Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-10 / 264. szám
1990. november 10. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Hétvégi interjú Dr. Vincze István megyei főépítésszel Hoz-e fellendülést a világkiállítás megyénkben? M ; ár csak napok kérdése, és dönteni kell a főváros önkor- . mányzatának: társa lesz-e Bécsnek a világkiállítás megrendezésében, vagy egyedül marad az osztrák főváros. Am e döntés korántsem csak Bgdäpeßt ügye, sokat ramél tőle az ország egész területe, köztük á mi megyénk, Szabolcs-Szatmár-Bereg is. Reálisak-e ezek a remények, milyen területeken lehetnénk partnerek, yagy kínálhatnánk kihasználatlan adottságainkat? Ilyen kérdésekről beszélgettünk dr.-Vincze István megyei főépítésszel. | Azt' hiszem, talán ott kellene kezde- ' nüiik, hogy vajon a világkiállítás kedve- • • ző hatásának reménye nem feledtette- e: hol is tart megyénk a fejlődésben, vagy inkább az elmaradottságban az ország más tájegységeihez képest? — Az ország területi fejlődésének megosztottsága, a differenciálódás történelmi gyökerei, a háború utáni településpolitikai irányzatok révén létrejövő településfejlődési rendellenességek ismertek, tényeken alapulnak. Az ipartelepítési (centrálizáló- dás, majd „décentralizálódás”), a lakásépítési programok, a mezőgazdasági termelési hullámok, vagy az idegenforgalmi koncentrációk során kitermelődő feszültségek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a központi intézkedések az egyenletesebb fejlődéshez szükséges reális programokat akár el is indítsák, mert szinte csak a szólamokig jutottak el (falu és város, ipar és mezőgazdaság, értelmiségi és munkás, központ és vidék...) A különböző területekre vonatkozó intézkedéseket nem a helyi specialitás, vagy eltérő erőforrások motiválták, hanem a centralizált állami, politikai érdekekek. A térségek és települések településpolitikai jogállásai olyan elosztó és újraelosztó szerepeket akkumuláltak, melyek tovább csökkentették az esélyegyenlőségeket, és visszafordíthatatlanná változtatták a fejlődési irányokat, trendeket. A „kevésbé fontos" térségek folyamatosan halványodtak, jutottak el a megsemmisülés határáig, sőt esetenként a megsemmisülésig. A torzulások mértéke pedig a gazdaság romlásával ellehetetlenítette a felzárkózás elindítását (lásd: a közgazdaságilag hátrányos helyzetű magyarországi peremvidékek). • Ehhez képest merész álmokat szövögetett Ön is, amikor a megye idegenforgalmi lehetőségeivel foglalkozott. — Lehet, hogy annak tűnt, ám a demokratikus átalakulás időpontjában lassan átrajzolódnak, illetve átrajzolódhatnak az európai gazdaságföldrajzi, kereskedelmi övezetek, újfajta kapcsolati igényekkel (Alpok-Adria Szövetség, hazánk dél-európai, török, olasz, a jól ismert magyar-NSZK kapcsolata stb., az alakuló, a formálódó tranzitirányok — Olaszország-Trieszt-Nagykanizsa-Budapest-Nyí- regyháza-SZU, NSZK-Ausztria-Budapest-Nyíregy- háza-SZU, Törökország-Jugoszlávia-Ny íregyháza- SZU, nem beszélve a megye cseh és szlovák, valamint román határszakaszairól; nemcsak lehetőségeket kínálnak fel, hanem követelik is a változást. • Mit tudunk mi ehhez a változáshoz felkínálni, mert a mi egymillió-kétszázezer szép szemünkért nem jön ide a tőke, anélkül pedig csak tovább nőhet a szakadék. — A legutóbb elkészített „Felsö-Tiszavidék üdülési és idegenforgalmi koncepciója” már arra épült, hogy hasznosítsa a szomszédos megyékkel és országokkal való kapcsolatból eredő potenciális tényezőket, (szlovák üdülőterületek, a Kárpátok déli lejtőinek téli mikroklimatikus tényezői, melyek hasonlóak a svájcihoz, a szomszédos erdélyi részek turistaforgalma). A tranzitáru-forgalomra szervezett iparon, az egykori kereskedővárosok újraélesztésén (Nyíregyháza, Fehérgyarmat, Csenger... stb.) és az idegenforgalmi adottságok kiaknázásán túl, szinte nincs más lehetőség a túlélésre, a régiók felzárkóztatására. Nem véletlen, hogy élénken foglalkoztunk a nemzetközi tranzit repülőtér gondolatával, sikeres tárgyalásokat kezdtünk a finanszírozó üzletemberekkel, de a megvalósítás a ma még szokásos útvesztőkben elakadt. • Nincs is más lehetőség arra, hogy idáig is eljusson a külföldi, mert keskeny útjainkon a városi forgalomhoz hasonló tempóban lehet „száguldani”. — Az M-3-as autópálya kiinduló alapja lehetne az említett kelet-nyugti tranzitkapcsolatnak, és ennek szerves részévé válhatna az említett repülőtér, vagy az elképzelésünk, hogy a széles nyomtávú vasúti vágányok meghosszabbításával, a globális közlekedési infrastruktúrák öszszekapcsolódásai- ’ nák meghatározott pontjain ipari régiók, ipari falvak hozhatók létre. Ezt segítené elő a nemzetközi energiavezetékek közvetlen közelsége. A hátrányos helyzetű térségek, a foglalkoztatási gondok a keleti országrészekben azt indokolják, hogy az előzőekben vázolt módon kapjon fejlesztési lehetőséget ez a térség. Ezzel megnő a realitása annak is, hogy szervesen kapcsolódjunk a világkiállítási programokhoz, leküzdve a jelentős távolságot. Nem véletlen, hogy a működő tőke beáramlásával összefüggésben a jelentős regionális pozíció ellenére, gátat szab a beruházó szemében is a gyors tranzit szállítás feltételeinek hiánya. *..• • Bognár József akadémikus írta a ma és holnap világgazdaságáról, hogy ...,,a világgazdasági folyamatokhoz nemcsak alkalmazkodni kell, ami egy gyorsan változó világban tempóveszteséget jelent, hanem előre kell azokat látnunk, hogy a szükséges lépéseket időben megtehes- sük.„ — Hozzátenném, hogy a szükséges lépéseknek nemcsak időben, hanem térben is meg kell teremteni a feltételrendszerét. A megye a szomszédos országok felé vezető tranzit idegenforgalommal, illetve ennek kiszolgálásával, és a helyi idegenforgalmi lehetőségek szélesebb körű kibontakoztatásával tud hozzájárulni a világkiállítás megrendezéséhez. Az előbbiek elősegítését célozná az az elképzelés, hogy a Szovjetunió irányában a Záhony mellett működő kishatármenti átkelőhelyeket nemzetközivé szervezzük, kiemelve a beregsurányi határállomás tehermentesítő funkcióját. A román területek felé a csengersimai átkelőn túl szeretnénk megnyitni a mérk-vállaji pontot, felélénkítve az egykori kereskedelmi kapcsolatokat (közúti-vasúti), de szóba kerülhetne egy közvetlen szlovákmagyar állomás megvalósítása is. Egy irányított, szabályozott privatizációnak az lehetne a célja, hogy az idegenforgalmi beruházásokon túlmenően mozdítsa elő a kelet-európai piac igényeinek megfelelő ipari háttér kialakítását (szórakoztató elektronika, számítógépgyártás, illetve összeszerelés, a szomszédos országok nyersanyagexportjára épülő feldolgozóipar, élelmiszeripar... stb.). • Nem sok tájegység tudhat magáénak annyi műemléket, hagyományt, mint a miénk. Milyen „kínálatot” ajánlhatnak a rendezőknek, mikre kívánják felhívni a külföldiek figyelmét? — A mintegy 60 középkori eredetű templom, az ismert egyházi zarándoklatok (Máriapócs), a vadászati lovassport és víziturizmus (Tisza) lehetőségei, a népi építészeti emlékek bemutatása, valamint a már ma is működő nemzetközi rendezvények (zenei alkotótáborok, konferenciák) bővítése, a termálturizmus, az érintetlen természeti szépségek,.. mind olyan tényezők, amelyekkel hozzá tudunk járulni a hazai választék színesítéséhez. A művészeteket és a zenét pártoló Nyírbátor város, a megyeszékhely: üdülőterületi központjával (Sóstó- gyógyfürdő) és gyógyszálló programjával, Kisvár- da: a termálturizmussal és a nemzetiségi színházi rendezvényeivel, Nagykálló: a harangodi üdülő- centrumával, Vásárosnamény: a gergelyiugornyai, jándi, tiszai üdüléssel, Csenger: a város kézműipari múltjával