Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-22 / 223. szám
Takács Imre: Nem árulom a keresztemet indenkinek megvan a maga keresztje — mondják. Ettől még nem kell meghatódni. De amikor — különösen a Vasárnapi Újságban — többen megnyilatkozhatnak, nem is annyira a magán-sorstragédiákról, hanem a tudottaknak a kénytelen elfojtásáról, akkor arra gondolok néha, hogy „nem bolondultak meg ők, a mindent, vagy legalább egy fontos dolgot hasznavehetetlenül tudók!” „Hogyhogy nem bolondultak meg?” Ám erősek voltak, úgy látszik. Magamra is mondhatnám: „hogyhogy nem bolondultam meg?” Nem mindent tudtam, a mindent nem tudtam egymagámban, de sokat tudtam. Voltam is a neuropszichiátriai nyílt osztályon három és fél hónapig. Latinovits talán több ideig és több ízben. Az ő elektrosok- kolásáról Nagy Lászlónak nagyon elítélő volt a véleménye. Én jómagam nem akartam eleinte kijönni a kórházból, amikor aztán elektrosokkoltak engemet is, akkor megjött az elmehetnékem. A semmit se akaró és a „hű de mindent akaró” állapotok váltották bennem egymást. Két jelentős költőbarátom lejött meglátogatni Pestről. Nem találtak a kórházban, nem találtak a lakásomon, a kertem hollétét pedig nem tudták. Én voltam akkor a szökött beteg, bár engedéllyel. „Hogy-hogy nem bolondultak meg, ha mindezt tudták akkor is, amikor nem mondhatták?” És hát amiben igazuk volt! Különösen a tudományos jellegű nem-mondhatások bőszítenek föl mostanában. A sorsok tízezerszám! A tudós használniakarásoknak az elfojtása bőszítőbb, mint egy talpverés, mint egy pofozás, mint egy éheztetés. Mégse árulom én a keresztemet. Magam hordom. Egyik versemben ez a sor: Memorizálható a kereszthordozás is, nem csak a Hegyi Beszéd... Énnekem elegendő. Egyet nem tudok megérteni: kinek volt öröme — úgy jó igazi öröme — a kereszthordozásokban...? Ki nem utálta a piszkos munkát? A katyni erdő történetéből tudok egy motívumot. A puszta köpenyében várakozó lengyel tiszt mahorkából cigarettát sodort. A kiskatona, az őr, kívánósan nézte a mahorkát. A tiszt megkínálta, hogy sodorjon ő is magának egy mahorkás cigarettát. Hálából a szűz gyermek, aki talán pár hete jött el az anyja mellől, mondta a lengyel tisztnek: Magukat nem sétálni, nem levegőztetni vezetik, hanem kivégezni. így került bele ez is a naplóba. A tiszti köpeny zsebeit pedig nem ürítették ki a végrehajtók. A napló mikrofilmre került, amerikai hadizsákmány lett, aztán eladó onnan. Nem árulom a keresztemet. Bizonyára sokan szenvedtek az én kereszthordozásom miatt, de nem úgy, hogy áttettem az ácsolatot az ő vállukra. Megszenvedhették így is, hogy nem tettem át az ácsolatot. Nem árulom tehát a keresztemet. Mindenkinek elegendő a magáé. Pregitzer Fruzsina A Nemzeti Színházban eltöltött nyolc év után érkezett Nyíregyházára. Már harmadéves korában jelentős szerepet kapott a Nemzetiben: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde című játékában Ilmát alakíthatta. — Ezután csak kisebb szerepek következtek — mondja az emlékezés könnyűségével, mint aki nehéz súlytól szabadult. — A színház vezetői minden évben marasztaltak, ígérgettek, de a szerepek sorra elmaradtak. Volt olyan évad, hogy egyszer sem léptem színpadra, pedig nem tudok meglenni színház nélkül. Az elmúlt hónapokban teljesen a mélypontra kerültem. A barátaim azt tanácsolták, hogy menjek Erdélybe, mert ott visszakaphatom, amiben nagy-nagy hiányom volt: a hitet létezésem, tehetségem értelmében. Két hónapot töltöttem Erdélyben, néhány címem volt csupán, de gyakran felléptem. Egyszer harmincán, máskor háromszázan hallgattak. Énekkel kezdtem, majd versek, esszétöredékek következtek, s énekkel zártam a programot. Csodálatos két hónap volt! Itt értettem meg, hogy nincs más utam, mint a színház, s ha nem jutok lehetőséghez, nekem magamnak kell megteremtenem a közönséghez szólás feltételeit. Most itt vagyok Nyíregyházán. Schlanger András hívására jöttem, akit régóta ismerek, s akivel vagy két éve egy tévéfilmben dolgoztam. Nagy öröm, hogy a színház századik produkciójában, az idei évad első bemutatójában léphetek a nyíregyházi közönség elé. Tele vagyok izgalommal, mert szeretnék Szép Ernő: Patika című játékában jól játszani. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét nem ismerem, de szabad időmben szeretném egy kicsit közelebbről megismerni. Számomra egyelőre minden szokatlan még, hiszen a pesti életformát kell felszámolnom.