Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-22 / 223. szám
Értékinfláció T ulajdonképpen örülnöm kellene a hímek, hogy a kormány érzékenyen csökkenteni akarja az államháztartásra — a költségvetésre — fordítandó keretet. Ha emlékezetem nem csal, 20 százalékról van szó, s miután sokan tudjuk, hogy az összeg sok-sok milliárd , ez az egyötöd se akármi. Azért kellene örülnöm, mert sokakkal együtt magam is úgy vélem már hosszú ideje, túl drága nekünk a bürokrácia, egyesek szerint feneketlen kút a gazdálkodásnak ez a területe. Van ebben némi túlzás, hiszen egy jó értelemben vett bürokráciára — arra, hogy az állampolgárok ügyeit a születéstől a halálig intézhessék a hivatalok — mindenképpen szükség van, ez hozzátartozik a normális társadalomszer- vezéshez. Az aggodalmam amiatt volt és van, hogy ama bizonyos keretek hosszú időn át függőlegesen és szédületes gyorsasággal emelkedtek, ráadásul felért egy keresztrejtvénnyel annak megfejtése, hogy konkrétan mire is mennek el azok a 10 és 100 milliók. Persze változott ez is az utóbbi időben, ami köszönhető az erősödő ellenőrzésnek és nyilvánosságnak. De még mindig maradt a sok-sok felesleges jogszabály, s mint köztudott, ezek érvényesítéséhez apparátus kell, nem is kis létszámú, ami megintcsak pénzbe kerül. Amit régóta óhajtunk, íme most bekövetkezik, s várhatóan a hamarosan felálló önkormányzatok már ésszerűbben, racionálisabban szervezik a munkát, bizonyára kevesebb, de jobban felkészült emberek intézik majd ügyes-bajos dolgainkat. Csakhogy ez így túl egyszerű volt, hiszen a költségvetés nem csupán az apparátus kiadásait foglalja magába, hanem számtalan intézmény fenntartását, működtetését, közöttük olyanokét, amelyek egyértelműen a szociális szférában tartoznak. Mert ezután is kell bölcsődét, óvodát finanszírozni, keretet adni kórházaknak, iskoláknak, hogy a legszükségesebb társadalmi igényt kielégíthessük. És itt jön az első kérdőjel: Vajon honnan vonják el azt a bizonyos egyötödöt, elég következtetesek lesznek-e a végrehajtáskor? Mert — túl az alapellátáson, a dologi kiadásokon — azt is jó, ha tudják, hogy éppen ezekben az intézményekben a leginkább alulfizetettek az ott dolgozók, az idő közben végrehajtott ki- sebb-nagyobb bérjavítás csak távolról tudja követni a rohamos inflációt. Sokan nem értjük, s ezért is kívánkozik ki belőlem: mikor sikerül már rendet tenni a valós értékek között; mikor érjük már el, hogy kiváló pedagógus, egy közismerten remek kezű sebész, vagy a tanyavilágban a kultúrát, az ismereteket terjesztő szakember megközelítse mondjuk egy kft-beli hatodrangú pénzügyes, gépírónő bruttó fizetését? Fonák helyzet, — éppen azért igazságtalan is — hogy míg a gazdasági szféra egy-egy divatos területén a bérezésnél olykor a csillagos ég a határ, addig sok-sok diplomás, a társadalomnak hosszabb távon lényegesen többet nyújtó szakember hiába vár éveken át, legfeljebb morzsák jutnak neki. Nyugtatgat a népjóléti miniszter, hogy akölt- ségvétés csökkenése ellenére egy filléfnyit se enged elvenni abbéi a keretből, ami már most is kevés. Jó volna, ha kormány- szinten a figyelem az imént említett ellentmondásokra is kiterjedne. s az arra illetékesek mernék meghozni a szükséges döntést, ha úgy tetszik egy társadalmilag