és jövőjével hozzá tud és akar járulni a központi rendezvényekhez. Ugyanakkor lassan körvonalazódnak a megye további üdülési és idegenforgalmi régiói: így a szabolcsveresmarti tározó hasznosítása, Tarpa és Komlódtótfalu üdülőfaluvá fejlesztése, vagy a jó együttműködés zálogaként a Tiszadob-Tokaj-Rakamaz régió hasonló célú igénybevétele. Hamarosan megjelenik szerkesztésemben a megye idegenforgalmi arculatát bemutató album, amit már részben a világkiállításhoz kapcsoltam, pótolva az ilyen jellegű hiányosságokat, de a közelmúltban jelent meg a megye képes műemlékjegyzéke is. Szóba került korábban, hogy a térség a világkiállítás területén egy — a tájegységre jellemző — fa harangláb felállításával szimbolizálná jelenlétét. A többi a tervező fantáziájára tartozik; hogy milyen léptékben, esetleg hasznosítva kerüljön kialakításra. • Elképzelhetőnek tartja, hogy a világkiállítás nem csak Budapest-centrikus lesz? — Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Budapest mellett néhány régió helyi központként zárkózik fel az eseményekhez (Győr, Pécs, Nyíregyháza, Szeged). Ez azért sem lehetetlen, mert Magyarországnak 1995-ig feltétlenül meg kell kísérelnie az említett integrációt, ennek ki kell alakítani a feltételrendszerét és nem okozhat nehézséget, ha ez a kettő szinkronban van egymással. El tudjuk képzelni, hogy ez a terület a szomszédos országok kapcsolódó régióinak elképzeléseivel is egyeztetve adna teret egy részleges bemutatkozásnak. Egy nem lebecsülendő úticél lehetne a kiállítás látogatóinak, és azoknak, akiknek határozott szándékaik vannak a nemzetközi régió hasznosítására. • Mik foglalkoztatják még az említetteken kívül a megyei főépítészt? — Többek között olyan globális kérdések, mint a tranzit repülőtér, a különleges gazdasági övezetek kialakítása, a kelet-nyugati nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok normalizálása és kifejlesztése a régió bázisán, a gyógyszálló, az autópálya fejlesztésének ügye, a területi fejlődés garanciái és az új önkormányzati feltételrendszer, a szakmai garanciák a térség építészeti, környezeti alakításában, a megyei régió még kedvezőbb elismertetése, melyet az országos szakmai konferenciákkal vagy például a legutóbbi alkotótáborral, aktív tevékenységgel eddig is elértünk, — ezt szeretném tovább folytatni. • Én pedig azt, ha távlati céljairól is hallhatnék valamit. — E térségnek — a megye önálló településeivel — szervező erővé kell válnia adottságai révén a szomszédos területek közös regionális feladatainak megoldásában. Ehhez ki kell alakítani egy kutatóbázist a tágabb régió terület- és településfejlesztési célkitűzéseihez rendelve és persze kellenek ilyen célkitűzések, koncepciók. Szeretném, ha a térség a nemzetközi kapcsolatok aktivizálásával és a megfelelő felkészüléssel idegenforgalmi, kereskedelmi, háttéripari és háttérszolgáltatási centrummá válna. A technikai, technológiai és infra- struktúrális elmaradottságot — éppen a regionális adottságok miatt — meg kell fordítani, melyhez a termeléstechnikai és oktatási feltételrendszert is meg kell teremteni. És végül a szakmám becsülete miatt is szeretném, ha az önkormányzatok az eddigieknél jobban támaszkodnának a kvalifikált, gyakorlott szakemberek véleményére, munkájára. Köszönöm a beszélgetést. Balogh József Szerintem... is a tűrőképesség határához érkezett a lakosság. Nem véletlen, hogy a közelmúltban lezajlott, a benzináremelés miatti taxis demonstráció túllépett önmagán, országos megmozdulássá vált. Mert hiába vonultatta fel híveit a fő kormányzó párt ellentüntetésre az utcára, hiába mérgelődtek, bosszankodtak jónéhányan részleges „mozgásképtelenségük’’ miatt, azt nem lehet vitatni, hogy az ország népének nagyobb hányada egyetértett a taxisok követeléseivel. Talán ez az a