin-szobrokat, írógépek helyett gyári emblémák ötágú csillagait. Az egykori, fenséges államjeiké- peket, mint amilyen a tölgyfa vagy a viharos tengeren hányódó hajó, így váltja fel a cseh film- művészetben az öreg tűzoltó leégő háza (Forman: Tűz van, babámI) és az ócskavastelep. E környezet látványának taszító volta azért viselhető el mégis, mert Menzel megtölti ezt a világot sok-sok emberi melegséggel, a tőle megszokott derűvel, humorral, ötletsziporkával, s ha a befejező jelenet nem billentené át a gondolati arányokat, akár azt is vélhetnénk, hogy optimizmussal. De éppen ez a befejező snitt utal azokra a körülményekre, amelyek közepette Menzel 1969- ben, a Dubcek-telenített Csehszlovákiában leforgatta filmjét. Hiába szól a filozófus arról, hogy megtalálta az egyéni erkölcsi megtisztulás útját, a bányakosár egyre mélyebbre süllyed, és egyre sötétebb lesz az a tér, ahová hőseink jutnak. Hogy a cenzorokat döntésükben ez a jelenet befolyásolta inkább, vagy az ellenzék tagjává váló csodafutó, Zátopek nevének említése, ma már nem tudni, de a végeredmény szempontjából egyre megy. Akik ezt a filmet északi szomszédunkban betiltották, nyilván magukra és módszereikre ismertek egyik-másik figurában illetve megoldásban. És itt akár Bacsó Tanújára is hivatkozhatnék, amely jellegében és a közönség elé jutásában is sok hasonlóságot mutat. Az kétségtelen, hogy a Pacsirták cérnaszálon — bár magán viseli a mester keze nyomát — nem tartozik az életmű csúcsteljesítményei közé, de ne feledjük, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio vagy a Vége a régi időknek (a legfrissebb Menzel-mű, amelyről a közeljövőben beszámolunk) az egyetemes filmművészet csúcsteljesítményei között vannak, s ezt a szintet még a legkiválóbbaknak is csak ritkán sikerül elérniük. Hamar Péter EUROPA KÖLDÖKÉN „Olyan ember voltam, aki nincs, akinek nem szabad volna lennie. Mivelhogy a vereség unalmas, a panasz unalmas, a vesztes unalmas, megpróbáltam élvezetemet lelni a hivatalos nemlétben, amely sértetlenül hagyja magánlétemet” — írja Konrád György az Európa köldökén című esszékötet bevezetőjében. A könyvben szereplő írások — egyet kivéve — tíz évig nem jelenhettek meg nyomtatásban, csak a már ismert szamizdat kiadványokban. 1988 nyarától fogva egy részük nyomtatásban is napvilágra került különböző lapokban. Megjelentek továbbá Nyugaton, folyóiratokban, elhangzottak előadótermekben, szemináriumi szobákban. Az író azzal a megjegyzéssel adja az olvasó kezébe kötetét, hogy az vegye a könyv esszéit betekintésnek egy margóra szorult és ezt a helyet kiváló szemlélődési pontként átélő ember gondolkodásába. Nincs bennük lábjegyzet és hivatkozás, ezeket a mondatokat semmi más nem támasztja meg, csak az olvasó esetleges evidencia-élménye, ami az irodalmat is hitelesíteni szokta. Ha csak felbosszant az olvasásuk, már akkor is érdemes volt közreadni őket. Az olvasó dolga eldönteni, vajon túlélték-e azt a magányt, amelyben egy évtizeden át keletkeztek. Konrád György esszékötete szellemi andra, együttes — és mégis önálló gondolkodásra serkenti az olvasót, miközben olyan gondolati kortünetet tár elénk, amivel mindenki valami módon szembesült- az elmúlt évtizedek alatt. A második ezredvég humanizmusa szellemében fogantak a szerző írásai, amelynek kulcsszava az emberi személyiség védelme. Az embervédelem első elve: senki a gondolataiért nem büntethető. Az emberi személynek jár a szabadság. Mert az emberi személynél nincs több. ,,A mi hatalmunk nem több és nem kevesebb, mint a munkáinkban megjelenő szavahihetőségünk" — mondja Konrád György az írástudók felelősségéről, saját felelősségéről. Azt is egyértelművé teszi, hogy Szüksége várt egy saját?