Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-10 / 264. szám
1990. november 10. II Kelet a magyarország hétvégi melléklete ii ár élvezhető, M csak alig húzós a dércsípte kökény, a csipkebogyó az útszéli bokrokon. A hangoskodó fenyőrigók is megérkeztek az északi tájakról, hozva a hírt, hamarosan végleg hidegre fordul az idő. Am a tágas, ligetes legelőkön a gulya meg minden falu határában elegendő füvet talál. A mezei pockok sem tűntek el végleg föld alatti szállásaikban, az öreg gémeskút ágasán a mezőt kémlelő rétihéja éles tekintete elől. A kihalt szántókon megnyugtatóan zöldül az új kenyérnek való. Borongós őszi béke honol a Beregi síkságon. Tiszakerecseny után a Lónyai erdő első bejáratánál a Vályás hídja sorompóval lezárva. A híd innenső lábánál a kopott táblán nehezen olvasható a felirat: „Tájvédelmi körzet”. Mennyi juthat a természetvédelemre ott, ahol a tábla átfestésére sem telik? — Lezárva tartjuk az erdőbe vezető utat, mert nem győzzük a szemét eltakarítását — szabadkozik Zám József, az erdőgazdaság lónyai üzemének fővadásza, akivel már kilométerekkel arrébb, a híres vadászházból lett vendégház előtt, az erdészlak szomszédságában parolázunk. A megyében tán egyedülállóan elegáns, mesterséges halastóval körülvett, a földi halandók számára csak a rendszerváltás óta látogatható erdőszéli épülethez bekötőút vezet Mátyus és Lónya községek között az országútról. Azt, hogy élő múzeumnak is beillő erdő az, amit keresünk, már a letérőhöz közel, az út bal oldalán egyedül őrködő kétszáz éves famatuzsálem is jelzi. Húsz méternél is magasabb, sokat megélt, villámok hasgatta koronájában csókapár érzi magát fiaival együtt biztonságban. Amikor az öreg szürkenyár még si- heder volt, errefelé az egész vidéket erdő borította. Mára ezernégyszáz hektár maradt egy tömbben az országhatáron belül abból az ősi erdőségből, melyet különleges, a hegyvidékeket idéző élővilága miatt annyira féltve kell őriznünk, s amelyet így hívunk ma: Lónyai erdő. — Ennek a zömében kőris, szil, gyertyán fafajokból álló rengetegnek az élővilága jelentősen elüt az Alföld, de a Nyírség többi erdejétől is — meséli észrevehető büszkeséggel Zám József., — A Kárpátok növény- és állatvilágának legalacsonyabban fellelhető előőrsei, legnyugatibb hírnökei az itt megtalálható sötétlila virágú kárpáti sáfrány, a hüllők közül az elevenszülő gyík, vagy a keresztes vipera. Gyakori előfordulásuk is mutatja, hogy ősi, háborítatlan erdőről van szó. Ennek köszönhető végső soron a szarvasok jelenléte is, amelyek még a háború alatt sem pusztultak ki a környékről. A vaddisznó is jól érzi itt magát, ha csak valami más baja nincsen... No, de induljanak, nézzenek szét! Ha szerencsével járnak, láthatnak is valamit — vesz búcsút egy rövid időre a fővadász. Ám mielőtt dolgára sietne rábíz bennünket az egyik beosztottjára. — Vadgesztenyéért mennek át Barabásra — int fejével távozó főnöke után Dan- kó László vadőr, miközben elhelyezkedik terepjárónk hátsó ülésén — ahol megvásároljuk, mint másünnen a makkot, amit főként a cigányok gyűjtenek. Jó takarmány a nagyvadaknak télire mindkettő, és főként olcsóbb, mint a tengeri. Már indulunk is, hogy a tegnapi eső ellenére meglepően könnyen járható erdei utakon lassan végig gördülve keresztül-kasul bejárjuk a Szatmár-Beregi síkság legnagyobb erdejét. Ami az első kilométer megtétele után máris szembetűnik, az a dús növényzet a fák koronája alatt, az erdő alsó régiójában. — Ettől jobb vadlegelő aligha kell — mutat a kalauzunkká szegődött hivatásos vadász az erdő alját sűrűn borító liláspiros levelű veresgyűrű somcserjékre, zöldjuhar és gyertyán sarjakra. — Persze vissza kell vágni időnként az elvénült ágakat, hogy friss, fiatal hajtásokat rághassanak a szarvasok. A dús aljnövényzetben nagyobb biztonságban érzi magát a nagyvad is, amelyik nagyon kényes a nyugalmára. Ebben az esztendőben már jóval kevesebbet űztük, zargattuk őket, mint azt korábban tennünk kellett. Arról nem is beszélve, hogy nekünk, vadőröknek is kevesebb éjszakázás, kötelező ivó- és beszélgetőpartneri szerep jut, mint korábban. A közelmúlt mértéket nem ismerő vadászatai következtében — volt olyan év, hogy száz szarvast is kilőttek, s jelentős részüket a lehető legpuhább valutáért — mára mintegy hatvan gímszarvas maradt