Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-25 / 199. szám
A KM vendége Film Kecskés Mihály professzor Vihar ma is támad — Mintha nem 180 éve, hanem tegnap mentünk volna el, olyan érzés kerített hatalmába, amikor meg- hatódottan álltunk fiammal a hajdani Bereg megyei Hetyen község kétszázéves műemléktemplomának úrasztalánál, és újra meg újra olvastuk a lapjára rótt sorokat: „Ketskés János úram, tsinál- tatta, szíves indulattyábul. Anno 1773.” — meséli lelkesülten örökké tevékenykedő vendéglátóm, az egyetemi park egyik barátságos padjára letelepedve. — Az ősöket keresni érkeztünk tavaly e kárpátaljai színmagyar faluba, ahol 1200-as esztendőkből fennmaradt írásos emlékek is vannak, de nemcsak az apai előd nyomára, hanem olyan igaz barátokra, távoli rokonokra is leltünk, mint a Ferencz, Balogh, Cselle, Tóth és Tiba családok. Egy életre szóló élmény volt a találkozás, melyet nagy szeretettel és még nagyobb felelősséggel ápolunk tovább. Dr. Kecskés Mihály professzor, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mikrobiológiai Tanszékének vezetője, a tengerentúl is elismert kutató és oktató, tízesztendős alig múlt, mikor 1942-ben a szabolcsi Vasmegyerből szüleivel Nyíregyházára költözött. Ekkor már egy éve a Kossuth Lajos Gimnázium diákja, s a Rothermere-Diákott- hon lakója volt, a «állói — a mai Vöröshadsereg — úton. — Egész életemre meghatározó gyönyörű szép gyermekkorom volt, ami nem csupán a természethez, hanem a szabolcsi földhöz való kötődésemet is eredményezi— emlékezik a tudós, gödöllői „birodalmában’1 a gyermekévekre.— Az életem legnehezebb időszakaiban is a családi és iskolai indíttatásom adott töltést, erőt a megrázkódtatások elviseléséhez. Mikor az édesapja meghalt, már az utolsó éveket végezte Kecskés Mihály a nyíregyházi gimnáziumban, ahol olyan kiváló tanárok formálták a jövő nemzedékét, mind Adriányi László, Pazonyi Béla, akik sajnos már nincsenek az élők sorában. Ők ketten életreszóló, gazdag útravalót adtak a fiatalembernek, aki az iskolán kívül is közeli kapcsolatot tartott fent szeretett tanáraival. így áll a dolog jelenleg is, Belhorszky Ferenc, egykori diákotthon-igazgatóval, aki atyai barátságával tünteti ki, a ma már nemzetközi hírű egykori tanítványát. Közöttük valóban élő, és viszonylag rendszeres a kapcsolat ma is, mert Belhorszky tanár úr gyakorta jelenik meg Budapesten, a hajdani diákja által szervezett Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Diákok Klubjának összejövetelein, hogy előadást tartson a szülőföldről. — Olyan gimnázium volt az, hogy a 175 éves jubileumi tanácsülésen — nyolc évvel ezelőtt — nem kis büszkeségére minden Kos- suthosnak az egybegyűlt öreg diákok között huszonöt kandidátust, három nagydoktort, és két akadémikust számoltak össze a szervezők — érződik ki Kecskés professzor hangjából a lokálpatrióta érthető büszkesége. Az érettségi után az orvosi egyetemre felvételizett, sikerrel. Ám a vasmegyeri jegyző fia — 1949-et írunk ekkor — már nem alakíthatta maga a sorsát. „Osztályidegen” származása miatt átirányították a Kossuth Lajos Tudomány Egyetemre biológusi pályára. Három debreceni év következett, majd 1952-ben Budapestre speciális kutatóbiológus szakra választották ki, s került be huszonegyed magával az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetemre. — Debrecenben a református kollégium mellett ha elmegyek — érzékenyül el kicsit a hajdani debreceni diák —, még ma is megsimogatom szememmel a kedves épületet. Otthont, menedéket, és széles körű műveltséget nyújtott, amit csak egy ilyen valódi „uni- versitás” keretében lehet megszerezni. Végül is, s ezt már utólag bizton állíthatom, nagyon boldog, és megelégedett ember vagyok. Örülök, hogy mikrobiológus és nem orvos lett a hivatásom, bár nagyon valószínű, hogy orvosként is itt kötöttem volna ki. Az Eötvösön még negyedéves volt, amikor ötvenháromban aspiránsnak, a világhírű mikrobiológus, Fehér Dániel mellé került Sopronba. Nagy idők voltak azok az évek. Lázas, boldog munka a tanítómester oldalán, intenzív angol leckék Podmaniczky bárónőtől, egy olyan világban, ahol már az is „kém” volt, aki csak tanulta az angolt. Azért végül a fővárosban mégis csak megtanulja a nyelvet. Harminc éve visszaköltözik Budapestre, és mint a Magyar Tudo- mányos Akadémia Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetének egyre följebb kerülő munkatársa folytatja az angoltanulást, melyet nemsokára módjában áll majd megméretni is. 1963-ban elnyeri a Sydneyi egyetem ösztöndíját, s 14 hónapot tölt Ausztráliában. — Odakint négy hónap után éreztem úgy, hogy tudom a nyelvet. Akkor, amikor már a buszmegállóban tántorgó spicces ember beszédét is megértettem — emlékszik vissza a professzor. Az ausztráliai hónapok meghatározóak voltak további életére. Egyrészt a tudományos pályafuEgykoron minden jobb polgárház könyvespolcán, de inkább a vitrinben megtalálhatók voltak a két háború közti idők egyik legnépszerűbb erdélyi írójának, Nyíró Józsefnek halinakötésű könyvei. Szinte hozzátartoztak a szellemi műveltséghez. Akkor hallatlanul népszerű volt, aztán jött a világégés, és neki is emigrálni kellett, mert belekeveredett a nagypolitikába, amit aztán kihasználtak, eltúloztak a magyar kultúrpolitika tényezői, de még inkább félműveltségű bértoll- nokai. Évtizedekig nem volt ajánlatos emlegetni, nevét leírni pedig csak az irigységgel testvériesült gyűlölet érzésével lehetett. Igaz, ’56 után az Emberek a havason című film újra kirobbanó siker lett, azonban ki figyelt arra, hogy Nyíró József írásaiból alkották ezt a felejthetetlen filmcsodát? A fiatalabb fásának adott újabb nagy lökést, másrészt ott ismerkedett meg feleségével, aki egy — a háború alatt kivándorolt — magyar házaspár lánya, s aki a házasságukból született három fiú édesanyja lett. Az 1983-as év újabb sikereket hoz Kecskés Mihálynak, aki időközben a „biológia tudományok doktora” lett. Most már vizíting professzornak hívják meg egy évre ismét Ausztráliába a Mel- bourne-i Egyetemre. Igaz, hogy egy akármilyen ottani pro- feszszor évi fizetésének is csupán felét kapja, ám az még így is tízszeresére rúg az itthoninak. így egy év után kiegyensúlyozott körülmények közé térhet haza, amikor is 1984 júliusában kinevezik jelenlegi munkahelyére. Itt nekilát a kutatás mellett ahhoz a hatalmas tudományszervező, az oktatás és kutatást szerves egységként kezelő tanszéki, valamint szakmai- közéleti munkához, melynek eredménye ugyan már mutatkozik, viszont beérleléséhez még hosszú évek hasonlóan áldozatos munkájára lesz szükség. A professzor urat azonban éppen ez élteti. Nagyon jól tudja, mert így tapasztalta a világ híres univerzitásain, hogy az egyetemen kutatni kell, mert egy- rész a diákok másképpen hallgatják egy olyan oktató előadását, akin érzik a „laborszagot’’, másrész az egyetemista korban megkezdett kísérletező munka a majdani komoly kutatások alapjait képezi. Azért, hogy a magyarországi egyetemisták mellett az ősi szülőföld fiataljai is megismerhessék és terjeszthessék e szellemet, éppen Kecskés Mihály kezdeményezésére az idén ősszel öt kárpátaljai magyar diák ingyenes képzésben részesülve kezdheti meg a gödöllői egyetemen tanulmányait. A professzor úr egy feltételt szabott: A beregi diákok diplomát szerezve szülőföldjükre visz- szatérjenek, és ott majd a magyar falvak mezőgazdaságának felvirágoztatásáért éljenek, tevékenykedjenek. Galambos Béla korosztályok nem ismerték a nevét, az idősebbek pedig megilletődöt- ten felkapták fejüket, hogy nahát, ez a Nyírő máig tartóan, még mindig az ő különös bűvöletében tartja fogva a jóérzésű embereket. Születésének centenáriumán megjelentek méltató írások életéről, munkáiról, bár némelyikben nem sok köszönet volt... Mára reneszánsza lett Nyírő Józsefnek. Újra kiadták egy novellaválogatását (Leánykérés a havason), két regényét (Isten igájában, Madéfalvi veszedelem), és most az Uz Bencét. Azt a könyvet, ami csak öregbítette Nyírő írói dicsőségét Erdélyben és az anyaországban egyaránt. Tudálé- kos toliforgatók Uz Bencét Tamási Áron Ábelévél próbálják összehasonlítani, összemérni, persze, Ábel javára... Pedig mindketten Több évet nyálából át a tévében az Oscar-díjas filmek folyama, de mind ez idáig nem sikerült felfedezni, milyen rendszer szerint következnek egymás után a sugárzott alkotások. Azt gyanítom ma már, hogy felesleges is a rendszert keresni, valószínűleg a véletlenjátékának van kitéve a néző. Amit éppen sikerül a nemzetközi filmpiacon beszerezni, az kerül adásba. A tegnap éjszakai filmet a szerencsés véletlen számlájára írhatjuk. Akik hajdanán, az 50-es években mozijárók voltak, minden bizonnyal ráismertek régi-régi élményükre, hiszen a japán film igazi belépése az európai filmpiacra éppen Kuroszava Akira most újrajátszott művével, A vihar kapujá- ban-nal történt meg. (A Rádió- és Televízióújság tévesen közli a keletkezés dátumát: a film az 1950-es velencei fesztiválon nyerte el a nagydíjat.) A japán film szentháromságából a mai napig is csak Kuroszavát ismerjük igazán. Az agg mester 80 éves kora ellenére változatlanul aktív: a tavaszi cannes-i fesztiválon jelentkezett legújabb filmjével, az Álmok-kai, és azt mondta: „Még nagyon sok mondanivalóm van, és a kor nem számít. Egy híres japán festő szerint az igazi alkotói fiatalság a nyolcvanadik évtől kezdődik. Nem tévedett. Mindennek a kezdetén érzem magam...” A szentháromság másik két tagja, Ozu és Mizogucsi majdnem ismeretlen a magyar nézők előtt. Hivatalos moziprogramban nem szerepeltek, a televízió csak néhány filmjüket játszotta, rendszeres kölcsönzési lehetőséget a klubhálózat $em biztosított. Ahogy pedig a forgalmazás jelenlegi rendszerét elnézem „nem sok esély van arra, hogy e távol-keleti ország filmművészetével kapcsolatosan rövid időn belül pótolhatnánk hiányzó ismereteinket. Kuroszaváról tudhatjuk, hogy munkássága irodalmi alapozottságé. A vihar kapujában is adaptáció, Akutagava A cserjésben című novellája alapján készült. (Hátha valaki kedvet kap az összehasonlításra, ezért ideírom, hogy a filmmel azonos című, az Európánál 1960-ban kiadott kötetben olvasható.) Tartok tőle, hogy azok, akiknek a film valójában szólt volna, a másik csatornán a Tetthelyet nézték, pedig a Magyar Televízió keresve se egyformák ők, egy csodálatos székely álom teremtményei, a Király-hágón túli világ miniatűrjei, akik az élet — a kisebbségi lét — embert próbáló küzdelméből té- petten, véresen, de hitben megújulva, győztesen kerülnek ki. Mindkét író nagyszerűen mesél. Tamási mórikál, anekdotázik, népiesebb; Nyírőnél sem hiányoznak eme tulajdonságok, de ő a lélek mélyére is lát, a keresztényi alázat egyszerűségét, egyben nagyságát bámulatosan tudja megidézni, amiből kicseng a régi sámánhit emléke. Hőse, Uz Bence nem székely, hanem aszékely, aki az erdélyi havasok rengetegében, Csinód fejében, az erdei szálláson küzd a világgal; félvad, hatalmas testi és lelkierejű, barátai az állatok, sorstársai pásztorok, szénégetők és más szegényemberek. találhatott volna időszerűbbet, mint ez a 40 esztendős alkotás. A művészet igazi csodája, hogy ami benne egyetemesen emberi, azt akár évszázadokon túlra is képes átörökíteni és érvényesen közvetíteni. (Habár manapság kit érdekel a művészet csodája? Mindenki a gazdasági csodára vár.) A történet, amely négy vallomás alapján elevenedik meg, 1200 évvel ezelőtt játszódik Japán akkori fővárosában, Kyotóban. Tanulságai azonban soha nem voltak olyan érvényesek Magyarországon, mint ma. Könyvek, újságcikkek, rádió- és tévéinterjúk özöne hordozza azokat az önvallomásokat, amelyekben a nyilatkozók elszámolnak saját személyükkel az elmúlt 3-4 évtizedre vonatkozóan. Ha hinni lehetne nekik, akkor azt kellene gondolnunk: itt talán bűnösök nem is voltak, csak áldozatok. Kuroszava filmje azt példázza, hogy önmagunk szerepét hajlamosak vagyunk enyhébb szempontok alapján elbírálni, s fölmenteni magunkat — akár hazugság árán is — olyan cselekedetek következményei alól, amelyeket mások esetében szigorral érvényesítenénk. Néha elég apró hangKönnyű lenne Uz Bencében „felfedezni” az idillikus népi hőst, valamiféle vidám, tréfacsináló góbét, de ugyanekkor meg kell látni a székely paraszti élet nyomorúságát, a máig is magáraha- gyatott népi árvaságát, szerencsétlenségét és újra meg újra feltámadó vitalitását. A havasok romantikája másként igézi meg a kiránduló főispánt és a hozzácsapódó kisasz- szonykát, az inspektort, Mihálykó urat a pénzügytől és más úri népeket, megint másként Bojzás Küs Danit, a vén Pottyandi leányát Reginát, a Csedő úr szolgáját, Zsugori Csicses Mózsit, vagy Üdő Mártont, aki Istennek is jó embere. Felejthetetlen hősök ők, a maguk esetlenségükben, szépségükben. Szent borzadállyal szinte indulnánk mi is az éjféli misére, elöl Kormos bika véresen és fenségesúlyokat áthelyezni eredeti helyükről máshova, s máris más erkölcsi képlet érvényes a megttéltetés- ben. (Néhány politikusi memoárt szívesen idéznék ide a közelmúlt magyar terméséből!) Sami A vihar kapujában másik, és talán az előzőnél is fontosabb tanulsága: az igazság nehezen tárható fel és ismerhető meg, vagy talán ki sem deríthető. Sokfajta közelítés lehetséges, tetszetős magyarázatok születhetnek, amelyekről később kiderül, hogy itt is, ott is tévedéseket tartalmaznak. (Soha nem fogjuk megtudni teljes bizonyossággal, mi játszódott le Rajk Lászlóban, s pontosan milyen körülmények sarkallták, hogy a nyilvánosság előtt bűnösnek vallja magát.) Mindezek ellenére nem pesszimista film Kuroszaváé. Ahogy a keretjátékkal helyrebillenti a „kizökkent időt”, az a nagy humanista emelkedettségének bizonyítéka. Hite az emberben nagyon mély forrásból táplálkozik. Hogy mi is meríthessünk belőle, az alkotó felkínálja a lehetőséget. Hamar Péter sen, együtt koldulnánk Kántor úrral, a medvével és állattársaival és együtt imádkoznánk Égeni asztalos gyermekeivel, hogy haljon meg Marci János bá’, mert nincs egy betevő falat se a háznál. Sorsközösséget érzünk Róth Sámival, a szekeres zsidóval, akit Uz Bence legyilkolni készül, hiszen halott anyját nem tudja tisztességgel eltemetni, ám csodálatos módon mégis kerül szemfedő... A főhős Uz Bence végül nekivág a havasnak. A másik főhős, az Úrfi szomorúan, egyedül állt sokáig, aztán nyugodtan hazament, ,,... mert Bence nem pusztulhat el, hiszen szereti minden: az emberek, a vadak, az erdő, a csillagok, a holdacska és maga az Isten is. Különösen az Isten, ki nappal szép, kék karját, éjjel fekete kezét nyújtózásra tárja, mikor pásztorútra indul, és lába megkavarja az ég csillagait.” (Nyírő József: Uz Bence. Cso- konay Kiadóvállalat, Debrecen, 1990.242 p.) Nyéki Károly Könyvespolcunk Uz Bence Újra finom kis bordély. Színes, szinkronizált csehszlovák film. Rendezte: Vaclav Matejka. y Kelet 10 Hnmnpnnpráfl 1990. augusztus 25. a wiHgyarors/ag hétvégi melléklete ^
