Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-13 / 241. szám

1990. október 13. A HÉTVÉGI MELLÉKLETE 7 II Kelet­IHagyarország Kétszáz éves a magyar nyelvű színjátszás Hangnem O lvasok egy sok­szorosított levelet, írója, feladója Sziklai Frigyes mérnök-tanár, címzett­je pedig a Nyíregyházi Ingat­lankezelő Vállalat igazgatója. A tartalma egy meghívás a Régi Bérházak Tulajdonosainak Országos Szövetsége alakuló közgyűlésére, fogalmazása pedig több, mint érdekes. ,,A csatolt — dr. Antall Jó­zsef miniszterelnök úrhoz írt— levelünk arról szól, hogy a Szö­vetségünk ez év végéig át kí­vánja venni az Ön által jól-rosz- szul vezetett vállalat irányítá­sát. Annak érdekében, hogy az átadás-átvétel zökkenőmente­sen lebonyolítható legyen, sze­retnénk — további alkalmazta- tási lehetőségét eldöntendő — megismerni Önt és az ügyben elfoglalt álláspontját. Ezért közgyűlésünkre tisztelettel meg­hívjuk Önt. Kérjük, hogy a vál­lalata szervezeti sémáját hoz­za magával. Ezúttal felhívjuk szíves figyelmét arra, hogy a jogos — de még birtokon kívüli —tulajdonosok megrövidítését (ellehetetlenítését) célzó — most divatos — lakásértékesítési (eladási) kampányt azonnal állítsa le. Személy szerint Önt tesszük anyagilag felelőssé, ha a figyelmeztetésünknek nem tesz eleget.” Nem tudom azóta hová fejlő­dött, vagy fajult a dolog. Csak eltöprengek felette: vajon mi­kor mondhatjuk nyugodt lelkiis­merettel: másképpen lesz vég­re. Úgy, hogy másképpen lehet beszélni és írni, s másképp szólnak a parancsok is, nem fenyegetőzve. Mert erre akkor is szükség lenne, ha nemcsak Sziklai úr, hanem mások is úgy érzik: az állami lakásoknak jobb gazdája is lehetne, mint a mai ingatlankezelő szervezet, amely jórészt azért vált képtelenné a régi lakások felújítására, mert akkora szervezetet hozott lét­re, működtet és tart fenn, hogy a lakbérekből származó bevé­tel saját fenntartására kell. A hang akkor is megenged­hetetlen. Az sem írható a mentő körülmények közé, hogy Szik­lai úr a miniszterelnökkel is így beszél, legfeljebb kilép az egyes szám első személyből és az egykor külföldre menekült, s most hazatérni szándékozó „tőkeerős urak és hölgyek” szájával mi­nősíti botrányosnak a kormány­fő reprivatizációval kapcsolat­ban a Hét-ben elhangzott nyilat­kozatát. Majd egy zsaroló mondat következik: „az Ön kormánya számára nyújtott nyugati hite­lek folyósítása hamarosan be lesz fagyasztva." gy tűnik, a reprivatizá­ció ügye lassan nyugvópontra jut, vég­ső soron azonban nem a bérla­kások sorsának megoldását kí­vánták e sorok rendezni, még csak nem is az ingatlankezelő vállalat igazgatóinak írt gorom­baságokért elégtételt venni. Csak a hangnem miatt zohorálnak. Mert jó lenne elhinni: máskép­pen lesz végre. Hallgatás A TÁRSADALMI ERÉNY ISKOLÁI Amikor kétszáz évvei ezelőtt, 1790. szeptember 21-én Ke­lemen László irányításával megalakult az első színtársulat tíz férfitaggal, akikhez néhány nap múlva négy nő és egy férfi csatlakozott, még kevesen gondolták, hogy színháztörténe­ti esemény tanúi voltak. Egyszerűen csak tenni akartak valamit. Október 25-én a Várszínház­ban, 27-én a pesti Rondellában mutatkozott be a társulat. Nagy tetszést arattak, az éppen itt ta­nácskozó országgyűlés követei lelkesen tapsoltak. Az első szín­mű, amelyet magyar nyelven tolmácsoltak, Brühl német író Igaz­házi, egy kegyes jó atya című munkája volt. A darab utolsó jele­nete három rend (nemesség, pol­gárság, alsó néposztályok) ősz­A Kelemen-féle társulat egyik színlapja szefogását mutatja be. Ezzel a felvilágosodás egyik fontos gon­dolatát illusztrálta. Ezt tartalmaz­ta a társulatnak a királyhoz inté­zett kérvénye is: „Miután nap­jainkban a Theatrumok a társa­dalmi erények valódi iskolái: kis társaságunk képes lesz Nemze­tünk közép- és alsó osztályának, mely a magyar nyelven kívül más nyelvet nem tud, sőt nem ismer, szeme elé tárni. Következőleg e két osztálynak igen nagy haszná­ra leszen az erkölcsök ilynemű ta­nítása által. Ugyanis a honi nyel­ven előadott bármely igazság hat­hatósabban szivárog be a lélekbe, mint akármely más idegen nyelv közbejövetele folytán.” Joggal tehető fel a kérdés: miért ilyen későn alakult meg az első magyar nyelven játszó színtársu­lat? A válasz a magyar társadalmi és gazdasági fejlődés Nyugat-Eu- rópától való elmaradottságában, megkésettségében rejlik . A fél­gyarmati helyzetben és a feudális viszonyok között lassan és korlá­tozottan indul meg a polgári fejlő­dés. Ebben a harcban nem is a polgárságé a vezető szerep, hi­szen lélekszámban, gazdasági erőben úgyszólván elhanyagolha­tó, hanem az átalakulásban leg­jobban érdekelt földbirtokos réte­gé, a középnemességé. A nemzeti mozgalom szükség­szerűen magával hozza az anya­nyelv kultuszát, s vele a nemzeti színjátszás utáni vágyat. Ennek megteremtésé azonban akkor is jelentékeny anyagi forrásokat fel­tételezett, ami nem állt rendelke­zésére. A nemesség ritkán jutott készpénzhez, a városlakó magyar polgár viszont nem volt elég tő­keerős. Pest csak a huszas években került abba a helyzetbe, hogy ál­landó kőszínház létesítésén gon­dolkozzon. (A gyűjtés gondolata egyébként Szabolcsból indult el.) A Pesti Magyar Színház 1837-es felavatása egy hosszú folyamat betetőzését jelenti. Magyarország korábban is ren­delkezett színjátszó hagyományok­Egykorú rajz Kelemen Lászlóról kai, sőt az anyanyelvi színját­szásnak is voltak előzményei: az iskolai színjátszás a tizennyolca­dik század vége óta már túlnyo­mórészt magyar. Kelemen László társulatának első előadását a hazai német tár­sulatok is „segítették”. Azzal, hogy mintát kínáltak, a fordítás nyersa­nyagait adták, a rendezéshez nyúj­tottak szakmai fogódzókat. A társulat működésének időtar­tama hat esztendőt tett ki. Léte szorosan összefüggött az 1790- es nagy nemzeti felbuzdulással. Előadásait a magyar szellem leg­jobbjai éppúgy látogatták, mint a kisemberek. A kor eszménye a valószerű játék volt, realista, ahogy ma mondanánk. A társulat tagjai vagyontalan, kevés iskolájú kis- nemesek, akik az egyszerű érzel­meket feldolgozó német színmű­veket érezték ma­gukhoz közel. A vígjátékban álta­lában jobbat tud­tak nyújtani a szí­nészek, mint a tra­gédiában. Játszottak Shakespeare-t/de főképpen lovag­drámákat. Első­sorban azokat, amelyeket Bécs- ben az ottani szín­házak számára megfelelőnek tar­tottak. Eredeti darab alig volt Ke­lemen László színházában. Bessenyei A filo­zófusa, Verseghy Ferenc Széchy Máriája, Szentjó- bi Szabó László Mátyás királya eltűnt az idegen­ből fordított, „ma­gyarított” művek özönében. A színészek elsősorban Kele­men ismeretségi köréből kerültek ki. Kelemen maga is jó jellemszínész volt, a női tagok között ott találjuk két húgát, Er­zsébetet és Magdolnát. A legte­hetségesebb Moór Anna volt. A színészek inkább elmondták, mint eljátszották a szerepeiket, a be­szédük sem volt egységes, külön­féle tájszólásban beszéltek. Ha közepes volt is Kelemen Lász­ló társulata, óriási volt a hatása a kortársakra. Példájuk sokakban fel- lobbantotta a színészet iránti lel­kesedés lángját. Ugyanabban az évben, amikor Kelemen megkezdte rendszeres előadásait, 1792. november 11- én Kolozsvárott is megtartotta első előadását az erdélyi magyar szín­játszó társulat. Ennek sikerült el­kerülni minden veszélyt, s a tizen­kilencedik század elején a ma­gyar nemzeti színjátszás ősévé is lett. N.I.A. B öngészem a hirdetéseket, s találok egy hírt közöttük: Jön Morvái. Jön és beszélgetni