a Lónyai erdőben. Most szeretnék a számukat fölszaporítani. Ugyanúgy, mint a most körülbelül negyven darabra tehető vaddisznóállományt. Mert a nagyvadak vonzzák a nagypénzű vadászokat. Éppen a legtöbb vadászt csábító agyarasok miatt kerítettek ki az erdőből egy jó ötszáz hektáros részt, létrehozva azt a vadaskeret, ahol a disznókon kívül a néhány évvel ezelőtt idetelepített dámszarvasok is szépen szaporodnak. Belőlük most közel száz darab él itt. — Meglehetősen agresz- szív területféltők a dám lapátosok — meséli a vadőr — melyek képesek még a gímszarvasbikát is megölni, ha az a köreiket zavarja. Pedig az itt élő gímszarvas nem akármilyen. A beregi erdőkben a Keleti-Kárpátokban honos, nagyobb testű, sötétebb színű, súlyosabb és kevésbé elágazó agan- csú változata él. Most ősszel érte a nem mindennapi szerencse az egyik húsz éve Lónyára járó német vadászt. Sikerült leterítenie egy helyi rekordtrófeát viselő kapitális bikát. A „király” agancsa tizenkét kilónál is többet nyomott, s a testsúlya is ütötte a két mázsát. A némettől a trófeáért több mint egymilliót, a Mavadtól a húsáért húszezer forintott kasszírozott az erdőgazdaság. Megéri hát az erdő, mező vadjaival is okosan gazdálkodni. A vadásztatás terén azonban az isten mentsen meg a mohóságtól, az azonnal sok pénzt besöpörni akaró „gazdáktól”. A mértéktartás, a tulajdonosi szemlélet ha valahol fontos, akkor itt igazán az. Hirtelen négy gyönyörű gímszarvast pillantunk meg magunk előtt, a fák között. Néhány másodpercre szoborrá merevednek, majd az autó közeledtére a sűrű bokrok közé vágtatnak, s azok fedezékében, vizslató tekintetünknek csak itt-ott megvillanva, szinte komótosan ügetnek tova. Már ez a látvány is megérte volna, ám néhány perc múlva egy mesebeli szépségű tisztáson fékezünk, az 1987-ben elhunyt, köztiszteletben álló hajdani vezető erdész, Erdőkövi Imre kedvenc vadászházánál. A her- manottói szakállas arc fába faragott mása ma is jelen van a kis faház szobájának falán. A Kállayak valamikori erdészének síremléket is állítottak az utódok. A feliratos kőtömb ott áll most a vadászház Kirva-sűrű felé eső oldalánál. Amíg elérjük a tiszakere- csenyi részen az államhatárt, megpróbálom emlékeim között örökre elraktározni az odavezető úton látott csodákat: a Réznyőt, a Nagypalackát, Kispalackát, a Csarondán átvezető tahidat, a Gyilkos rétet. Az égig- érőnek tűnő szálegyenes törzsű évszázados tölgyet — amelynek makk utódait már féltő erdészkezek szaporítják — és a sárga lombok fölött keringő egerészölyvet. A kerecsenyi vadászház tán egy jó kőhajításra van a szovjet határhoz. Aki veszi magának a nem igazán nagy bátorságot, s elsétál a nemzeti színű, címeres oszlopig, vagy azon még túl is, azt elég szigorú látvány fogadja. Odaát erős szögesdrót vaskerítés fut, amelyet ameddig a szem ellát frissen szántott földsáv kísér. Furcsa érzés kintről befényképezni az országba. — Tizenöt éve építették a „testvérek” ezt a kerítést. Nekünk bizony jól jött — mondja Dankó vadőr — a szarvasok nem mehetnek át. Ha felszedik, bajban leszünk. Visszafelé, a lónyai vendégházig már rövidebb a kövön az út. A fővadásszal s a vadőrökkel még egy beszélgetésre, s egy jó pohár borra leülünk a kényelmes társalgóban. Zám József a vadállományról, a vadgazdálkodásról, vadászetikáról s a privatizációval kapcsolatos elképzeléseiről beszél. Figyelmesen hallgatom, de furdalja az oldalamat a kíváncsiság néhány vadászkaland iránt. Míg nem volt védett a vipera, szinte naponta befogott egy tucat mérges kígyót és ha összegyűlt vagy száz, küldte a fővárosba a híres Janisch Miklós kígyófarmjának. Olyan szépen keresett vele, hogy tudott venni belőle egy autót akkor, amikor még csak a na- ményi orvosnak volt a Be- regben. „nagy kaland” is A más, mint a megszokott. Már elég régen volt — hál’ istennek — amikor Zám József egy vaddisznót elejtvén a húsát szétosztotta a barátai között. A trichinás hústól mindenki megbetegedett, de főként azok kerültek életveszélybe, akik nyersen, füstölve fogyasztottak belőle, mint maga az ajándékozó is. A felesége után a vadász is három hétig nyomta a kórházi ágyat, de végül is meggyógyult. A legnagyobb megnyugvás azonban a lelkiismeretét érte, amikor megtudta, mindenki túlélte a fővadász nagy vadászkalandját. Galambos Béla Barangolás