-Eddigi életem során sohasem voltam még tartósan távol Budapesttől. Sokat várok Nyíregyházán önmagámtól is, a színháztól is. Szeretnék megszabadulni azoktól a kliséktől, amelyek Pesten ragadtak rám, aztán meg szeretnék sokat játszani. Engem a munka sohasem riasztott, ebből a szempontból nagyon maximalista vagyok. Gyerekműsorommal szeretnék minél több helyre eljutni. Ilyés Róbert A kamasz fiatalember arról ábrándozott, hogy mozdonyvezető lesz. Be is iratkozott a debreceni közlekedésgépészeti szakközépiskolába. Dízelmozdony-szerelőként végzett, de akkorra a gyerekkori álom is véget ért. Középiskolás korá ban megérintette a végül is meg valósult alom: a színjátszás. - Első nekifutásra nem vettek fel, Színház* és Filmművésze Főiskolára — mondja Ilyés Rétbe, —, így aztán elmentem a tanítc képzőbe. Égy évet elvégeztem ismét jelentkeztem, s ezútte sikerült. Székely Gábor—Zsám béki Gábor osztályába jártam, a idén végeztem a prózai tagozE ton. A főiskolán főképpen egy mástól tanultunk sokat, a tana rainktói meg azt a gondolkodás hogyan lehet magunkban fölép teni a szerepet. n Az elmúlt évadban már játszót tam Nyíregyházán. A Dantonná sokat köszönhetek. Megismerkec tem a társulattal, és egy olya színházi irányzattal, amelyről főiskolán nem volt tapasztalatom Ezt itt Gaál Erzsébet képvisel Egyszerűén alternatív színjátszás nak lehethe nevezni a főiskolá megtapasztalt realista színjátszás sál szemben. Szép Ernő: Patika című játéka ban a főszerepet játszom. Eleint Balogh Kálmánban sok volt belő lem, mostanára már sikerült úgy felépíteni a figurát, hogy egyre tá volabb kerüljön tőlem. Ebben so kát segített Schlanger András is aki ideális rendező, mert minden meg lehet beszélni vele. Nagyon jók az első benyomé saim, örülük, hogy ide szerződ tem. Remélem, a közönség i elégedett lesz velem. (n.i.a. Váltás a képzőművészetben Magyar József Versengnek most a tragédiázásban Művészeti kamara kellene de oda se figyelj úgyis mindegy hol tegez le a halál vagy hol villan vakuként gyors pusztulás ne hallgasd a vérszürcsölő vetélkedést s hogy véresre korbácsolják magukat egy versben ha baj van — hát baj van majd elmúlik feloszlik a drámai színház kiderül az ég s akiben a legharsányabban hisztériázott a végzet megszelídült tengeröböl lesz A politikai rendszerváltás lassan befejeződik. Ugyanez nem mondható el a gazdasági szféráról. De sokféle jele van már annak, hogy tapasztalható elmozdulás ezen a területen is. Ezúttal annak néztünk utána, hogy a megye képzőművészeti életét milyen módon befolyásolja a „piaci gazdálkodásra” való áttérés. — A piac mindig minősít, értékel — mondja Tóth Sándor szobítettségét tekintve Nagy László káromkodásból épített katedrálisai mellett van a helye, a Menyegző, a Rege.:. A Zöld Angyal közelében. Költői nyelvezete pentaton hangulatú pontosságaival, lélekmélyi és valóság fölötti felhangjaival József Attila világához rokonul: gondolatisága, dramaturgiai szerkezete Székely János történelemfilozófiai poémáival rokon. E rokonítások nem azt jelentik, hogy utánuk baktatsz, hanem hogy velük mész, velük mehetsz, mert éppúgy megőrizted benső vezérlésű saját világodat, mint ők. Nehéz volna eldönteni, miről szól a te háromezer soros műved István királyról? Az elmúlt ezer esztendőről? Személyesen rólad, Ratkó Jóskáról, egyesszám első személyben...? Távoli időket idézel, de te szólsz általuk. Teremtett világodban egymásra vetül, egymásba nő a király, a költő és az évezred. „El vagyunk tiltva önmagunktól" — írod... Honnét szól ez a mondat? Évezredünk elejéről, vagy a végéről? Nem lehet—és nem is szabad rá válaszolni. Elhangozhatott akkor is, amikor néhai István királyunk gyötrődött népe megmaradása miatt, de sarjadhat az eleven mában, kiszakadhat itt és most bárkiből, aki belegondol a magyarság e századi sorában. Mert sajnos, van mibe belegondolnunk „kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk" , az ittmaradókat tovább tizedelték a világháborúk, a Szent Ist- ván-i országot fölnégyelték a trianoni trancsírozásban. S ne szépítsük a helyzetet, máig fogyatkozunk még az anyaországban is, noha történelmünk talán legnyugodtabb, legbékésebb évtizedeit éljük. Meglehet, ezekbe a dolgokba nem érdemes belegondolnunk. Nem érdemes, csak muszáj. Én már ott tartok, hogy földhöz csapom a