akar az orosiakkal a veszélyes hulladékokról, megsemmisítésükről és persze hozná a kazánját is. Csak egyet kell lapozni .visszafelé, s a tömény politikával foglalkozó oldalunkon is ez a téma, de már a FIDESZ témája, amelyet — többek között — egy környezetvé­delmi szakértő is aláírt. Kérdés kérdés hátán, kérdőjelet kérdőjel követ: vajon jó-e ne­künk, hogy a külföldről megyénkbe került bőrhulladék eddig is szennyezte környezetünket, s nyugodtak lehetünk-e, hogy eddig megsemmisítésükre nem találtuk meg a lehetőséget? És követ­kezik természetesen a vélemény is, amely szerint a Morvái úr által telepítendő kazán teljesítményadatai szerint a bőrhulladék elégetése több évig tartana. A térséget terhelő egyéb hulladékok elégetésére csak ezután kerülhetne sor, ha a kazán addigra nem amortizálódik, és nem válik technikailag elavulttá. A Megamorv cég által veszélyes hulladékégetőként reklámozott VK-300-as égetőmű a Környezetvédelmi Minisztériumtól mind a mai napig nem kapta meg a veszélyes hulladék égetéséhez szükséges minősítést. Mi lehet az álláspont ezután? Ilyen sűrűn lakott területen csak már vizsgált és sikeres próbaégetésekkel rendelkező égetőmű telepíthető, nem veszélyeztethető a lakosság egy elhúzódó pró­baüzem esetleges káros hatásai miatt. Az álláspont kifejtése olyan mértékben sikerült, hogy Morvái úrnak menekülnie kellett Őrösről, s e pillanatban úgy tűnik, nem is lesz egyelőre kazán a falu határában. Egymást túlkiabálva mondták az emberek véleményüket, tiltakoztak a kazánkirály terve, a bőrégetés ellen, mondván: elegük van a szeméttelepből, azt amúgy is tudtuk és akaratuk ellenére hozták létre — szólt a falugyűlésről szóló tudósítás. L ám, mit tesz, ha szakember szól a lakossághoz. S lám mit tett, hogy a szakember, — nem a FIDESZ-éről van szó — eddig hallgatott. Pedig eddig is volt, a megyei tanácson külön státuszt adtak a környezetvédelemért fe­lelősnek, csak épp a hangját nem hallottuk. Hallgatott amikor a bőröket a megyébe hozták, s nemigen olvasta még állásfoglalá­sát — gondolom ez lenne a megyei állásfoglalás is — senki. Sőt amikor kaptunk valami „fülest” például arról, hogy vegyianyag­gal szennyezik Tiszavasvári földjét, vizét, levegőjét, akkor sem tudhattunk meg hivatalosan semmit. Az Alkaloidának érdeke volt a titkolózás, a megye — ki tudja miért? — hallgatott. Talán ez is másképpen lesz ezután? Balogh József I lyenkor ősszel egymást váltogatják a szelek. Amikor északról fúj, beszorulok, napi gond­jaimnak élek. S hogyha délről len­gedez, szülőfalum felől, kiülök ud­varunk mély lombjai alá. Nem­csak végtagjaimat melengeti fel, vágyódásaimat is, melyek emlé­keimtől sugallva el-elindítanak bölcsőm tája felé. Arra repültek el a gólyák, s majd a vadlibák is; utánuk vágyok, velük száll tekin­tetem hazafelé. Szülőföldem határában már otthon vagyok. A ritkuló erdőn át látom a kertek alját, hallom a ha­rang szavát, melyre olyan vagyok, mint a távolban eldobott éhező kutya, ha megüti fülét az ismerős kondulás, csak haza és haza tart, haza is talál. Csak gyermekkori forrásaim oltják el a távolságszül­te szomjam. Nemcsak egyedül járom a tájat, gyerekeimmel is — így becézem tanítványaimat. Engedem, hadd trappoljanak a szélben, ugrálja­nak árkokon át, hemperegjenek, szurkálja meg kezüket a kökény, a csipkebokor, hadd „fertőződje­nek” meg. így gyűlnek össze szü­lőföldjük szeretetének édes csepp- jei tengernyi honszeretetté, mely elönti lelkűket, sejtjeiket, mint ama sonkádi emberét, aki a távoli nyu­gatról hozatta haza hamvait. Akit, az életén át vigasztaló dal sorai mellett engendtek le a szeretett földbe: Nem bántottak engem sehol a világon, de bárhol és bárhogyan éltem, nem volt maradásom... Az én földem