égyszemé- lyes világnézetre: Hogy az Súgjon, amikor dönteni kelL,Szüksége '«an rá, hogy az ellenálló-képessége edzésben legyen, és a veszélyeketíftíriélje. A sajáí világné- zet elidegeníthetetlen magántulajdon. Nem lehet kisajátítani, nemJpbát-államosítani... sv Különösen izgalmasak és termékenyítő hatásúak azok az önelemzések, mély- lélektani megfigyelések, amelyeket az író végez saját személyiségén, amikor megkísérli kívülről nézni önmagát. Arra a következtetésre jut nemegyszer: a legnagyobb kihívás megérteni egymás „mélyeit és magaslatait.” Azokhoz vonzódik, akik hasonlóan tanácstalanok, s kerüli a magabiztosakat, akiktől nem sok jót vár. írói, alkotói törekvéseiről egy helyütt azt írja: élvezetesen fogyasztható, hallucinogén szöveg a célja, amely zenei sorba szervezett lelkiállapotokat okoz. „Add a kezembe a fantáziádat és megdolgoztatom.” Az olvasó előtt szeretné összeállítani a könyvet, ahogy némely vendéglőben a vendég előtt sütik a rostélyost. Konrád György a kortárs magyar irodalom markáns személyisége, aki esszéivel, regényeivel — A látogató, A városalapító, A cinkos —, új könyvében is megfogalmazza emberi és írói alapélményét, amelynek a lényege: itt, Közép- Európában állandó átmeneti állapotban élünk. Kétszáz éve tart ebben a régióban a késleltetett átmenet a polgári társadalomba. Ha kétszáz éve átmenetben élünk — kérdi az író —, akkor vajon nem éppen ez a tartós valóság? Egy interjú kérdéseire adott válaszában már az új demokrácia születésének dilemmáiról is szól. Sok minden maradt még a fejekben, a beidegződésekben, az egymás közötti viszonyainkban, az alá- fölé rendelődés lelki égtájaiban, félig polgári, félig rendi természetű kapcsolatainkban. Ha akarnánk sem tudnánk belőle egészen kisiklani, többpártrendszerben is még sokáig „kereszteződése maradunk a polgárnak és az állami embernek.” Az ember nevű lényről mégis azt vallja, szabadságra van ítélve, ez a sorsa, a keresztje és az üdvössége. Konrád György nem titkolja, félti az új demokráciát. Megéltük a vértelen forradalmat, a békés átmenet első fázisát, de kétségtelen, jól érzékelhető az új demokrácia törékenysége is. Még messze a túlsó part, ahová át kell vinni — át kell vinnünk — a reményt, hogy létezhet új hatalom, új rendszer a személyiség, az egyes ember kiszolgáltatottsága, megalázása vagy éppen meghurcolása nélkül. Figyelmeztető és elgondolkoztató megjegyzésével zárjuk a Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent mű ismertetését: nagy szellemi visszaesés volna, ha a kommunizmus demokratikus ellenzéke, azonos oldalon találva magát a soviniszta antikommunizmussal, elfogadná ezt a szerencsétlen közép-európai ingamozgást a jobboldal és a baloldal között... „Szándékosan, de nem alaptalanul festem az ördögöt a falra, hogy annál kívánatosabbá tegyem a másik opciót, a kreatív demokráciát, amely a polgári szabadságjogokhoz, a nyugati típusú liberális demokrácia alkotmányos előírásaihoz szigorú formalizmussal ragaszkodik, és minden emberi személyt, minden állampolgárt egyenrangúnak tart, tekintet nélkül annak nemzeti-etnikai-vallási, stb. hovatartozására...” Páll Géza A gagyizóknál biztos a címbeli állítás, s ugyanez mondható el olyan összetett szavainkról is, amelyeknek az előtagja „arany”. Nem minden esetben természetesen, hiszen az, aranylánc, aranygyűrű kifejezésünk a valóban aranyból készült ékszereket jelöli. De ha a történelemre gondolunk, a közelmúltra, az aranytojás kapcsán nem egy kivételes gyűjtemény egyedi darabja jut sokaknak eszébe, hanem inkább egy korszak. Ekkor illett nagy becsben tartani az aranytojást tojó tyúkocskát. Az aranybulla viszont valóban aranyozott pecsétet jelent. Aranyélete annak van, akinek semmi gondja, ez az idő leggyakrabban az aranyifjúság időszaka. Ha valakiről hallottuk, hogy aranyköpései vannak, nem érdemes az úton követni egy kis Alaszka reményében, hisz nagyon jó, találó bemondást jelent e szó. A felsorolt összetételek a jelzős alárendelők csoportjához állnak a legközelebb, hisz az „arany” szó, nagyon jó, nagyon értékes értelemben szerepel. Ugyanígy nagyon értékes az aranydiploma, amelyet az egyetemi oklevél megszerzésének 50. évfordulóján adnak, vagy az aranylakodalom, amelyet ugyanennyi idő eltelte után szoktak megülni. Nem tartjuk gazdag embernek azt, akinek aranyere van (elnézést), viszont sokan aranyba foglalnák az aranycsapat játékosainak a lábát a mai gólszegény időben. Az aranyeső szép sárga színe miatt kapta ezt a nevet, viszont a májusi, aranyat érő eső — értéke miatt. M. K. Ä FORD FAIRLANE KALANDJAI m/j / Ir™ AMERIKAI FILM <* Wf U' Ú Foszereq&en ANDREW DICE CLAY PRISCILLA PRESLEY IB T ^ OiéssJ Rendezte RENNY HARUN Nem mind arany...