mellébeszélő, szószátyár könyveket, a fecserésző filmekről csörtetve kivonulok, néha nem merem bekapcsolni a televíziót, nehogy eltaszítódjak önmagámtól — egyszóval egyre nehezebben viselem, ha bárkik, bármilyen ürüggyel le akarnak szoktatni sorsunk-dol- gunk végiggondolásáról. A te írásod térben és időben megröpteti a képzeletemet az ezredelő és az ezredvég között, segít, biztat és fölhatalmaz, hogy történelmünkben önmagomra ismerhessek. Ezért is hatott rám úgy, mint a lélegzetvétel- Valaki, akinek hályog van a szemén, megkérdezheti: miféle szemfényves- zejtő játék ez térrel és idővel, múltunkkal és jelenünkkel, távoli korok egymásbanövesztésével? Tán csak nem azt akarod sugallani, hogy akárcsak államalapító eleink idejében, puszta létünkért ma is a lelkünket kéri cserébe a világ? Nem árt, ha darabod olvastán-láttán efféle kérdések bárkiben fölmerülnek. Vétek volna titkolnunk, hogy önmagunkhoz, gyökereinkhez, múltunk értékeihez való hűségünk és a jövő iránti nyitottságunk parancsa gyakran összecsikordul az agyunkban, az idegeinkben, a mindennapi munkánk során. Akarva-akaratla- nul beleütköztünk az istváni dilemmába: kettős kötöttségünk teremtői és áldozatai is vagyunk. Meg-meg- halunk, hogy élve maradhassunk. Valamiféle végzet szakadt volna ránk? Nem hinném. A földkerekség valamennyi népe valószínűleg úgyanúgy őrlődik múltja és jövendője szorításában, néha múltjába, néha jövőjébe kapaszkodva, mint mi magyarok. Csak mi örvendhetünk is a szerencsénknek, hogy akadt egy bölcs királyunk, aki megsejtette az egyetemes emberi létezés mélyebb természetét, egyszersmind megmaradásunk titkát és volt bátorsága sejtéseit az öntudat és a tett rangjára emelni. Máig érvényes parancsolattá. Segítsük hát a királyt, mert igazára, bölcsességére, élete művére ma tán nagyobb szükség van, mint valaha... A többit majd élő szóban — talán egy pohár bor mellett, az egészségedre koccintva... Addig is minden jót kíván és töretlen barátsággal ölel: Kosa Ferenc" rászművész. — Korábban ezt a zsűri tette, de annak működésében a politikai szándékok szakmai jelmezben jelentek meg. A hatalom így tudta befolyásolni a művészeket. — Meg az állami megrendelésekkel — teszem hozzá. —A képzőművészeknek csak egy szűk csoportja kapott állami megbízatást. Úgyszólván ez volt az ára a hatalom tolerálásának. A szobrásznak mindig lojálisnak kell lennie a fennálló hatalom iránt, hiszen a szobrok elkészítése nagy gazdasági erőt feltételez. A festő számára ez nem annyira kézenfekvő, hiszen a festőállvány meg a többi felszerelés nem kerül olyan sokba. De más a lojalitás és más a hatalom kiszolgálása. Mostanában a kisközösségek adják a megrendelést, s ez nagyobb öröm, mert őszintébb, hitelesebb, mint a korábbi volt. Lassan átalakul a képzőművészeti élet. A nagy kiállítótermek gyakran konganak az ürességtől, de ízléses bemutatókat tartanak például a Fehérszafonban, ahová vásárolni járnak az emberek. A Kossuth téren üzletrészt nyitott Ambramjan David ötvös. De vásárolhatók szobrok, kisplasztikák, érmek a megyei művelődési központban is. Egyre nagyobb szerepet kap a önmenedzselés. A piac — hosz- szabb távon — helyesen, a művészi értéknek megfelelően minősít. Elérkezett az idő, amikor képzőművészeink úgy élnek, ahogy tudnak. Szétválnak a „vasárnapi” festők az igazán tehetségesektől. Gyakran felvetődik, hogy sokkal több a képzőművész Magyarországon, mint amennyit el tudunk tartani. Az igazi gond eddig is az volt, hogy a „vasárnapi” képzőművé szék profiként működhettek. Ez i' megváltozik, csak az igazán te hetségesek, a valóban profik lesz nek képesek arra, hogy művésze tűkből megéljenek. A képzőművészek szövetség' még működik, de már nem haté kony — mondja Tóth Sándor. — Helyette itt a megyében is olyai közösségnek kellene szerveződ nie, mint az ügyvédi vagy az orvo sí kamara. Ez döntene vagy aján lásokat fogalmazna meg különfé le szakmai kérdésekben. Van, aki rendszerváltást emle get a képzőművészetben is. Sze rintem inkább arról van szó, hog a művészeti élet a valóság tei mészetes rendjébe illeszkedik amelyben az érték, a tehetség ; legfontosabb. (n.i.a. U Kelet1990. szeptember 22.________________________________________ ffianOHircTáfl __________________________________________________________ —i——■———a nrayjfdnn^dy hétvégi melléklete —^ Pregitzer Fruzsina Ilyés Róbert Krutilla József tollrajza