pont, amely ékesen bizonyítja: nehezen viseljük el az újabb terheket, még akkor is, ha többé-kevésbé érezzük szükség- szerűségüket. Ezért is méltányolható az a kormánydöntés, hogy az eredeti elképzelést felülbírálva mégsem javasolják az általános forgalmi adó, s a személyi jövedelemadó mértékének változtatását a jövő évre. Kérdés persze, milyen más intézkedéseket hoznak a későbbiekben a költségvetési bevételek növelése, illetve a hiánypótlás érdekében. Azzal ugyanis valószínűleg a kormány is tisztában van, hogy hazánk polgárai — vagy legalább is nagyobb részük — elértek a tűréshatárig. Az is nyilvánvaló, hogy az elkerülhetetlen és népszerűtlen intézkedések bevezetését ezután még jobban meg kell fontolni, meg kell indokolni. Nemcsak a látszat kedvéért, hanem mert már nem lehet a népet maszlagokkal etetni. A több tízezer, sőt százezer forintos havi jövedelemmel rendelkezők természetszerűleg nem érzékelik az életszínvonal romlását. De ők kevesen vannak. S ha ironikusan akarok fogalmazni, azt mondhatom: legfeljebb minden családtagjuknak csak egy autója lesz, esetleg hem vesznek mindegyik szobába videót és színes tévét. Nagy veszteség azért nem éri őket. Nézzük meg inkább a másik oldaltI Ők vannak ugyanis többségben, számukra lesz egyre nehezebb, sőt, esetenként majdnem elviselhetetlen az élet. Sokan élnek a létminimum határán, egyesek az alatt. Gondoljunk csak azokra a kisnyugdíjasokra, akik — nem az ő szégyenük! — néha arra kényszerülnek, hogy a boltban, sorbaállás helyett, fizetés nélkül egyék meg a zsemlét, igyák meg a poharas tejet. Hogy ebédre, vacsorára mi jut, kérdéses. Hiszen a lakbér, a fűtés, a világítás költsége egyre emelkedik, erre is alig~ futja pénzecskéjükből,' nemhogy elegendő ennivalóra. S egyéb , ',hív- ságokról” (újság, mozi, cigaretta, sütemény) már ne is beszéljünk! Persze hozhatok példát a (legalábbis számszerűleg) viszonylag jól keresők közül is. Az egyik ismerős családban a szülők havi nettó jövedelme körülbelül 22 ezer forint, ehhez jön a két gyerek után járó családi pótlék, mely 4300 forint. Nem állnak költekezők hírében, igyekeznek beosztani jövedelmüket. Nemrég magánkézből vásároltak lakást a megyeszékhelyen, egy nem éppen népszerűnek mondott lakótelepen. Csak az OTP-nek fizetnek több, mint 10 ezer forint törlesztőrészletet, ehhez jön a munkahelyi és egy áruvásárlási kölcsön részlete. Ha hozzáteszik még a fűtés, világítás és a két gyerek óvodai térítési díját, máris 18 ezer forint körül van a kiadásuk. És még nem számították hozzá a szülők ebédjének, a hétvégék, a reggelik és vacsorák árát. Ösz- szességében ott tartunk, hogy elment a fizetés és a családi pótlék. De mi van akkor, ha télére cipőt, ruhát kell vásárolni; elromlik a tévé vagy a villanytűzhely, ki kell cserélni a WC-tartályt, és így tovább. Egy nem várt kiadás is — képletesen — földhöz vághatja őket, pedig — ha úgy veszem — nem is keresnek rosszul... Még tűrjük, megpróbáljuk elviselni a nehézségeket, de félő: egy szikra is lángra lobbant- hatja a bennünk szunnyadó feszültséget. Tudjuk azt is, még hosszú idő fog eltelni, mire lazíthatunk a nadrágszíjon, mire kissé fellélegezhetünk. De mit tehetünk, mit tegyünk addig? Unalmasnak és elcsépeltnek hangzik, ha azt mondom, tűrnünk kell még, s tenni, cselekedni, hogy magunk is (még jobban) hozzájáruljunk az ország, és saját anyagi helyzetünk javulásához. Mégis azt hiszem, ez az érem egyik oldala. A másik? Hogy azt lássuk, mások, a felelős beosztásban lévő vezetők is mindent megtesznek ezért. Hogy megtesznek minden tőlük telhetőt. Hiszen látnia kell mindenkinek, a húr egy bizonyos pontig feszíthető csak, aztán elpattan. S nem lenne jó, ha újabb, súlyos sebeket okozna. Hisz oly sokszor vészesen pattant már el, hogy elegünk van belőle. Kováts Dénes |i Kelet5
