Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-09 / 134. szám
J990. június 9. l| Kelet A Magyarország ■í Mr -M t * HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 N éhány hónappal ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy Albániában barangoljunk; több, mint negyedszázada zárva volt az ország. S milyen az ember? — sokan éppen oda akarnak menni, ahová nem lehet. Holott rengeteg olyan gyönyörű vidéke van földünknek, ahová lehet is, érdemes is (ha van pénzünk); mondjuk Párizsba, Londonba, Prágába, Pekingbe, Stockholmba, Athénba, ne adj’ Isten, Moszkvába. Tehát én is Albániába akartam menni, s az elsők egyikeként sikerült is. Az úti beszámolót megírtam már, de ahogy az lenni szokott, a legkedvesebb emlékek a noteszben maradtak, mert elsőként a legfontosabbakat akartam megírni. S közben egyre- másra jelentek meg más lapokban is a beszámolók—sokan akartak szétnézni ott, ahol nemrégen még tiltott volt. Lassanként tehát összeáll a kép: milyennek mutatja arcát Albánia a magyar vendégnek, milyennek a „dollárosnak”, s milyen szeretne lenni valójában. ; Én elolvastam az utóbbi hetekben egy tucatnyi albániai riportot, s közben azon gon- . . dolkodtam, hogy is van az: a fényképek jobbáha azonosak, vagy hasonlóak, a szövegek pedig: mintha nem is egy helyen jártak volna a szerzők... Az viszont kitűnt: minden újságíró magánemberként, kisebb-nagyobb turistacsoporttal jutott el a „Szkipetárok földjére”, és legtöbbjük olvasta is May Károly könyvét, (ahonnan a címet kölcsönözhettük mi is). És megcsodálhatta a sokezernyi beton géppuskafészket, amelyek végigkísérik az út minden hajlatát, a tenger minden öblét. De aki közelebbről is megnézte, azt szintén láthatta: évtizede nem fordítanak gondot rájuk; mementók már csupán... Ha lehunyt szemmel arra gondolok, mi is volt nekem a legemlékezetesebb albániai barangolásaim során, az ellentétek jutnak eszembe. Az olyan tisztes szegénység mellett — ami a kilenctizedet jellemzi —, olykor szinte villanásként az, ami más. Egy kis falu főutcáján fiatal pár — kiskosztümös, öltönyös szolid eleganciájuk megtenné Párizsban is, de nyilván helybeliek, hiszen többször is ismerőssel állnak le beszélgetni, bevásárlókosarukban pedig olyan napicikkeket látok, amit külföldi ritkán vesz. S ugyanott elhanyagolt, csapzott, mezítlábas gyerekek csapata rohanja meg a külföldiek autóbuszát, rágógumit, tollat kéregetnek. De a dominózó, kockázó férfiak csoportjait is látom. Mert az albán közösségi ember,. ha egy ismerőssel találkozik, felderül — férfi sem adja (egymásközt) négy puszinál alább. Ám ha már négyen vannak, szinte biztos, hogy előkerül egy dobozka dominó, dámával: leguggolnak és máris hódolnak a játékszenvedélynek... Helybeli nő csak kisgyerek — és nagymama korú mutatkozik az utcán — egy hét alatt talán ha két helyen láttam egy-egy csinos fiatal albán hölgyet. Mondják: nem illő mutatkozni. Magas kerítések, zárt udvarok takarják a magánéletet. Ha az ember egy-egy hegyvidéki település kanyargós, emelkedő utcáján baktat, gyakorta azon gondolkodik, hogyan lehet egy délvidéki falucska ilyen kopár. Mintha várfalak alatt haladna a vándor, csak egy-egy szűk kapunyílás szakítja meg az egyhangúságot. A titok nyitja: a földszinten többnyire az található, ami nálunk a pincében: raktár, tüzelő, netán állatok pihenőhelye. S a kifelé ablaV ...........kok nélkül, földszint fölött az emeleten, az utca felől sűrű rácsos ablakú szobák, az udvar felől konyha, nyitott terasz. Egyszerűen kiáltó a ház két oldala közötti különbség: kifelé komor, bezárkózó, az udvar felől nyitott, szellős, virágos, barátságos. A barátságos vendégszeretetről két apró történet jut eszembe. Elromlott autóbuszunk (nem régi Mercedes) miatt felmentő járműre várakoztunk egy falucskában, s bóklásztunk erre-arra. Nyolcvan év körüli anyóka került utunkba, aki elcsudálkozott ugyan a váratlan külföldi siserehadon, de olyan kedvesen, szinte barátsággal hívogatott keresztül a kerten, hogy nem lehetett ellenállni, nézzük meg, mit akar mutatni. Lerombolt templom volt a féltett kincs. Szentély, freskómaradvány tárult a szemünk elé. Mi nem értettük az ő ritka szavait, ő pedig a miénket nem. De a szeme fényének változásai felértek egy történelemkönyvvel. A másik történet vendéglői. Első nap este még nem volt pénzünk, mert a bankok csak reggelre ígérték csekkjeink beváltását. A helyzet tisztázása után kaptuk az ajánlatot: szórakozzu nk csak a bárban, a fogyasztást felírják és ha lesz pénzünk, majd fizetünk. S mit ad a még éppencsak rügypattanás előtt lévő idegenforgalom tapasztalatlansága: a pincér számol, a lapra akkurátusán felírja a szobaszámot, és egészet odaadja—a vendégnek... Aki történetesen magyar, s felismeri ,,a szitut”. Szegény pincér egy hét múlva is szívességet kérhetett néhány úriember kinézetű vendégtől, ugyan segítsen már, hátha csak elfelejtették: fele céh még rendezetlen... Talán éppen így és mi tanítjuk meg a bimbózó albán idegenforgalom egyszerű szolgálóit: minden kedves vendéget jobb azonnal „megvágni”, mert esetleg valamelyik hidegvérrel „vág meg” téged... Ilyesmit is hoztam emlékbe onnan, ahol egyébként olajfaligetekben és pálmafák között kaktuszvirágokban gyönyörködve egyaránt felejthetetlen a tengerparti séta. Marik Sándor / " Barangolás Címképünk jellegzetes albán városkép: Berati
