Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-28 / 176. szám

Száguldanak az autók a 4. sz. főú ton Záhonyhoz közeledve, s így az utazók nemigen veszik észre azt a <is táblát, amely egy közeli telepü ést jelez jobb oldalon. Az elsuhanó jármüvekből olyan sok mindent nem is lehet látni a faluból, hiszen nokrok, fák takarják el a házakat, nsupán a hosszú nyakát nyújtogató református templom jelzi, hogy valahol ott húzódik meg Tiszabez ded A föútról lefordulva az egyik oldalon mező, a másikon pedig egy sor ház köszönti az arra vetődő idegent, s pár száz méter után a síneken áthaladva már benn is vagyunk a községben.

Szláv eredetű személynévtől kapta a nevét Tiszabezdéd, s talán már a XIII. században állott Zsurkkal szomszédos településként. Ezt megelőzően azonban mái korábban is lakott terület volt ez a vidék, ugyanis honfoglaló őseink nek is megtetszett a Tisza-könyök. Ezt jelzi az a honfoglaláskori temető, amelyet a közelben tárt fel Jósa András 1896-ban. A XIV. század elején a Tomaj nemzetség birtoka volt, majd egymást váltogatták a birtokosok, s nem ritkán éppen harcok révén cserélt gazdát a község. Magukénak mondhatták Tiszabezdédet a Báthory, Homon- nai, Várdai családok, a XVIII században többek között a Dőry: Saghy, Péczely famíliák, a XX. század 30-as, 40-es éveiben pedig Roskoványi Dezső földbirtokos uralta a környéket.

— A „Porfelhő Lovagrend” tagjai nagyon részletesen el tudnák mesélni a falu történetét — fogad lakásában Szőgyényi József tanácselnök, ugyanis éppen szabad ságon van. — Iskolásokból, húszon- és harmincévesekből áll ez a közösség, amely községkutatással foglalkozik, s gyakran szerveznek kerékpártúrákat is, erre

Mostohagyermek

utal a nevük. Ifjúsági pályázat révén az utóbbi két évben a megyei tanácstól anyagi támogatást is kaptak működésükhöz.

Bár Szőgyényi József csak 1989 januárja óta tanácselnök — előtte tizenhat évig dolgozott Tuzséron a Hungarofructnál —jól ismeri a falu gondjait, problémáit

~y— Elhanyagolt állapotban vet tem át a falut, s amennyire lehetett, megpróbáltunk fejlődni. Miért állítom, hogy leromlott volt? A 60- as évek elejétől a tanácselnök sohasem volt helybeli. Volt, aki Komoróból, Záhonyból, Kisvárdáról járt ki, s ezek az emberek nem érezték magukat bezdédinek, nem volt érdekük, hogy úgy fejlődjön a falu, mint a környező települések. A legritkább esetben számi tottak a lakosság társa d a I m i munkájára, s ez végül el is laposodott.

A mai pénz- szűkevi- lágban hosszú időre lesz szükség hogy Tiszabezdéd utolérje a szomszédos falvak színvonalát. Le vagyunk maradva többek között az útépítés, a csapadékvíz-elve zetés, a szolgáltatások területén. Van kijelölt szemétlerakóhely, de a lakosság mindenhol szemetel. Nem lehet úgy a községet valamelyik irányban elhagyni, hogy ne lássunk szemétdombot.

T""M—I •• f ••

Tűkor

Az elmúlt másfél évben azonban már ért el eredményt Tiszabezdéd. A Dózsa György utca útalapot kapott, a Petőfi utcában a belvízrendezés van napirenden. Az új, nyolc tantermes-tornater- mes iskola műszaki átadása augusztus elején lesz. A 30 millió forintos beruházás révén lehetőség lesz arra, hogy, valalmennyi bezdédi diák délelőtt járhasson iskolába, a tornaterem pedig versenycélokra is alkalmas hatalmas tornacsarnok.

Gondot jelent, hogy az iskola építésénél a megyei tanács ebben az évben már nem tudta vállalni az ÁFA visszatérítését, így kétmillió forint hitelt kellett felvennie a községi tanácsnak. Hasznosítják az egykori MSZMP-párt- házat is. Szakképzett pedagógusok számára alakítanak ki két szolgálati lakást,

s így talán sike- I rül elérni, hogy csökkenjen a képesítés nélkü- pedagógu- sok száma. Nemrég újították fel az óvodát és a tanácsházát is.

A fiatalok számára öröm, hogy hamarosan videomozí működik majd afaluban. A mozit ugyanis öt évvel ezelőtt megszüntette a moziüzemi vállalat, mert nem volt kifizetődő. Most a tanács felújítja a régi ifjúsági házat, s ez ad otthont a videomozinak.

— Sajnos nálunk nincs munkahely, az emberek eljárnak dolgozni — folytatja Szőgyényi József. — Leginkább most az foglalkoztatja őket, lesz-e elég munka. nem bocsátják-e el őket. A legtöbben a Tuzsérral közös termelőszövetkezetben. az ottani Erd- értnél. Carbonpacknál. TEKISZ KFT.-nél (Hungarofruct) dolgoznak, valamint a MÁV-nál Záhonyban ésEperjeskén. Ezeknek a közelben lévő üzemeknek is köszönhető talán, hogy nem költözik el minden fiatal a faluból. Az 1980- as népszámláláshoz viszonyítva 30 fővel növekedett a falu lakóinak száma, így most 1980 személy él Tiszabezdéden.

Közben bejön a szobába Sző- gyém Józsefné, aki az általános iskola igazgatóhelyettese, bekapcsolódik a beszélgetésbe.

— Lehet, hogy picit nőtt a létszám, azonban az iskolai tanulók száma erősen csökken. Évek óta csak egy elsős osztályt tudunk indítani. Az lehet ennek az oka, hogy a nehezebb anyagi helyzet miatt kevesebb gyermeket vállalnak az emberek. A tanulólétszámnak közel a felét a cigánytanulók adják. Nagy részük elvégzi az általános iskolát, aki pedig lemaA hétköznapok méltósága

rad. a dolgozók esti tagozatán felezi be az iskolát. A bezdédi cigányok igyekvő emberek. A népszámláláskor én mentem végig a cigánysoron, de nem vallotta senki magát cigánynak. Ők ezt szégyellik, azt mondják, semmivel sem masabbak, mint a magyarok. Egyébként sok cigánycsalád anyagilag és viselkedésben is különb, mint a magyarok. Sok család becsületes munkával szerzett autót, videót.

A tiszabezdédiek mindennapi életét próbálja segíteni, könnyebbe tenni a két élelmiszerbolt, a zöldségbolt, a táp-takarmány bolt, a két bisztró, a gázcseretelep, a posta, a takarékszövetkezet, a községi könyvtár Ugyanakkor csak egy orvosi rendelő van a faluban. fogorvost és gyógyszertárat legközelebb Záhonyban, állatorvost Tuzséron, kórházat Kisvárdán talál az ember.

A fülledt melegben alig látni valakit az utcán, aki teheti, hűvösbe húzódik. Néha töri meg a csendet egy-egy teherautó, utánuk még sokáig kavarog a por. Az egyik mellékutcában, közel a református templomhoz, három idős néni üldögél a pádon. Egyikük a kötényébe földről felszedett almát tart, a többiek is a már elvégzett munka után ültek le egy kicsit megpihenni. Készségesen válaszolnak az idegen kérdéseire.

— Nem lehet összehasonlítani a régi világot a maival — fakad ki a 78 éves Kertész Jánosné. — Régen gondozott volt a határ, most tiszta gyom. Mindenütt országuték Tiszabezdédet sem. A régi idők még élő szemtanúja a 82 éves Kertész Bálint, aki éppen a Kelet-Magyarországot olvasgatja, amikor megkeresem.

— Itt születtem Bezdéden földműves családban — emlékezik vissza a múltra. — Hat elemit végeztem, utána dolgoztam apám kis föléjén. Hagyaték és vásárlás útján mindig jött hozzám, végül 28 holdat vittünk be a téeszbe. Először 1930-ban voltam katona, majd 1942 májusában ismét behívtak. A Donnál is megfordultam, majd 1943-ban tértem haza Bezdédre. Itthon voltam épp akkor, amikor '44-ben elvitték a zsidó családokat. Az én fogatomnak is menni kellett, személyesen azonban nem mentem, fogadtam egy embert, aki hajtott helyettem, ugyanis én sajnáltam őket.

Vagy 17 család élt itt akkoriban, szinte minden üzlet az ő kezükben volt, kivéve a Hangyaszövetkezetét. Az egyik családból 5 gyerek jóval később visszajött látogatóba, most Izraelben élnek. Aztán meg engem az oroszok vittek el 1944. december 17-én. Közel 40 férfinek kellett menni, a Dombosz bányavidékre kerültünk. Bányában dolgoztam, de szerencsére nem sokáig, mert lerobbantam, beteg lettem, s hét hónapig fogolykórházban feküdtem, végül sikerült hazajönni. A 60-as évek elején pedig arra kényszerítettek, hogy belépjek a termelőszövetkezetbe. Jött a házhoz vagy 45 agitáló, de ellenálltam. Végül kényszerítettek, hogy menjek fel a tanácsra, s aláírtam, mert mást nem tehettem. Most a nyugdíjasnapok is munkával telnek. Van egy kis háztájim, abban dolgozgatok.

A gázcseretelep közelében, régi házak szomszédságában új ház épül. Tulajdonosa Lakatos Sán- dorné.

— Az esküvő után vettünk egy házat a férjemmel. Ketten még csak elfértünk benne, de jött a két gyerek, nem volt fürdőszoba. Úgy gondoltuk, kell a nagyobb lakás, s fürdőszoba nélkül sem lehet meglenni, belevágtunk. Itt nőttem fel ebben a faluban, a gyermekeimet is itt szeretném felnevelni. Van kert, jószág, jól megvagyunk,

zen a helyen régóta olvashatók

E

már valóságunk egyes jelenségeit, élethelyzeteit, problémáit bemutató írások. Az újságírói szándék kétségtelenül az, hogy felhívja a figyelmet valamilyen eleven, sokakat foglalkoztató gondra.

Miközben arra készültem, hogy cikket írjak ebbe a rovatba, azon meditáltam: tudjuk-e ma, mit értünk valóságon? Annak idején megtanultuk a leckét:,,A valóság a megismerő tudatunktól függetlenül létező anyagi világ, a természet, a társadalmi lét, gyakorlat és maga a tudat, az ember belső világa mint a megismerés tárgya.” Mint minden filozófiai tételnek, ennek is az elfogadása alapvetően világnézeti kérdés.

Az elmúlt évtizedekben a fenti megállapítás igazságtartalma nem lehetett vita tárgya. De hogyan állt a dolog a valósággal? A politika mindig megfogalmazta, hogy egy adott időszakban mit kell (és lehet) valóságnak tekinteni. Leegyszerűsítve: csak azt, ami oele- illeszkedett a „főcsapás” irányába, ami igazolta a politikai döntéseket, a stratégiai és taktikai elképzeléseket. Leraktuk a szocializmus alapjait, megszilárdítottuk, hozzákezd- tünk a fejlett szocializmus építéséhez. Növekedett az anyagi bőség, gyarapodott a lakások, az autók, az üdülőtelkek (és házak) száma, egyre többen utaztak külföldre. A kulturális javakhoz is egyre többen jutottak hozzá. Eredmények születtek a tudományban, a művészetekben, a sportban stb.

De: nem voltak a határainkon kívül élő magyarsággal problémák, nem ismertük a nemzetiségi kérdést, nem beszéltünk a kábítószer-fogyasztásról, a fiatalkori bűnözésről, a prostitúcióról. Nem foglalkoztunk a szegénységgel, a virágzó korrupcióval, a hatalommal való visszaélőkkel.

Azt mondtuk, haladunk tovább a lenini úton. Most aztán ránk szakadt a valóság. Kapkodjuk a fejünket, idegesek vagyunk, mert naponta találkozunk zavarba ejtő jelenségekkel. Egy idős nénike kora reggel kapirgál a kukában. Kivesz egy szelet kenyeret, lefújja

róla a port, a szemetet, rágcsálni kezdi. Önkéntelenül elfordítom a fejem, szégyellem magam. Talán éppen én dobtam ki azt a szelet kenyeret.

Mostanában indult budapesti laptársunk a címoldalon számolt be egy tizenöt éves fiú brutális gyilkosságáról. Az öt osztályt végzett kamasz hamincnégy késszúrással megölt egy idős asszonyt, s hatvan forinttal távozott. A cikk zárómondata: „Született Szabolcs-Szat- mármegyében, 1976. február 16-án". Mintha itt kellene születnie annak, akiből gyilkos lesz! A szerző a régi reflexek alapján ítél: a sötét Szabolcs, ahol tizenöt éves gyilkosok teremnek! S közben megfeledkezik arról, hogy az elmúlt évtizedek alatt a főváros (a központi akarat) gyarmata volt ez az országrész. Innen kapta az olcsó munkaerőt, innen lehetett fejlesztéseket elvonni. Aztán szociológiai felméréseket közzétenni: itt a legnagyobb a népszaporulat, a legkevesebb a fürdőszoba!

A szerző bizonyára nem ismeri a szatmári, beregi táj szelíd harmóniáját, a folyók árnyat adó gazdag füzeseit, az itt élő emberek tisztelő szeretetét.

Hajdúsági születésű vagyok, eszmélő éveimet bányászvidéken éltem, mégis világosan, kitapinthatóan érzem: elege lett az itt élőknek a hazug apáskodásból, amely még mindig bugyuta gyerekeknek tekinti a már régóta felnőttet. Az itt élők már nem kérnek, hanem követelnek: egyenjogúságot, korrekt partneri viszonyt, világos, őszinte beszédet. Ki akarnak törni a gyarmati sors alól.

Ezek az indulatok is hozzátartoznak a mai valósághoz. A megélhetés gondjai természetszerűleg háttérbe szoríthatják az emberi méltósággal, az erkölcsiséggel kapcsolatos kérdéseket, de az bizonyos, hogy csak időlegesen.

Milyen is hát mai valóságunk? Sokszínű, mondhatnánk, ha a közhelyek világában keresnénk a válaszokat. Gazdag? A szóhoz óhatatlanul csupán pozitív értékek kapcsolódnak. Azt pedig a legoptimistább ember sem tagadhatja, hogy mostani helyzetünk próbára teszi mindnyájunk derűlátását.

Azt hiszem, akkor járunk el a leghelyesebben, ha semmiféle jelzővel nem minősítjük. Mert ebben az új helyzetben éppen az a nagyszerű (ha megengedhető ennyi patetikus hang), hogy végre nyilvánvalóvá teszi: a valóság nem néhány ember (vagy egy uralkodó párt) szándékai szerint alakul, a valóságnak mindnyájan valóban részei vagyunk, alakítói (a szónak nem direkt értelmében). Ezért mutatja ez a valóság szokatlanul sokféle arcát, hiszen különbözünk egymástól. Ezt a sokféleséget, különbözőséget kell elfogadnunk, megbarátkozni vele, igényelnünk. Mert a sokféleség a másságot is jelenti, a mi szándékainkkal, világnézetünkkel, erkölcsiségünkkel szembenállót.

Volt idő, amikor ebben az országban arrpl cikkeztek a lapok, hogy az embereket nem érdekli a politika, közömbösek a társadalmi kérdések iránt. S lám! Napjainkban két ember találkozásakor a második mondat már a politikával kapcsolatos. Félve írom le, annyira nyilvánvaló: az emberek életében közvetlenül megnyilvánuló érdek lett a politizálás. Véleményünk megfogalmazásában is megjeleníthetik önmagukat.

elzőtlen valóságban élünk tehát, | amelybe belefér a kukákban kenyér I után kutató öregasszony és a lu- xuslakásban unatkozó úriasszony. Belefér? Sokan felkapják a fejüket, felemlegetve a társadalmi igazságot. Nehéz a különbségekkel megbarátkozni, elfogadni még nehezebb. Pedig elkerülhetetlenül szükséges, legfeljebb azon kell fáradozni, hogy minél magasabb szinten alakuljanak ki.

Jelzőtlen valóságunk végre valóban felnőttnek tekint bennünket, mert arra ösztönöz, hogy ismerjük meg törvényeit. Azokból induljunk ki a mindennapok cselekvéseinek eldöntésekor, s ne az illúziókból, a ködön átsejtő szándékokból.

S akkor a valóság megajándékoz bennünket a hétköznapok átélhető emberi méltóság örömével is.

Nagy István Attila

Műemlék a gótikus stílusú református templom

tak, a sok úttal elrontották a mezsgyét. Nemcsak ez bosszant bennünket, hanem a borsos ár, nap mint nap emelkednek az árak, a nyugdíj kevés. Az enyém ugyan hatezer forint, de van, akinek jóval kevesebb. Nekünk már kevesebb ruha, ennivaló kell, rossz cipőben járunk. Nincs már papunk sem, a református pap Záhonyból jár ki, a katolikus pedig Mándokról. Lenne itt számukra szolgálati lakás is, de hát nem jön senki.

A református parókia épp szemben áll a műemlék jellegű templommal. Négy éve üres, csak Kői Zoltán harangozó szokott belátogatni, itt kapcsolja be ugyanis a „harangszót”.

—1963 óta vagyok harangozó — meséli. — Tizennyolc éven át kézzel húztam, de most már villamosítva van, egy gombnyomás az egész. A kézi húzás idején mindennap megmásztam a hatvan lépcsőt, de feljárok még most is, mert ellenőrizni kell a csavarokat. A templomba biztos többen is járnának, ha lenne helybeli lelkész.

A történelem viharai nem kíméla városi életet nem tudnám megszokni. A férjemmel egy hónapja már itt alszunk a házban, s talán az év végére az egész család az új otthonban lakhat.

Nem lehet elbúcsúzni úgy Ti- szabezdédtől, hogy az arra járó ne tekintse meg a közelben békésen folydogáló Tiszát. Bár van strandolásra alkalmas lapály, nem volt rá igény az elmúlt években, hogy nyilvánosan is megnyissák. A közeli cseh—szovjet határ miatt sem örült volna ennek a határőrség, ugyanakkor a partrendezésre sem lett volna megfelelő összeg. így aki lubickolni szeretne, a záhonyi, illetve a tuzséri kiépített strandokat keresi fel a Tisza partján.

Hátam mögött hagyom a folyót, az árnyékot adó ártéri erdőn haladok keresztül, mikor a tanácselnök szavai jutnak az eszembe: „Mostohagyermekként kezelték ezt a falut, mindig magunkra voltunk hagyva." Talán éppen ezért jobban megbecsüli majd az elért eredményeket a tiszabezdédi ember.

M. Magyar László

990. július 28. Iramrapnr’cräfi * 1

———A WWyj<H »« HÉTVÉGI MELLÉKLETE ^^^——^———1^——

II Kelet-