szeretete, mint annyi sorstársamé, a rögből cse- peredésből, a küzdelemből, s az ezekből fakadó piciny és nagy örömökből gerjedt fel. Ahol ezeket átéltem, a tájat a minap is bejár­tam, a végétől az elejéig, leendő síromtól a bölcsőmig. Először a legtávolabbikat. Egy őszi kőrisfa­sor mesés lombjai alatt kószál­tam, ahová már gyerekként har­matos hajnali földúton jártunk ki árpát megőrizni a varjaktól, s ahonnan hosszú esti sugarakban gyalogoltunk haza. Most állok, állok, keresem a kunyhónk helyét, és bámulom a lombokat, miköz­ben betelek az emlékekkel. Elmé­lázok, belemámorodok színeikbe. Az izzó sárga a derűt, a bordó árnyalatai a mélyebb húrokat pengetik meg lelkemben, a komor zöld pedig az élet szigorúságára, keménységére hangol. Ez mind úgy hullámzik át bennem, mint tarka sorsom az emlékezetem­ben. Tovább lépdelek. Rogy hol kö­tök ki, nem tudom, csak érzem, hogy odábbról is suttog, hív ezer­nyi emlék, nincs megállásom. Gyuszi barátom, ki magányosan él most, Odesszában dolgozik, itthoni lakásának virágai várják, hívják így hazafelé, mesélte. A hosszú-hosszú út Után azonnal feliidül, mihelyt megöntözi, meg­simogatja őket, elbeszélget ve­lük. Elérem a Tapolnok-patakot. Nekem is, mint mindenkinek, aki a környékén született, legendás történeteket áraszt csukákról, kenderáztatásokról. Partján egy kishortobágynyi kaszáló, a Gá- bornok. Ma gurdaly és emberte­lenség lepi. Úgy szeretnék ma is itt szarvaskerepet villahegyekbe gyűjteni, mint egykor nagyapám­mal. A fővárosi tudós mérnök, Pista cimborám is — ki innen szárma­zott el — gyakran látogatja volt tagjukat a Túr zugában. Öntözés­ről, gazdag termésről és kövér állatokról álmodik, míg barátság­ból meleg házakat, nyaralókat tervezgetne. Innen küldené a fiát egyetemre, míg felesége a far­mon gyógy ítgatná a szegényeket. Tiszta, idillikus élet. És: falunk felvirágzásához a pénz mellé a szürkeállomány is társulna. A látóhatár tiszta, kéklő aljában a borzovai Gőgő kiszáradt, zová- nyos medre. Emlékezetem felduz- zasztja, fel a Szenkéig — mellyel összefogódzott egykor — első szerelmem falujáig. Balra térek. Szülőfalum Kisfa­lunak becézett házait látom. Is­merős juhászok köszönnek felém. S nem elég, hogy megállók, utá­nam lépnek, kiabálnak, míg a kéklő katángkórók széltől suhogásával összevegyül hangjuk. Fantáziám­ban ez a kóró a jelképük: szívós, makacs, mint ők. A Nap tüze szik­kasztja, szél pofozza, eső verde­si, mint őket, s mégis és bárhol megterem itt az agyagon, ezen születik, ebben porlad szét, mint ők. Kevesen értik meg, miért sze­rettem és vágyódom ma is az ott­honi kocsmába járni. Már azon a tanyán vagyok, ahol másodszor születtem meg. Itt lettem férfi, itt keltünk egybe a fe­leségemmel. S olyan emberekkel hozott össze itteni hét évem, mint Balogh és Szilágyi Laci meg Her- náczki Zsiga. Nemcsak fát, ka­szálót és juhhúst kaptam tőlük, hanem emberséget, bölcsességet is. Az egyik, a párttitkár — aki a légynem sem ártott — türelmes- ségre, emberek becsületére in­tett. A másik, a brigádvezető élel­mességre ösztönzött. A parádés­kocsistól, aki komám lett, segítő­készséget, hálát tanultam. S amint leültem volt há­zunk előtt, a kihalt, pusztuló tanyai sorban, könnycsepp buggyant ki szememből: a végső ház kiütött ablakában szél lebbentette meg az enyésző szúnyogfüggönyt, min­tha Róza néni, az áldott öreg­asszony hívott volna befelé, hogy menjek, egyek meleg ételt, mint egykor, amikor a feleségem kór­házakban feküdt. Bár sehol senki, a virágos kis­kertek helyén is irdatlan gurdaly, úgy vágytam itt maradni, éltemet itt befejezni. Nekem is a szülőtá­jam a kezdet és a vég. Makay Béla KATÁNGKÓRÓK r l Másképpen lesz végre?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom