Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-09 / 159. szám

2 Kelet-Ma gyarország 1990. július 9. A „MESEBELI MAMUSKA Ami az életnél is fontosabb Mint ogy égő fáklya, Litvánia felé futott .,Krajnyák Szilárdnénak, Nyíregyházán, aki az Úr­nak hálát adva ünnepli századik születésnapját, a Szentatva őszinte jókívánságait akarja kifejezni. hogy még hosszú, békés életet élhessen, és megkapja min­den jószándékának teljesülését és a jó egészséget. Ké­ri személyére a mennyei kegyelmek és ajándékok bő­séges kiáradását, jutalmul és vigaszul példaszerű ke­resztény tanúságtételéért, és szívből küldi neki az isteni javakat leesdö apostoli áldását, melyet nagy örömmel terjeszt ki a családtagokra és valamennyi jelenlévőre, akik boldogan ünnepük az áldásos év­fordulót." II. János Pál pápa üdvözlete Vatikánvárosból Piros arc, kék szem és mjnclig mosolyog. „Me­sebeli Mamus- ka’V Az ■ öröm­teli . nyugalom és • békesség százéves?0; me- séje 1890; júni­us . 25-éri^ífi kez­dődött a: Felvi­dék kis közsé­gében, Reason, Bártfa méHétt. — Édes^átfj' ott volt., Jtáiu tórtanító. :A boldog . mekéyeknek• hamar > vége szakadt, ril’éíT az édesanyám tízéves ko­romban meg­halt. U ' — . . . még csak tizenöt éves voltam, amikor az ura­mat mégis-, mertem. A Muhúpuszta egyik falujában, a Borsod megyei Szakáidon volt ta­nító. Amikor összeházasod­tunk, 6 huszonhat, én ti­zenhat éves voltam. — ... meghitt családi ott­honunk volt a szakáldi ta­nítói lakásban. Az uramat nagyon tisztelte és szerette a falu, és ő igazi „szellemi atyja” volt kicsiknek, na­gyoknak. Hogy hálás-e ezért valaki? Az uramnak néhány évvel ezelőtt új síremléket állított a falu népe, és a Szent Anna-na- pi búcsún ünnepélyesen ál­dották meg. — ... 1907-ben megszüle­tett a kislányom, sajnos, több gyermekünk nem lett. Aztán kitört az első világ­háború, és én 1914-ben hu- szonnégy évesen évekre egvedül maradtam a taní­tói lakásban a gyermekem­mel. Néha hónapokig nem tudtunk az uramról. Ször­nyű volt . . . Emlékszem, egyszer bementem a mis­kolci állomásra, mert hal­lottam, hogy sebesültszállí­tó vonat érkezett. A sebe­sültek ott feküdtek a pe­ronra lerakva, de az uram nem volt köztük. Nem tud­tuk, hogy él-e még. Aztán egyszer újra írt, majd ha­zajött rövid szabadságra, összesen két évig volt a fronton, ahonnan súlyos betegen került végül haza. — ... A leányunk közben felnőtt és éppen a kézi­munka tanítónői képesítő- vizsgája évében volt, ami­kor 1930-ban ... emlékszem, reggel indult tanítani a férjem. Néhány pillanat múlva éles csengetésre ri­adtam. Egy asszony támo­gatta be a kaputól. Egy órán belül meghalt, ötven­éves volt. Egyedül marad­tam. — ... akkor végezte egy kispap Pesten az utolsó évét. Levelet írt, megkérte a lányom kezét. A vöm Ke­resztes Ádám görög katoli­kus pap lett. Százévesen — ... mivel több gyer­mekem nem volt, természe­tesen együtt maradtunk, és az én életem is úgy alakult tovább, ahogy az övék. A vöm első faluja Nyíracsád volt, ide helyezte az akko­ri püspökünk káplánnak. Itt született az első négy uno­kám, akiket másik négy követett a következő falu­ban, a komlóskai parókián. Vöm 1973-ban 67 évesen halt meg . . . — ... az unokáim? — Nos, mint mondtam, nyol­cán vannak, hála Istennek. Négy fiú és négy lány. A jó Isten megsegített min­ket, hogy mindnyájan ét­nek — és mindenki itthon van, soha egynek sem ju­tott eszébe, hogy disszidál­jon. Pedig mérhetetlenül sok mellőzés és hátrány ér­te őket a származásuk mi­att. Az őseink mindkét részről többségükben taní­tók és papok volta, az uno­káim a vérükben hordják a pedagógiai érzéket. Mégsem lehetett tanár egyikük sem, hiába voltak kitűnő tanu­lók... — ... A legidősebb uno­kám egyházmegyénk püs­pöke, dr. Keresztes Szilárd. A következő unokám ve­gyészmérnök, az utána kö­vetkező papné, aki elvé­gezte levelező tagozaton a teológiát, egyébként iparen­gedélye van és miseruhákat varr. A negyedik unokám laboratóriumi asszisztens, az ötödik görög katolikus pap, a budai egyházközség paró- kusa, a hatodik közgazdász, egy budapesti számítás- technikai vállalatnál fő­osztályvezető. A hetedik unokám mezőgazdasági üzemgazdász és angol nyelvoktató, a nyolcadik unoKám pedig agrármér­nök, vetőmag-gazdálkodási szakmérnök. — ... Most lányommal és a hetedik unokámmal lakunk együtt. Érettségi után ő jött haza dolgozni és munka mellett szerezte meg a diplomáját és a nyelvvizsgáját. Nyolcvanöt évesen egy combnyaktörés ijesztette meg a családot. De hála az orvosok segítségének, illet­ve „Mamuska” rendkívüli szívósságának, s akaratá­nak, fel tudott belőle épül­ni. Ekkor vette a fejébe, hogy mind a nyolc unoká­jának egy-egy keresztsze­mes párnát fog varrni. Egy év alatt mindet elkészítette. S várta, kereste az újabb feladatot. Kötni kezdett a leprásoknak. Fáslit, amely­ből már több mint száz ké­szült el, s hatalmas takaró­kat. Több tíz ezer szemből áll egy ilyen takaró, egé­szen vékony tűvel köti hó­napokon keresztül. Már a harmadikat készíti. Napi rendszerességgel, úgy ahogy a család többi tagja is — munkába fog. S ha unoká­ja éjfélig dolgozik íróaszta­lánál, ő mellé telepedik, és hűségesen vele együtt éj­szakázik. Annak idején a család tartott attól, hogy amikor beköltöznek a városba, a betonrengetegbe, a negye­dik emeletre, „Mamuska" nem fogja jól érezni magát, ö belépett a szobájába, ahova régi hatalmas paró­kiák piciny darabjaként csak néhány öreg bútort tudtak bezsúfolni, odament az ablakhoz, kinézett, s csak annyit mondott: mint­ha Bártfán lennénk. S ott folytatta, ahoi veje halála után 1973-ban Vencsellőn abbahagyta, illetve azt tet­te. ami egész életében a ré­sze volt, a háztartásban te­vékenykedett. Naponta megnézi a Tv- híradót, bár sajnos, semmit nem hall belőle. Kis tol- lacska s notesz mindig a kezeügyében, hogy azon in- tézzenek hozzá kérdéseket, s ő tiszta, nevetős hangján válaszoljon. Hevesen politi­zál. Vallásos újságokat, fo- lyóiratokat olvas, illetve a Kelet-Magyarországot és a Magyar Nemzetet. Az első betűtől az utolsóig. Sokat bosszankodik, amikor tár­gyi tévedés van az újságok­ban. Például néhány éve a Magyar Nemzetben talált egy olvasói levelet, amiben valaki méltatlankodott, hogy a Muhi pusztán el­esett hősöknek nincs em­lékműve sehol az ország­ban. Pedig van Szakáidon, régi falujában, ahol az. urak kezdeményezésére és szervezésében épült a gö­rög katolikus templom, s a bejárat felett ott a nagybe­tűs felirat: a Muhi pusztán elesett hősök emlékére. Birodalmában, kicsi szo­bájában a mai napig ő tö- rölget, s a konyhában is többet dolgozna, ha unoká­ja hagyná. A család öt generációja, illetve a népes baráti tár­saság ünnepli most. A szü­letésnapi óriástorta száz gyertyájának elfújásához bizony kellett a segítség. Még hetekig szép rendben várja ünneplőit. Szeme bol­dogan pihen meg a hatal­mas virágcsokrokon, aján­dékokon, s ebből a legked­vesebben, az unokájától ka­pott szépmívű feszületen és gyertyatartókon. Attól, aki egy évszázadot megélt, a leggyakrabban azt kérdezik: milyen száz­évesnek lenni? S „Mamus­ka” kedves, könnyed derű­jével mindig csak annyit válaszol: „Fiacskám, tudod, meg kell szokni!” Tapolcai Zoltán EGYPERCES NÉMA FEL­ÁLLÁSSAL — ahogy nemze­ti hősöket, mártírokat illet — adózott a litván parik- ment R imantas Daugintis szobrászművész emlékének, aki május 10-én Záhonyban felgyújtotta önmagát. A ma­gyar sajtóban viszont a me­gyei rendőrkapitányság köz­leménye alapján az az infor­máció jelent meg, hogy az esetnek nincs politikai tölté­se, a szobrász tettét alkoho­los állapotban követte el. Nem fogadta egyértelműen a magyar közvélemény sem a híreket, találgatások vol­tak, mi, hogyan történhetett. Az egyetlen pedig, aki az igazat megmondhatta volna, elnémult örökre. Hogy a lit­vánok mit gondolnak, az parlamentjük, állásfoglalásá­ban tükröződik. A hazánk­ban élő litvánok Báthori Ist- ván-egyesülete is abban erő­sítette meg szerkesztőségün­ket, hogy a körülmények, a háttér tisztázása és a részle­tesebb tájékoztatás szüksé­ges, mert a megjelent tudósí­tások félrevezetőek és sértő- ek a litván nemzeti karak­terre. Litvániában 1972 óta fo­lyamatos a tiltakozás ilyen módja a szovjet elnyomás el­len. 1972-ben Kaunasban egy gimnazista felgyújtotta ma­gát. A KGB nem engedte el­Litvánia ősi címere temetni, koporsójában elvit­ték és gyászszertartás nélkül helyezték a földbe. Ennek hatására kitört a helyi forra­dalom. Napokon át 300 ezer ember harcolt a rendőrség­gel. a speciálisan kiképzett katonasággal. A felkelést le­verték, következett a meg­torlás, börtön, kizárás az egyetemről. Megrázta a lit­ván emigrációt a gimnazista halála, emlékére Chicagóban emeltek 30 méteres obelisz- ket. Megkezdődött a szamiz- datok kiadása, azóta több mint tíz illegális újság jele­nik meg rendszeresen. MINDEN ÉV Májusá­ban, a győzelem napján, vagy annak közelében újabb és újabb mártír vállalta az áldozatot. Csaknem húsz sze­mély adta már így az éle­tét hazájáért. Most április­ban Moszkvában gyújtotta fel magát egy litván. Akiis­meri mentalitásukat, megérti elszántságukat. Nem félnek a haláltól, és fontosabb a szabadság mindennél. Az életnél is. Jó ismerősünk, a Nyíregy­házán élő Paulinus Norman- tas litván fotóművész felke­reste Litvániában néhány nappal ideutazása előtt a ha­zánkba készülő szobrászt, aki az itteni művésztelepre ka­pott meghívást Nyíregyháza város tanácsától. Amikor Normantas visszaérkezve a szörnyű hírt meghallotta, a nyíregyházi rendőrkapitány­sághoz fordult segítségért, hogy az elhunyt szobrász cselekménye ügyében a hely­színen érdeklődjön. Ezúton is köszönetét mond azért, hogy gépkocsit bocsátottak rendelkezésére, és megkapta a kért támogatást. Záhonyban megtalálta a rendőrség nyilvántartásában szereplő két lengyel tanút, akik utolsóként beszéltek a szobrásszal. Elmondták: elő­ször a lengyel határon akart átjutni, de az orosz határ­őrök nem engedték át, Zá­honynál is hatszor, vagy nyolcszor visszaküldték, több mint 60 órát várakozott. Május 10-én végül sikerült átlépnie, amikor már 13 nap­ja volt úton és kereste az át­kelési lehetőséget. Déli 12 óra után lépett be az ország­ba. tettét este 23,40-kor kö­vette el. Szesszel leöntötte és felgyújtotta magát. Amikor lángba borult, mint egy égő fáklya — Litvánia Irányába kezdett futni. RIMANTAS DAUGINTIS hazájában ismert és meg­becsült művész, a Kézőmű- vészeti Szövetség éremszek­ciójának az idén megválasz­tott elnöke volt. Egyéb alko­tásai mellett két nagy mére­tű szobra is áll hazájában. Az egyik a partizánoknak ál­lít emléket, a másik 10 mé­teres egy szovjet katonacso portot ábrázol — mindkettő a hatalom igényeinek meg­felelően készült. Utolsó mun­káján már tragikus hangu­latban dolgozott: ez a Gulag Madonna 12 méteres. Az az általánosan elterjedt véle­mény Litvániában, hogy a művész ezt a tettét a szovjet hatalom elleni tiltakozásból, és azért is követte el, mert bűntudata volt, amiért par­tizán- és szovjet katonaszob­rával a hatalmat szolgálta. Így akart vezekelni. Litvániában a napokban megtartott kulturális kong­resszuson, amelyet a háború óta most rendezhettek meg először, szintén egyperces fő­hajtással adóztak a szobrász emlékének. A hivatalos nek­rológot az újságíró-szövetség irodalmi és művészeti heti­lapja közölte. Így búcsúztat­ták: „a régi Attila földjén” kigyulladt tűz azt mutatja, hogy a lelkiereje nagyobb, mint egymillió más litván embernek. BIZTOSAK LEHETÜNK ABBAN, hogy a litván lelket nem lehet legyőzni. Lehet, hogy még további mártírok is feláldozzák az életüket. Mert — amint Normantas is mondja — nincs más vá­lasztás. Harcolni kell. .. (P. Normantasnak, és min­den szovjet állampolgárnak vízumot kell kérnie, hogy in­nen a Szovjetunióba utaz­hasson. Most, hogy a debre­ceni konzulátuson a szobrász halálának körülményeiről próbált tájékozódni, Litvá­niába való beutazási kérel­mét, 1983 óta, amióta itt él, először utasították el.) Baraksó Erzsébet Hz örökösök „érvényt szereztek...” Bútorok a kapualjban Nem mindennapi jelenet szem­tanúi voltak múlt pénteken este egy nyíregyházi Kálvin téri ház lakói. A kapualjba bútorokat kezdtek lepakolni. Hamarosan kiderült, hogy M. néni „vagyon­kájáról” van szó, aki a Víz ut­cában lakik bérlőként 30 éve, sógornője lakása van a Kálvin téren. Az sem volt titok a szom­szédok előtt, bogy a költözés M. néni akarata ellenére történik. Mi van a háttérben? Bonyolult az ügy. A néni — elmondása szerint — a Víz utcai lakás volt tulajdonosaival megegyezett: egy bizonyos összeg megfizetése és havi bérleti díj ellenében élete végéig ott maradhat. A megálla­podásról írás nem készült ... A lakás örökösei időközben több­ször is követelték, költözzön ki. mivel azt ők akarják hasznosíta­ni. Albérlőnek tekintik őt, így felszólították a lakás elhagyá iá­ra. De hová menjen? — kérdi. A nyugdíjasházba kérte felvételét. Csendélet a kapualjban de döntés még nem született. A dolog odáig fajult, hogy az örö­kösök a néni távollétében laka­tot tettek az ajtóra. így próbál­va őt távozásra bírni. Albérlő vagy főbérlő? — Kin’- íbHn a lezárt ajtó előtt — —jtE M. néni. miköz­ben Fi1 llfi» belőle a zokogás. — IVíé.e iát aari engedték meg, hogy iegsrénrtégesebb személyes holmijaimat, gyógyszereimet ma­gamhoz vegyem. A betétköny­vem is ott maradt. Péntek este a szomszédok telefonáltak a ro­konaimnak, hogy az ablakon keresztül dobálják fel a bútorai­mat a teherautóra. Azután lerak­ták a Kálvin téren, ahonnan szombat reggel valahová elszál­lították. Csak napok múltán de­rült ki: valamilyen zárt helvre vitték. A szomszédok, ismerősök is együtt éreznek vele: — Amit ezzel a beteg, idős asszonnyal műveltek, azt egy hat elemit végzett, buta ember sem tenné meg. A koldust sem teszik ki a lakásából. Hogy manapság ilyet lehessen csinálni! . . . — Milyen alapon pakoltak itt le. mások kapujában? Mondtam is, inkább a tanács elé. vagy a térre vigyék, az elegánsabb hely. — Hogy lehet valaki ilyen em­bertelen?! A tanácson úgy vélik, tisztázni kell, hogy a néni albérlő, vagy fóbérlö-e. Megindították a bír- tokháboritási eljárást, ök is em­bertelennek tartják az örökösök tettét. Emberség kontra tulajdon Hallgattassók meg a másik fél is — szoktuk mondani. A Győr­ben élő fivér jogosnak tartja lé­pésüket. mondván, másképp nem tudnak tulajdonukhoz hozzá­jutni. Ök már többször felszólí­tották (egyszer ügyvéd útján is) a nénit, hogy költözzön ki, ő azonban erre nem volt hajlandó. Tovább várni nem tudnak, a bú­torokat biztonságos helyre vitték M. néni értük mehet. — Nem gondolja, hogy ember­telen az a mód, ahogyan utcára tették ezt az idős asszonyt? — kérdeztem. — Nézze, fiatalember — hang­zott a válasz. — Ha ön fog 30 évig ingyen tartani maga mellett valakit, akkor tárgyalhatunk a dologról . . . A másik örökös, egy lánytest­vér néhány éve Nyíregyházán él. Évtizedekkel ezelőttre vezeti vissza a szálakat, a múltbeli sé­relmekről, hátrányokról beszélt. Nem tartja embertelennek ő sem az eljárást, úgy véli. valaho­gyan érvényt kellett szerezni jo­gaiknak. Hogy ez végül miként sikerül, a bíróság döntésén mú­lik, oda került az ügy. melynek szálait még bogozzák. A sző elszáll... De melyik az igazi szál? Az, amelyik végén az emberség áll, vagy az. amely — bármi áron — a magántulajdon védelmét hi­vatott szolgálni? A tanulságot ki-ki levonhatja m§gának. De figyelmeztet vala­mire : a szó elszáll, az írás megc marad. Különösen, ha valami­lyen szerződésről van szó. Ne­hogy egyre több bUtor kerüljön a kapualjakba!... Kováts Dénes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom