Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-10 / 264. szám

1990. november 10. II Kelet A Bagyarország V ' t/é »V HÉTVÉGI MELLÉKLETE 7 r ^ Másképpen lesz végre? ÁRAMSZÜNET A döbbenetét egy mondat okozta, amely a televízió­ban hangzott el. Valahogy’ eképp szólt: „Képzeljék el, hogy szilveszterkor szokás szerint jeloltjuk a villanyt, s amikor újra kapcsolnánk, ma­rad a sötétség, mert nincs . áram..."' Sokan vagyunk, akik már szinte természetesnek vesz- szük, hogy csak egy kattintás és megtelik fénnyel a szoba, s ha nagy ritkán — üzemzavar miatt, vagy más okból — sötétben va­gyunk kénytelenek maradni, háborgunk, idegesek le­szünk, s nem éppen a leg­szebb szavakkal emleget­jük azokat, akik felelősek az áramszolgáltatásért. Hi­szen ma már nem csak arról van szó, hogy ha kialszik a fény, akkor gyertyát gyújtunk, hanem arról: mi lesz a hússal a hűtőben, nem működik a meleg vizet cirkuláltató vil­lanymotor, hiába az automata mosógép, a vasaló, hallgat a rádió... Az idézett mondatnak persze előzménye is volt, amelyből szépítgetés nélkül kiderült: katasztrofális az energiahelyzetünk, s bizony a legváratlanabb pillanatban is bekövetkezhet az, amire gondolni sem merünk, hogy tudniillik megszakad a szol­gáltatás. Hasonlóan vagyunk a vezetékes gázzal is: míg van, addig természetes, de ha már a nyomás is csökken, méltatlankodunk, pánikba esünk. Ne fokozzuk tovább: ez a kilátásba helyezett elsötétü- lés világította meg előttünk azt a helyzetet, amiben való­jában már régóta vagyunk. Azt tudniillik, hogy nemcsak a nyersanyagunk kevés, ke­vés az energiánk és sok min­den kevés még, ami az or­szág határain belül található. Ehhez kapcsolódik az is, hogy amikor az utóbbi időben többször is emelték az ener­giaárakat, nem azt néztük, hogy ennek elsősorban fo­gyasztáscsökkentő hatást is szánnak, hanem azt, mennyi­vel rövidülünk meg, mennyi­vel nehezebben élünk egy- egy emelés után. ; - ’ Néró • IS olyan régen még, tele voltak az újságok bizo­nyos „országos programok­kal”, köztük azzal is, amelyik az energiafogyasztás csök­kentését célozta meg. Akko- . riban már-márviccelődtünk is vele, hogy ne égéssük feles­legesen a villanyt a hivatali szobában, ne felejtsük égve a lámpát a WC-ben és má­sutt, s hozzátettük: ezzel mit sem segíthetünk, ez csepp­nek is kevés a tengerben. Az utóbbi időben viszont keveset hallunk minderről, miként az sem „téma” mostanság már, hogy a kétségtelenül nehezü­lő életkörülmények közepette kimutatható országos mére­tekben is egyfajta pazarlás. Áll ez a fogyasztás sokféle területére, de legfőképpen az energiára. Vannak ennek ob­jektív okai — utalt rá nemrég a miniszterelnök is — hogy tudniillik a mi energiával üze­meltetett gépeink a gyárak­ban valósággal falják a vil­lanyáramot, az olajjal előállí­tott energiát mert elavultak. Ezen máról holnapra valóban nem lehet segíteni, bár ezt sem állítanám ilyen halálbiz- tosan. Nagyobb szigorúságot kellene tenúsítania az ener­giafelügyeletnek a tekintet­ben, hogy vajon mindenütt az indokolt méretekben fo­gyasztják-e az energiát, nin- csenek-e üresjáratok, s ha a figyelmeztetést követően sem csökken a pazarlás, ak­kor kellő nyomatékkai szük­séges rábírni minden üzemet gyakorlata megváltoztatásá­ra. Mert hallani ugyan meg­nyugtató híreket arról, hogy a jövőben miként igyekszik a kormányzat pótolni nyugati irányból a keletről kieső ener­giát, mégsem ringathatjuk magunkat abban a tudatban, hogy az valamiféle égből pottyant adjéndék lesz. Ke­ményen leszámlázzák — méghozzá kemény valutában — a bárhonnan érkező ener­giát. Ezért indokolt, hogy másképpen legyen végre, mint volt eddig: a kis csalá­doktól a nagyüzemekig tanul­junk meg spórolni. ANONIM I smerősöm keserűen panaszolja, hogy az utóbbi idő­ben a legváratlanabb pillanatokban csörög a telefonja, valaki „bemutatkozik” és a legképtelenebb vádasko­dással áll elő. Egyértelmű a fenyegetés, ráadásul a fiktív néven bemutatkozó — akinek kilétét természetesen nem lehet ellenő­rizni — egyik vagy másik párt nevében helyez kilátásba bizo­nyos eljárásokat, ami alól a hívott fél nem térhet ki. (A megem­lített pártban persze mit sem tudnak a személyről, s az „eljárá­sokról”). Szűkebb pátriánk, a szerkesztőség tapasztalatát is ide­illeszthetjük: utóbb lavinaszerűen megszaporodtak a névtelen levelek, amelyeknek „szerzői” egykor volt és újsütetű vezető­ket provokálnak, vádolnak visszaélésekkel, törvénytelen csele­kedetekkel, kiskirályoskodással, összefonódásokból eredő elő­nyökkel és így tovább... Felesleges volna most hosszan ecse­telni az ilyen „bátor” vélemények társadalmi veszélyességét, hiszen volt szerencsénk az elmúlt évtizedekben keserűen meg­tapasztalni, hogy miként taglóztak le ártatlan embereket is rosszindulatú vádaskodással, megalapozatlan feltételezések­kel. Annyi azért idekívánkozik: a legtöbb esetben könnyen felis­merhető a szándék, hogy tudniillik az ilyen anonim „bátor” emberek hiába igyekeznek, nem sikerül nekik leplezni szemé­lyes érdekeltségüket: azt, hogy a maguk vagy közvetlen kör­nyezetük előnyét kívánják egy esetleges meghurcoltatás után elérni. A köz nyugalmát szem előtt tartó szervek, intézmények nem „vevők” már az ilyen névtelen támadásokra, hiszen ez az olcsók között is a legolcsóbb és legelítélendőbb cselekedet. Aki nem vállalja szavai súlyát, az nem érdemel figyelmet sem, hiszen bontakozó demokráciánk egyre inkább kizárja a véle­ménynyilvánításért a retorzió lehetőségét. Csakhogy a felelős­ségvállalás bizony próbára teszi az embert, sok kényelmetlen­séggel is jár, s ha elő is fordulhat itt-ott visszaütés, még mindig megmarad a tényeken alapuló leleplezés lehetősége. Ebből pedig csakis az igazmondás kerülhet ki győztesen. Angyal Sándor MESE ÉS VALÓSÁG Hol a boldogság mostanában? Az öröm ritka pillanatai. Pregitzer Fruzsina és llyés Ró­bert. Elek Emil felvétele Nagj Lajos: Ismétlődés konstruált arc nélküli katona, s legközelebb a tekintet lendülete csupán Gaál Gyula naivitásain zökken meg egy csodálkozó pil­lanat erejéig. Bővebb méltatást igényelne a tűzzománc produk­ció, amely évről évre jelzi: az al­kotók különösen elgondolásaik­ban finomodtak és az anyagbeli virtuozitáson túllépve a belső egység megteremtése felé moz­dultak el. Z Erdei Anna három rajza közül a Genezis és a Tükör a kvalitásosabb. A Tükör című a széntechnika határáig hatolva emlékeztet ránk nehezedő más­ságunkra. Székhelyi Edit már megszo­kottan állít mércét az ecsetet fogó kezeknek, s elfolyni készülő nyugodt kékjeivel hozza létre kü­lönös, folt nélküli festészetét. Gál Ludmilla megdöbbentő arcú vekkere az, amire fejünket fölkapjuk és mindenféle „dalis” látomások ébrednek bennünk. Mászáros Gábor kerámia ikon­jaiból a második és a harmadik a sikerültebb kísérlet. Aprólékosan megmunkált ma­dártoliakkal üzen H. Németh Ka­talin a Csendes történésben. Erőszakos, széttépett, megölt és szárnyaló madarai most is élet­szituációkról me­sélnek. A figyel­mes látogató azt is észreveheti, hogy művészeté­nek már követője is akadt e tárla­ton. Férje, Hor­váth János egy képpel szerepel, amelyről el­mondhatjuk: hosszú idő óta a legőszintébb ak- varell, amelyet ezeken a falakon láthattunk. Madarassy György a Cso­davárókban is­mert tendenciá­kat követve fest egy Fellini: Napfogyatkozás c. filmjére emlékeztető képet. Nagy Lajos drapériajétákokra kompo­nált érmei mellett egy szitanyo- matot is kiállít, amely messze kiemelkedik erőteljességével a fölvonultatott grafikák közül. A paravánsort Botrágyi Károly mű­vei zárják (vagy nyitják, az élet viszonylagos) A Szem tükrében című kicsit túlbonyolított kompo- zíciójú Nagy László-portréja a hatásosabb. A terem két tartóoszlopa négy oldalával összesen két említésre méltó alkotást hordoz. Balogh Géza Kulisszája egy tipikus bronzba gyűrt Balogh-kép valahol félúton a táblakép és a relief között, de kétségtelenül magas technikai színvonalon megoldva. Végül Morvái Tibor enyhén groteszk Gyökérkezeléséről kell még szólnunk elismeréssel, s ezen a ponton túl békésebb, ha pihenni megy a toll. A tárlatról hiányzik néhány is­mert szabolcsi alkotó, közülük is többségben szobrászok. A vélet­len folytán megtudtuk, Sebes­tyén Sándor tenger munkája miatt nincs itt. És a többiek...? Papp Tibor közvetlen közelében élő ember vágyakozását a teljes hatalomra, ami szükségszerűen zsarnok­sággá torzul, amint hozzájut. Szigeti alakítása a figura mai ar­culatát is érzékenyen közvetítet­te. A királyt megformáló llyés Róbert belülről sugárzó tekin­téllyel volt igazságos uralkodó, de llyés a hatalom birtokosának magányát is megrajzolta. Minde­mellett ■ Dadfit is el kellett játsza­nia, aki a-varázslat segítségével felvette a király alakját. Pregitzer Fruzsina játéka azt mutatta, hogy a színésznő egyre otthono­sabban mozog a színházban. Művészi eszköztárából most lé­nyegesen több árnyalatot tudott felhasználni Angela jellemzésé­re. Második felvonásbeli játéká­nak voltak megrendítő pillanatai is. Majzik Edit et még nem érte el az igazi szerep. Tehetsége a mostaninál nehezebb feladatok megoldására is képessé teszi. Matolcsi Marianna azt játssza, amit a reneszánsz népi színjáté­kok szerint alakítania kell. Az ebből a körből kikerülő Pantalo- ne (Hetey László), Leandro (Korcsmáros Gábor), Brighella (Földi László), Truffaldino (Me­gyeri Zoltán) közül Hetey László ezúttal „komoly" szerepet ka­pott, amit jól oldott meg. Megyeri Zoltán játékának van levegője, lehetetlen oda nem figyelni arra, amit csinál. Tetszett az öreg vadász (Dunai Károly) kifejező arcjátéka, Virág Csaba papagá­ja és varázslója. Ez utóbbinak a technikai kivitelezése is tökéle­tes volt. Csikós Sándor piaci mese­mondója a történet kezdetén né­hány pillanat alatt megteremtette a várakozás izgalmát. Azzal kezdtük, hogy A szar­vaskirály a színház eddigi leg­jobb teljesítményei közé tartozik. Az elmondottakon kívül azért is, mert mindvégig érezhető volt a közös munka, a részek nem tola­kodtak egésszé válni, hanem be­lesimultak az előadás harmoni­kus rendjébe. A darab befejezése nem kínál­ta a felhőtlen boldogságot, hi­szen Deramo és Angelo újra visszanyert örömének sok-sok ember élete az ára, illetve a sze­relmi harmónia megtalálása kívül esik az emberek mindennapi éle­tén. De ez már a romantika elvá­gyódásából is fakad Nekünk pedig itt, a kilencvenes években kell boldognak lennünk. Ha még lehet. Nagy István Attila Az elmúlt hét végén két mesét hallhattunk, láthattunk a színházban. A péntek délutáni Macska Jancsi vélemé­nyünk szerint felejtésre érdemes, de az esti, a Krúdy Szín­padon látott történet még sokáig elkíséri a nézőket. Gozzi nem ismeretlen szerző már, hiszen a Turandot című já­tékát évekkel ezelőtt láthatta a nyíregyházi közönség. Igaz, ak­kor a fiataloknak szólt az előa-i dás, míg a mostani a felnőttekre számít. A tizennyolcadik század ele­jén született velencei arisztokra­ta Gozzi egész életét az iroda­lomnak szentelte. Védelmezte a reneszánsz írók klasszikus ha­gyományait, harcolt a felvilágo­sodás Itáliában is érezhető áramlata ellen. Pályája a Goldoni elleni küzdelem jegyében zajlik, annak a korabeli társadalmi vi­szonyokat tükröző vígjátékaival szemben mesejátékokat írt. Ezek telítve vannak költészettel, csodás elemekkel, a barokk színháztól örökölt látványossá­gokkal. A romantika fedezi fel majd igazán Gozzi érzelmes, fi­nom szépségű életművét. Goldonival szemben, aki a rögtönzés helyett állandó szöve­gű szerepeket adott a színé­szeknek, Gozzi megkísérli a commedia dell’arte megerősíté­sét az olasz színpadon. Cselek­ményvázlattal körülírt jeleneteket iktatott be darabjaiba, de nem tudta feltartani a színház fejlődé­sét, amely a rögtönzéstől az ál­landó szöveg irányába tartott. Tíz mesejátékának többsége európai és keleti népmesék mo­tívumaiból, a régi olasz népi színház figuráinak felhasználá­sával, a csodálatos és groteszk, az érzelmes és szatirikus ele­mek összeolvasztásával készült. Ezek közül a legismertebbek A három naracs szerelme, A szarvaskirály és a Turandot. ■ Gozzi mesejátékai (talán az alkotó szándékaitól függetlenül) a maguk módján a kor valóságos társadalmi viszonyait, magatar­tásformáit és tendenciáit tükröz­ték. A visszhangos sikerű szín­padi művek talán ezért is térnek vissza újra és újra a mai színpa­dokra. Az 1762-ben született A szarvaskirály (különösen az első része) is kínál mának szóló üzenetet. A történet egyébként valóban mesei. Deramo király nősülni készül. Rengeteg a jelentkező, mert bárkiből lehet királynő, ha kiállja a próbát. Angela lesz a boldog kiválasztott, egyedül ő bizonyul őszintének érzelmei­ben. De a lányra már szemet ve­tett Dadri, a király minisztere is. Bosszút esküszik, és egy va­rázsige segítségével megkapa­rintja a lányt és a királyságot is (Deramo testével együtt). Végül Durandarte varázsló hatalma és Angela szerelme győzedelmes­kedik a gonosz miniszter felett. A Krúdy Színpadon látott pro­dukció a színház eddigi legjobb teljesítményei közé emelkedik. A színpad hatalmas teret kínál és szűk szobává zsugorodik, ha a cselekmény úgy kívánja. Horgas Péter díszletei, színpadképei szellemesek, ötletesek; képesek a mese világába átemelni a né­zőket. Lendvai Zoltán főiskolai hall­gató már-már érett karmesternek bizonyult. Különösen az első részben volt kiváló a tempó, film­szerű közelképeket láthattunk, amelyekben a jellemek tökélete­sen feltárulhattak. Gondolunk itt elsősorban a Dadrit alakító Szi­geti Andrásra, aki rendkívül hite­lesen formálta meg a hatalom Festők és mázolok Az Őszi tárlat biztosan jelzi, megint elszámoláshoz érkez­tünk, itt az ideje, mutassuk be a termést, csináljunk száma­dást! Fölserkent hát szükebb hazánk müvésztársadalma, va­lamint ecsettel, festékkel, tus­sal rendelkező apraja-nagyja és megcélozta a Pál Gyula Ter­met. Jöttek úgynevezett profik, (bár már többször megírtam azon vé­leményemet, hogy nincsenek műkedvelők, csak műalkotás van és ha ilyet nem tudunk csi­nálni, otthon kell maradni jól be­zárt ajtók mögött!) elhagyták a Zrínyi Ilona utca kövét a galériá­sok, de „bekerült” néhány szí­nes folt a tárlatra azon nívóból is, amelynek képviselői egykor a négyes kocsma falát díszítették. Hiába, demokrácia van, s ezt bi­zonyítani kell minden alkalom­mal. Végtére a zsüror is ember és abban az egy életben, amely neki szabatott, a konfrontáció a legkevésbé kifizetődő magatar­tásforma. Pedig tudomásul kelle­ne venni: a művészetben nincs demokrácia, az értékteremtő arisztokraták maradnak fönt csu­pán. Az IDŐ kegyetlenül kirostál­ja a divatok, összeköttetések, nagylelkűségek hátán fölkapasz­kodott parvenüt. Itt, az egykori Lenin, most egy sebtében összerótt állvánnyal nyomatékosítottán Országzászló téren megtalálhatunk mindent. Szabad a választás, a vásár, mert a művek megvásárolhatók, és az a tény, hogy a kép a Pál Gyula Terem falán függ, még ebben a pénzszűkés időben is vásárlásra készteti a gyűjtőt. Nehéz tehát számot adni az öt­venhárom kiállító közel száz művéről. A legcélszerűbbnek látszik, ha engedünk a szemünk­nek és (többszöri tipródó körbe­járás után) elindulunk az ajtótól balra, ráhagyatkozván, megál­lít-e a kép vagy sem. Az első stáció Baráz János két grafikája, a gondosan meg­ŐSZI TÁRLAT ‘90

Next

/
Oldalképek
Tartalom