igazságosabb adózással, vagy a még mindig tartalékokat rejtő keretátcsoportosítással. Ebben is közelednünk kellene Európához, hiszen a távolságunk e tekintetben még fényévnyi. Kis öröm S zeretném helyreigazítani önmagamat; pontosabban egy korábban közzétett véleményemet korrigálni. E hasábokon tettem szóvá nemrég, hogy fájdalom, kihaló félben az emberi kapcsolatok, nincs időnk egymásra, széthullanak a barátságok, de még csak a családon belül sem tudunk kontaktust létesíteni; mert mindig csak rohanunk, tesszük ezt akkor is, ha már nem kellene, mert félünk a holnaptól, veszélyben érezzük egzisztenciánkat, keresünk és kihasználunk minden alkalmat arra, hogy valamelyest egyensúlyozni tudjuk az élet drágulását. A napokban megcáfolt az élet, de úgy is mondhatnám, hogy találkoztam a csodával. A színhely a Júlia fürdő volt, ahol egyre többen fedezik fel, hogy ott hétvégén újjá lehet születni, a gyógyvíz, a száraz gőz, meg a szauna valósággal kihúzza az emberből a heti fáradságot. Itt találkoztam immár nem először azzal a családdal, amelyiknek — úgy tűnik — halaszthatatlan programjává vált a kikapcsolódás, a felfrissülés a medencékben, a kondicionáló teremben. A két tizenév körüli fiú, a harmincon alig túl lévő anyuka és apuka láthatóan kívül hagyta az épület falain a hétköznapi bajokat, gondokat, arcukon sugárzott a gyermeki öröm, az önfeledt játék boldogsága. Sokáig néztem, szinte tanulmányoztam őket: a manöken-külsejű anyukán egyetlen hivalkodó tárgy sem diszlett, az atléta termetű apuka nyakában sem csüngött ujjnyi vastag aranylánc (mint mostanában igen gyakran felfedezhető), s a gyerekek sem a legdrágább fürdőnadrágot viselték. Nem rohantak a büfébe gyrosért, szendvicsért, hanem reklámszatyrukból vették elő az otthon elkészített kis uzsonnát, s azt fogyasztották. £sak a vak nem látta, hogy ez a család egy nagyon is átlagos körülmények között élő kis közösség, s elmenőben sem ültek be meseautójukba, hanem igyekeztek a buszhoz, s a farmer sem a legmárkásabb volt a legénykéken, míg a szülők szolid melegítőben távoztak. Azért szeretném korrigálni korábi véleményemet, mert ez a példa megcsillantotta a reményt: azért tál án még nem mindenki űzi, hajtja önmagát az el nem érhető álom után; még nem mindenki rabja a hivalkodó tárgyaknak; még vannak közöttünk—talán nem is kevesen — akik önmagukra, akik a kétségkívüli nehéz viszonyok közepette is tudnak örülni egy közös kirándulásnak, fürdőzésnek, s nem szégyellik, hogy mindez boldoggá teszi őket. Marad tehát a remény, hogy előbb-utóbb mégiscsak rádöbbenünk: keresnünk kell a kis örömöket, a szívet melengető közös élményeket, s áz alkalmat, hogy a nagy lótás-futásban, a nacv tülekedésben legalább egy héten egyszer megálljunk — önmagunkért. * Angyal Sándor Inségenyhítés — egykor A tárnái szárazmalom. (Szabó Csaba raiza) Isten veletek szép kárpáti fenyvesek, vízesések, patakok, pisztrángok, Tiszaforrás — gyönyörű Kárpátok. Isten veled. Jön a frontszolgálat. Másnap kora reggel jelentkezem az alakulatnál. Óriási zűrzavar. Kérdem az okát. Elmondják, hogy tábornok úr kocsival Budapestre ment. Visszafelé jövet elfogták a németek, s lezárták egy répaverembe. Sofőrje megszökött, s az jelentette. Ekkor szállották meg a németek az országot. Felbolydult méhkas a dandár. Készülődés a tábornok kiszabadítására. Még aznap éjjel megjön a tábornok úr. Jóval később tudtam meg, hogy mikor lefegyverezték, s lezárték, nála maradt egy liliput pisztoly, amit nem vettek észre, addig keresett kutatott rés után a veremben, míg sikerült találni. Ezen keresztül lelőtte az őrt, átjött a Bodrogon, s onnét kocsival jött vissza a dandárhoz. Mit lehet erről írni? Szépet, jót, felemelőt, vigasztalót, felüdítőt? Huszonhét év távolságából is csak a fájdalom, a bánat, keserűség van a szívemben. Emberi, állati hullák százai. Rom, pusztulás, kiégett falvak, városok. Ezer és ezer tragédia. Sírás, jaj, halálhörgés, könnyhullatás, vér. Füstölgő romok, menekülők, bujdosók, hulladékon élők. Ezek a képek nem mosódnak el. Eleven, égő sebek ma is. Alakulataink több irányból mennek a Kárpátok felé. Már Kőrösmezőnél harcok, halottak. Rendkívüli nagy havazásban érünk a Vereckei -hágóra. Nehéz a feljutás, de megyünk. Közben azon gondolkodom, mi keresnivalónk van nekünk túl a Kárpátokon? Hegyi alakulatot bevetni sík területre, kis hegyi ágyúkkal? Tatarov, Jamna, Jaremcse, Miku- liczin. Itt heves csatározás, halottak mindkét részen. A templomkertben temetjük el Bartha János turistvándi tizedest. Erőtől duzzadó 23 éves fiatalember. Feleség ,s két árva gyermek maradt utána. Tovább előre a mikuliczini halálhegytől. Delatynnál nehéz harcok, tankok, repülők. Többször gazdát cserél. Mikor bemegyek, kiégett rom az egész város. Füstölgő romok. Kidőlt fekete falak, gyógyszertár tégelyeivel, gyógyszereivel kiborulva az utcára. A 14-16 ezer lakosú mezővárosból semmi. Nincs egy ép ház. Csak a két templom áll találattal és a börtön. Cserni-oszlav, Biaii-oszlav földig lerombolva. A két faluból csak egy kémény meredezik az égre. Az úton emberi, állati hullák. Április 27-én kapom az utasítást, hogy Luczkyból Szloboda Rungurszka felé vezető útkereszteződésen állva bal oldal felé irányítsam. a felvonuló egységeket. Tőlem vagy 50 méterre ütegek állnak fel, de nem veszem észre. Gyors tűz, fejem .fülem majd szétreped a dörrenésektől. Éjszaka csend, csak a hangszóró hallatszik odaátról, hogy ne harcoljunk, felesleges a vérontás. Talán éppen Illés Béla beszélt, aki ezekben az időkben ilyen szolgálatokat is végzett. Már napok óta ázunk, a csizmából kifelé folyik a víz, nem befelé. Vezetnek lefelé vagy harminc hadifoglyot. Oda megyek, kötözöm, igazítom hevenyészett kötéseiket, cigarettát dugdosok a zsebükbe. Egy vezérkari tiszt rendreutasít miatta. Vörös papnak nevez. Egységeink mennek felfelé Kolomia irányába. Kolomia alatt Rungurinál erős harcok. Guderián vezérezredes ígéri a segítséget, repülőket, tankokat, de semmit nem adnak. Egyetlen kéttörzsű felderítő repülő köröz, de az is végleg eltűnik, lelőtték. Másnap reggel már Szloboda — Rungurszkában vagyok. Megy ünk felfelé a hágón. Sár, pocsolya mindenfelé, alig lehet mászni. Munkaszolgálatosok hordják a köveket a hágó feljárójára, keresztbe rakják a szálfákat, hogy az egység vonulhasson felfelé. A hágó tetején légvédelmi ágyúk. Reggel össztüzet rendelnek el Kolomia irányába. A 3. hegyi dandár tüzér üteg parancsnokának, Vértessi Vilinek jelenti az őrmester, hogy az egyik löveg irányát meg kell változtatni mert egy fa esik az irányába, nem engedi, azonnali össztüzet rendel. A lövedék a löveg irányában lévő fán robban. Egy parányi sziklánk visszapattan, bele a százados szívébe. Azonnal meghal. Fenyőfára kötözve hozzák le. Szekérre teszik, s már megyek is vissza, Luckyba eltemetni. A templom padlója tele van halottakkal, ide vittem be őt is megtakarítani, ékszereit elrakni s a pótkerethez megküldeni. Temetése utoljára marad. A templomkertben temetem el. Erre a munkálatra magam maradtam a legényemmel együtt. Előkerítünk nyolc polgári személyt, ezek ássák meg a sírt. Ezalatt összecsomagolom magántárgyait, órát, gyűrűt s egyebeket. Felesége, nyolc hónapos kisfia maradt. Kész a sír, beleteszik. Hányhatnám befelé földdel, de az*egyik — a sírban lévő őszhajú, idős ember int, s szól, hogy várjak. Kijön a sírból, odamegy az egyik zsúptetős házhoz, s kihúz belőle egy nyaláb szalmát, s szépen elteríti a halott arcán. Hadházi Pál Kopott ruhás, idős férfi rója a szálkái utcákat. Minden szemetes kukát gondosan átvizsgál, ami hasznosítható, belerakja egy műanyag tasakba, főként ételmaradékot, meg üres üvegeket, ami, ugyebár, visszaváltható. Kísértetiesen azonos azzal az öreg anyókával, aki szintén kukázik..., míg életerős emberek a munkanélküli segélyt verik el rosszabb hírű vendéglátóipari egységekben... Szomorú kép és igaz. Mostanában, amikor híreket hallunk az ingyenkonyhákról, mások egy régi emlékre hívják fel figyelmem. Az egykori ínségenyhítő akciókról van szó. Mindjárt egy adat a korabeli sajtóból. Mátészalkán önkéntes adományokat gyűjtöttek: 3 koszorú hagyma, 10 fej káposzta, 1 kasita zöldség, 1 véka burgonya, 2 kg gríz, 1 kgháj,4kgmáléliszt, 10 kg aszaltszilva és még számtalan egyéb élelmiszer, ami a szálkái nép könyöradományaként összegyűlt a népkonyhák számára. A megyei lap rendszeresen közölte az adakozók neveit, beszámolt az ínségenyhítő akció eredményéről, a kiosztott ebédek számáról, hangsúlyozva azt, hogy társadalmi és felekezeti különbség nélkül történik az akció... (Ami nem volt mindig igaz.) Tombol az ún. nagy gazdasági válság. A kormányzat országos nyomorenyhítő mozgalom vezetésével bízta meg a népjóléti minisztert. A hivatalos indoklás szerint a kormány azért kényszerült erre a lépésre, mert az ínségjárulék hozadéka nem volt elégséges a felmerülő szükségletek teljes kielégítésére, ennélfogva az állam anyagi erőit a társadalom önkéntes hozzájárulásával is ki kellett egészíteni, tehát karitatív tevékenység alapján kellett szervezni. És gyűltek az adományok. Háborgott a lelkiismeret, a nőegyletek vezetői serénykedtek, az Iparos székházban és Guttmanban ropták a csárdást, máshol állástalan diplomások hóseprésért imádkoztak, a nyomorenyhítő bizottság megkereste a mozi vezetőségét, hogy a belépőjegyek árához 10 % pótdíjat számítson fel az akció javára, megint mások a kútba ugrottak, vagy mérget ittak... Mátészalkán, az akkori szatmár- beregi megyeszékhelyen is tombolt a munkanélküliség. Az akkori kormányzat fenti módon próbált segíteni a szükséget szenvedőkön... Hatvan éve történt, 1930-at írtak... Nyéki Károly 1990. szeptember 22. li., i..-...,..,,. ,zn 7 ^,a—Bi—— A Magyarország HÉTVÉGI melléklete Egy vezető tábori lelkész naplójából (Részletek) Petkes József akvarellje
