Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-15 / 217. szám

Eva lányai Pikánsan humoros és humorosan pikáns . .. . —— ....................— a történelemben — Interjú Kaari Utrlo finn írónővel — Karikatúrakiállítás — Nemzetközi és cenzúramentes — — Magyarországon min­denki azt kérdezte, vajon feminista vagyok-e — mond­ja Kaari Utrio, a legnépsze­rűbb finn írók egyike, akinek most jelent meg magyarul, a Corvin Kiadónál egy törté­nelmi-szociológiai igényű, ám felettébb szórakoztató köny­ve az európai nő történeté­ről. Hogy ő a legnépszerűbb szerző ma hazájában, azt egy finn rádiós vetélkedőből tudom, ahol kiderült, hogy könyvei több mint félmillió példányban keltek el. Kaari Utrio néhány napra, az Éva lányai cmű könyvének pre­mierjére Magyarországra látoga­tott. Találkozásunkkor én is meg­kérdeztem tőle, valóban feminis­ta-e. — Igen, feminista vagyok. De Skandináviában a feminizmus nem harcias jellegű. Nem jelent többet, minthumásus gondolkodást arról, hogy mindenki — férfi, nő, gyerek — egyenjogú. Az Éva lányai sikerkönyv. Az ötmillió lakosú Finnországban száz- húszezer példányban adták ki. Megjelentették rövidített változat­ban, középiskolai tankönyvként. Lefordították svédre és németre, s rövidesen elkészül az angol for­dítása is. Az olvasók egyértelműen Kaari Utrio mellett voksoltak, hiszen ahol megjelent a könyve, mind egy szálig megvásárolták. — Mégis, két oldalról is fámad- ták. Miért? — Két szélsőséges oldalról. A szélsőséges marxisták azért, mert nem marxista szemléletű a könyv, a szélsőséges hívők pedig a Bi­bliával való szembenállása miatt. (Meglehetősen furcsa módon, a magyar kiadásban is elmarasz­talja a kiadói előszó, vitatva a mű történelemfilozófiai és kultúrael­méleti alaposságát.) Pedig Kaari Utrio mindent tud, ami az elmúlt kétezer év alatt a nőkkel történt. A szakmája szerint is történész. Mint író, középkori történelemmel és történetfilozó­fiával foglalkozik. Nagy hatású művét, az Éva lányait tízéves kutatás és anyaggyűjtés után írta. S az ezt megelőző történelmi regényei is mind előtanulmányul szolgáltak. 1968 óta szinte min­den évben írt egy középkorban játszótó történelmi regényt. Regé­nyeinek hősei erős akaratú nők, akiknek fiktív személyét — a tör­ténelmi regény szabályai szerint — valós történelmi figurák veszik körül. \ — Ilyen előzmények után két évig tartott az Éva lányai megírá­sa, és három évig az illusztrációk összegyűjtése. Mert lehetőleg olyan rajzokat, képeket akartam össze­szedni, amelyek még publikálatla­nok, vagy ha ismertek, akkor új ikonográfiái összefüggésben ke­rüljenek a könyvbe. A szerkesz­tésben, képszerkesztésben nagy segítségemre volt a férjem, aki egy kiadó, s egyúttal egy, a vilá­gon egyedülálló számítógépes képarchívum vezetője. És nagyon jó szakács. __? —Nálunkő készíti el az ebédet, vacsorát. — Miközben ön... — Reggel elindítom a gyereket, a 13 éves Lassie-t az iskolába. Utána tornázom és futok. Egy-két órai olvasás, anyaggyűjtés után leülök írni. A munkát csak a férjem által feltálalt ebéd szakítja meg. Délután újból dolgozom egészen este hatig. Ekkor együtt vacsorá­zik a család, s az estét együtt Sajini Ugo (Olaszország) rajza töltjük. Lassie-t kikérdezem a lec­kéiből. Hetente egy-két alkalom­mal Helsinkibe szólít a köteles­ség, az írószövetség vezetőségi tagja vagyok. (Mi nem a főváros­ban, hanem onnan 90 kilométerre lakunk.) Miközben az Éva lányait a ren­dező is főművének tartja, újabb történelmi regényeket is papírra vetett. Megírta a női szépség tör­ténetét, s külön kötetet szentelt a finn nők és a finn gyerekek törté­netének. Antológiát állított össze Európa legszebb szerelmes ver­seiből. írt tévéjátékot, s egy fiata­loknak szánt sorozatot. — És most? — Újra a finn középkorral fog­lalkozom. — A magyar történelemmel nem került kapcsolatba? — Korábban nem, de most, hogy a 11. századi Európában „járok”, éppen rátaláltam egy magyar her­cegnőre, aki Szent Olaf svéd ki­rálynak volt az unokája, és testvé­re a francia, illetve a norvég ki­rálynéknak. írok a magyar nevel- tetésű skóciai Szent Margitról is. — Mostani, magyarországi tar­tózkodása adott valami új él­ményt? — Rengeteget. Buda, Eszter­gom, Székesfehérvár középkorát látni véltem megelevenedve. — Tizenhét éve élek Kaarival — szól közbe a férj —, és már a mozdulataiból, a járásából látom, hogy valami nagyon megragadta őt itt, Magyarországon... Kádár Márta A karikatúra nem ismer határo­kat. Mármint a szellemes, kifejező karikatúra, mert azt szavak nélkül éppúgy megértik keleten, mint nyu­gaton. Bizonyára ez a meggondolás vezette a budapesti szervezőket, — a szerényen háttérbe húzódó Coo- pinter Kft.-t — amikor éppen egy évvel ezelőtt meghirdették az első kelet-európai cenzúramentes kari­katúrakiállítást. A kezdeményezés­nek volt némi kockázata, hiszen akkor még korántsem volt százszá­zalékos garanciája a cenzúramen­tességnek. Az ötlet sikerét dicséri, hogy több mint háromezer mű árasztotta el a budapesti kiállítási irodát. Volt is gondja a nemzetközi zsűrinek, amíg kiválogatta azt a nyolcszáz alkotást, amelyet a Magyar Nemzeti Galériá­ban mutatnak be a Nemzetközi Karikatúrakiállítás címmel. A kiírás semmilyen megkötöttsé­get nem tartalmazott: részt vehetett bárki, hivatásos művész és amatőr, személyenként három — bármilyen műfajú — alkotással. S éltek is a lehetőséggel a pályázók, jelentkez­tek ismert és soha nem hallott alko­tók, profi karikaturisták és most először próbálkozók. Vannak közöt­tük grafikusok, festők, szobrászok, iparművészek. Küldtek ceruzaraj­zot és nyomatot, fekete-fehér és színezett grafikát, olajfestményt és terrakotta plasztikát, biofestményt, fém objektet, komputergrafikát, mozgó, forgatható mobilokat. Hetven ország karikaturistái, gra­fikusai, képző- és iparművészei vannak jelen a kiállításon. S termé­szetesen népes és rangos a hazai mezőny. Egész sor hagyományos és formabontó mű illusztrálja a magyar „szellemet''. Jelen van az egész magyar karikaturistagárda, jobbnál jobb produkciókkal. Politikai témájú a legtöbb mű. És az sem lehet véletlen, hogy ezek nagy része a Szovjetunióból, Romániából, Jugoszláviából, Bul­gáriából meg a többi, nemrég még szocialistának nevezett országból érkezett. De alig maradnak el a poli­tikai témák mellett azok a rajzok, képek, szobrok, amelyek az emberi jellemekben és tulajdonságokban, külsőségekben vagy mélységek­ben lelik meg a humor forrását. Máskor a férfi, nő viszonyból, az emberi esendőségből „csinálnak viccet”. Láthatunk karikatúraportré­kat és önportrékat, pikánsan humo­ros és humorosan pikáns műveket. És a katalógusban olvashatjuk a művészek humoros önéletrajzát is. A kiállításhoz, amely október 23- ig látható, számos szakmai és egyéb program kapcsolódik. (kádár) Bulaton Aly (Szovjetunió) Marad a reménység E pám egyidős a századdal. Abban a korban van tehát, amelyben — amint azt mondani szokták — az ember már csak emlékei­ből él. Ám osztályrészéül öregségére sem a megszépült múlton való csendes borongás jutott, vagy az aranyidő el- múltán érzett fájdalmas nosztalgia. A személyes életsorsokba brutálisan be­tolakodó történelem „gondoskodott” arról, hogy aggastyán korba jutva se lehessen vigasza a megszépítő messze­ség. A manapság újra becsülhető telje- sítmény — hogy örökölt néhány hold­jával tehetőssé küzdötte fel magát — olyan sokáig számított szégyenének, hogy jelentőségét vesztette számára is. Meg kellett érnie, hogy az egyéni alko­tásokat a változó társadalmi feltételek egészen önkényesen és teljesen külön­bözőképpen minősíthetik. Hogy az ember politikai eszmeáramlatok, ha­talmi széljárások játékszere. Ez az élmény a kiszolgáltatottság és tehetet­lenség érzését tudatosítja benne utólag is. Ki is mondja néha a hiábavalóság­érzet summázatát: nem képes okulni a világ! Hallgatom a történeteit. A felejtések és kihagyások bakugrásait anyám és nővérem követhetővé igazítják. En­gem pedig, figyelmes hallgatóját, megrendítenek sokszor egy körben forgó emlékképei. És mindannyiszor felteszem magamnak a kényszerű kér­dést: lehetséges-e, hogy biztonságo­sabban igazítanak el a világban a sors­csapások kiváltotta feltételes reflexek figyelmeztető jelei, mint a tudatos elemzésekre hagyatkozó értelmiségi bölcsesség? Ötvenben, ötvenegyben (?) bíróság elé állították, mint szőlőtulajdonos kulákot, amiért népellenes, ártó szán­déktól vezettetve peronoszpórával fer­tőzte meg az egész határrészt. Szembe- szomszédját hívta volna tanúnak, a vád képtelenségét bizonyítandó. F. A. köz- tiszteletben álló gazda, idős parasztem­ber, szégyenkezve ugyan elzárkózása miatt, egyenesen a szemébe mondta: fél mellette tanúskodni. Apám elbeszé­lésében ez a magatartás nem a cserben- hagyás, hanem a tisztesség példája. A kitérést természetes önvédelemnek tekintette, és a kor szégyenének tartja. Van más példája is: Egy ízben anyá­mat hívatták a községházára. Belülről eltorlaszolt ajtó mögött — felbérelt vagy önkéntes? — feljelentés alapján vallatták felbújtási, izgatási „tevé­kenysége” felől. „Nem szégyellsz ilyet hazudni, hát mikor beszéltem veled?” — idézi vissza a szembesítés helyzeté­ből egykori önmagát anyám — ma is teljes naívságban a politikai motívu­mok felől. Hiszen sose beszélt feljelen­tőjével, aki egyedül erre a tényre hivat­kozott. De az eset igazán fontos részle­te számunkra nem ez, hanem, hogy az egykori elöljáróságban akadt egy ember, Kiss Pál ‘— „a piaci Kiss Pali” —, aki a vallatás egész idejére, késő éjszakáig talált dolgot magának a szomszéd helyiségben, a kihallgatást végzők njjn#n ösztökélése ellenére, hogy anyám ffek baja ne essék. A hármaik történet: dolgozott ná­lunk egy kocsis. G. bácsi, ahogy mi, gyerekek neveztük. Nos, ez a G. bácsi — rábeszélésre, sugalmazásra? — beperelt bennünket. Fő vádpontja- panasza az volt, hogy „a küszöbre lökték elé az ételt”. Három hízott disz­nó árát ítélték meg neki kárpótlásul. (Tisztességére legyen mondva, később igencsak restellte rárótt és kénytelenül eljátszott szerepét.) Erről a históriáról személyes emléket is őrzök, a tízéves önmagam számára is furcsa kettősség­érzés nem feledhető kényelmetlensé­gét. Egyfelől zavart, hogy kocsisunk van. Másfelől tanúja voltam, hogy G. bácsi az asztalunknál evett, ezért igaz­talan vádaskodása felzaklatott. * Régóta tudom már persze, hogy az apám magántörténetei a nagy poltikai színjáték epizódjai voltak. Nem az álta­lam is restellt osztálykülönbségek tár­sadalmi felszámolásának elhatározá­sából adódó szándékolatlan vétségek okozták a gyötrettetéseket, hanem a hatalomnak népámítás céljából kia­gyalt, önigazoló — erkölcsileg védhe- tetlen — szemfényvesztései, trükkjei. „Az osztályellenség gonoszsága min­den osztályegyén végzetszerű jellem­zője.” Ez volt az a bizonyítandó tétel, hogy magától értetődő legyen minden­ki számára: az osztályt egyéneinek lik­vidálásával kell felszámolni. Pilátus széttárt kezeinek beszédes gesztusával elhitetni: a párt csak a spontán tömeg­nyomásnak enged, amikor korlátozó intézkedéseit meghozza. A ravaszul gerjesztett indulatokat újabb megszo­rítások és embertelenségek előzetes igazolásául, hivatkozási alapjául lehe­tett felhasználni. A szünet nélkül ada­golt „kézzelfogható bizonyítékok” az emberiesség lelki gátjainak elmorzso- lásához kellettek. Az erkölcsi mérték, a mérlegelés elbizonytalanodása megkülönböztet­hetetlenné tette, összezavarta a törté­nelmi igazságtételre szomjazó, sze- génységmotíválta osztályindulatot, a gazdagabb magántulajdon ellen irá­nyuló irigységet, a javak dologi formá­ban való elvételének, a termelésen kívüli gazdagodásnak sóvárságát. Mindebben szemlélhető formában volt jelen a társadalmi megváltás apostolai­nak, a terrort is alkalmas és igazolható eszközként használó „szentjeinek” kérlelhetetlensége, az önmentés vagy szerzés cinikusainak hangoskodása, kontrázása, valamint a megelőző kor­szak kisemmizettjemek elégtétel-kö­vetelései. „Nagy kommunista” — ez a félős borzongással elsuttogott minősí­tés a fordulat időszakában nemcsak a hithűt, de a volt nyilast, vagy Hunyadi­páncélost, irredenta leventeoktatót, meg a zsidó szajré után a kulákvagyon­ra ácsingózó lumpent is jelenthette. Ám az elhatalmasodó erőszak ki­kényszerítette a cinkos elhallgatások hallgatólagos egyezségét. A felfogha­tatlan lebukások és felmagasztalódá- sok idején senki se tudhatta biztosan, mitől is kell tartania, kitől kell félnie. Személyes sorsom szerencséjének tartom, hogy a vesztes oldalon, a rásze- dettekkel szemben, már gyerekként, tapasztalati úton tehettem különbséget a történelmi igazságtevés létjogosult­sága és az erkölcsi igazságtalanság jogosulatlansága között. Aki kocsist tart — kizsákmányoló. Ez — bár sze­mélyes hátrányaim származtak belőle — elfogadható következtetés volt szá­momra. De az a másik, hogy aki kocsist tart, személyében is gonosz — semmi­képp. Ahhoz a felismeréshez csak később jutottam el, hogy a közös problémák megoldásának szándékával fellépő hatalom törvényszerűen diktatúrává válik, ha önkormányzását feladja. Ennek csalhatatlan jele, hogy egyre tágabb köröket nyilvánít ellenségének. Pontosabban, a nép ellenségének, mert megbélyegezni nem úgy lehet valakit, hogy bebizonyítjuk róla, a mi törekvé­seink ellenzője, hanem ha azt is doku­mentáljuk, hogy a mi törekvéseink — és csakis azok — a nép, nemzet, embe­riség üdvét szolgálják. Aki ellenünkre szól, nem a mi ellenfelünk tehát, hanem valamely meghatározó tágabb közös­ségé. Tényleges fellépés se kell ehhez. Elég, ha elhitetjük, hogy szándékában áll ezt tenni, vagy hogy ilyen kísértés érlelődhet benne. * Köztudott, hogy a diktatúrák, a tár­sadalmi igazságtalanságok ellen lá­zongó mozgalmak erkölcsi eszménye­ket írnak zászlajukra. Az elégedetlen­ség erkölcsi szempontú bíráló észrevé­telekkel igyekszik megalapozni jogos­ságát. A valódi erkö.lcsiség megvalósí­tásának ígéretével toborozza híveit. Győzelemre jutva, amint a mozgalmak hatalomszervezetté válnak, hajlamo­sak túltenni magukat saját erkölcsi elveiken. „Végleges és teljes” megva­lósításuk érdekében „időlegesen” elte­kinteni jelenbeli érvényesítésüktől. Ezzel olyan mintát kínálnak, amely romboló erőket szabadíthat fel a társa­dalomban. A képmutatás és kíméletlen célratörés hatalomgyakorlás által tör­vényesített változatai szétzilálhatják a polgári életet. Kiváltják a mimikrikere­sés, a meggyőződés nélküli alkalmaz­kodás züllesztő taktikáit. Az anatéma, a kiközösítés, a bosszú és a szerzés indulatait. Márpedig egy biztos: újabb jogsértéssel nem lehet tartós történelmi jogorvoslást elérni, a nép történelmi jogfosztottságát más embereknek az egyetemes emberi jogokból való kizá­rásával korrigálni. Spanyol szerzők tanulságos elemzé­seit olvasom az ő demokratikus fordu­latukról: „Az 1978-as alkotmány azt volt hivatva szimbolizálni, hogy a bal­oldal és a jobboldal... megbékélt egyással. Újabb és újabb hangsúlyokat nyert a politika integratív szerepe... A nemzeti regionális és helyi választások fórumként is szolgálnak olyan rituális beszédekhez, amelyek a politikai erő­szakot elutasító demokratikus rendszer mellett emelnek szót...” „A francoista múltat nem annyira megtagadtuk, mint inkább „elhallgattuk” ... egyre inkább háttérbe szorultak a polgárháború győzteseinek és veszteseinek szimbó­lumai, az egyház hátat fordított a szel­lemi keresztes hadjáratoknak, a kom­munisták és anarchisták megfeledkez­tek a társadalmi forradalmukról... az \ y Kelet 8 fflan'JUrnrcnn 1990. szeptember 15. ^^M a ulUZdy HÉTVÉGI MELLÉKLETE i^Mi————

Next

/
Oldalképek
Tartalom