Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-28 / 150. szám

1990. június 28. Kelet-Magyarország 3 Keserűség az édesítő üzemben A válság terhét a dolgozók viselik Mint derült égből a vil­lámcsapás, úgy érte a múlt hét pénteki bejelentés az Agrofruct Rt. rohodi üze­mének 74 dolgozóját, ami­kor közölte velük az ügy­vezető-igazgató és az üzem­vezető, hogy július 1-jével, gyakorlatilag nem tartanak igényt a munkájukra. Az üzemet fölszámolják, a gé­peket Csengerbe a rész­vénytársaság központi üze­mébe költöztetik és a roho­di telepet értékesítik. Nem sokat aludtak a két­ségbeesett rohodiak hétfő reggelig, amikor munkás­gyűlésre érkeztek az üzem­be, ahová az igazgatót is várták. — A kollektíva azt szeret­né, hogy megmaradjon az üzem, ne vigyék el a gépeket Csengerbe, hiszen itt a sza­loncukor-gyártás 89-ben nyereséges volt — szól a többiek nevében is Szentpé- teri Míklósné műszakvezető, akit férjével együtt öt évvel ezelőtt hívtak ide Szerencs­ről szakmai irányítónak. — Nem ígérhetek semmi biztatót. Sajnos tudomásul kell venni, hogy a gazdasági válság az elsők között érinti az édesipart, mivel a roha­mosan romló életkörülmé­nyek miatt először a mi ter­mékeinkről mondanak le az emberek. — ismétli el újra az érintettek számára oly nehezen elfogadható, ám saj­nos a valóságot tartalmazó érveket Tóth Sándor, a rész­vénytársaság ügyvezető igaz­gatója, aki megalakulásától, majd tíz évig volt ennek a kollektívának a vezetője. — Az egész országban elhatal­masodó pénzhiány következ­ményeként 6,5 millió forint­tal még mindig tartoznak a kereskedelmi vállalatok a tavalyi szaloncukor árából. Ugyanakkor nekünk 35 szá­zalékos kamatra kellene mintegy harminc millió hi­telt fölvenni, hogy a kará­csony táján értékesítésre ke­rülő-alma alapanyagú sza­loncukor gyártását egyálta­lán el tudjuk indítani. Ám a jelenlegi rendelésállomány és a várható további keres­letcsökkenés szinte biztos veszteséget sejtet. Ezért dön­töttek úgy a részvényesek, hogy az üzemet föl kell szá­molni, a Csengerbe átvitt gépeken azt a kevés megren­delt árut le kell gyártani, és ezt az üzemet el kell adni. — Miért nem mondták ezt meg hamarabb? Amikor ta­valy ősszel a téesztagságo- mat, háztájit, vagyonrészje­gyemet otthagyva átcsábítot­tak ide, — kiáltja könnyes szemmel Majer Jánosné — vagy legalább májusban tud­tuk volna, hogy lehetősé­günk legyen földet bérelni a termelőszövetkezettől do­hánynak, paradicsomnak, így viszont csak egy maradt, mehetünk éhbérért napszá­mosnak az elvtárs-urak föld­jeire. — Értsék meg, nem tehe­tünk másként. — veszi visz- sza a szót az igazgató. — Felajánlhatok egy öszvér megoldást: az év végéig így marad minden, és ha van mit gyártani, dolgozhatnak. Ám jelenleg ez csak egy hónapi munka. A többi időre pedig mehetnek fizetés nélküli szabadságra. Ettől már jobb­nak tartom, hogy megkapják a munkakönyvüket és egy évig munkanélküli segélyben lehetnek, aminek a minimá­lis összege 4300 forint vagy a fizetésük 70 százaléka ha­vonta. — Rendben van, a mun­kanélküli segélyt választjuk — szólt közbe Molnár István targoncavezető és portás —, de azt szeretnénk, hogy az üzemet így ahogy van zárják le, és ha lesz megrendelés, jöhessünk ismét dolgozni. Nem tudjuk miért nem jött el ide Iklódi elvtárs, akit meghívtunk erre a gyűlésre. Bár már nyugdíjas téeszel- nök, de még kiállhatna ér­tünk, hisz ő vitt be minket a csengeri részvénytársaságba. Az eddig csendben ülő többi dolgozóból is feltör a keserűség. Egyre-másra zá­poroznak a kérdések: „Még egy hét gondolkodási időt sem hagynak! Miből fogunk megélni, akik egyedül kere­sünk a családban, és még OTP-kölcsönt is törleszte- nünk kell?”, „Áprilisban, egy év után járt volna a munkaruha, s nem adták! Talán már akkor sejtették ennek az üzemnek a sor­sát?”, „Nem ment tönkre az Agrofruct, nem is a mi hi­bánkból kerülünk az utcára, nem járna nekünk valami végkielégítés?”, „Van ugyan ez az újrakezdési kölcsön, de ki tudja azt felvenni? Nem a leginkább rászoruló, mert annak nincs semmije, ami biztosítéknak megfelel­ne!”» A már-már elszabaduló in­dulatok felröppenve, lassan megjuhászodnak, s miután az igazgató már elment, az emberek is szállingózni kez­denek hazafelé. Látszik a szemekből, nem értik, mi történik velük, körülöttük. Nem értik azt, hogy ez a vi­lág már nem ugyanaz, mint volt még a közelmúltban is. és még messze nem ugyanaz, ami egyszer talán majd lesz... De mikor lesz ez a „lesz”? Mert ami "van, az nem egyik óráról a másikra lett így, a „részvényesek” bi­zonyára sejtették, s talán va­lamilyen más megoldás irá­nyába is léphettek volna ... Galambos Béla Világbanki, 19,5 millió forintos hitelből a legrosszabb — hullámos, repedezett — 5,5 kilométeres szakasz pályaszerkezet megerősítését végzi a nyíregyházi Közúti Építő Vállalat a 4-es számú főútvonalon Kisvárda és Záhony között. (B-zs.) Elmebetegek az egykori kolostorban Szerzetesrend, otthon nélkül Nemcsak a pápalátogatás miatt Száz elmebeteg él közvetlenül a világhírű máriapó- csi kegytemplom tövében, az érintetlenül hagyott ala­csony folyosók, boltíves cellák árnyékában. Vajon mi lesz a sorsa a Bazilita Rend egykori monostorának, ahol ma a Fővárosi Tanács Elmebetegek Szociális Otthona működik? A parlamenti döntéstől várja a megoldást a görög katolikus püspökség, vala­mint az egykori bazilita szer­zetesrend. Foglalkoztatja a kérdés a falu lakosságát is, mert a szociális otthon je­lenleg negyven embernek ad munkát, a Fővárosi Tanács gondja pedig az, hogy nem tudja máshol elhelyezni a betegeket. Hová menjünk? Az írásos emlékek, a száj- hagyomány szerint is, a pó- csi fatemplomban 1696-ban az ikonképen Szűz Mária több napon át könnyezett. A csoda hallatán Lipót császár a képet elvitette, melyről egy másolatot küldött a kis fa­lunak. Bécsben viszont nem ismétlődött meg a jelenség, de Pócson 1715-ben és 1905- ben ismét hullottak Mária könnyei. A mezítlábas, bá­tyus zarándokok tömegesen érkeztek, s ekkoriban tele­pültek át a Munkács-Cser- nek hegyi monostorból a baziliták. Máriapócs így lett a görög katolikus egyház kulturális központja, itt ne­velték a papnövendékeket, a sokoldalúan művelt baziliták egyformán oktatták a római és a protestáns tanulókat, s tanítóképzőt is nyitottak. S innen egy ugrás a közeli múltba: P. Dudás Bertalannak, a — Hova-hova fiacskám? — kérdezem. — A maratoni futóver­senyre — mondja a fiam. — Ülj csak le egy perc­re — mondom. — Beszél­gessünk. mint férfi a férfi­val. Hova is akartok ti fut­ni? — Először elfutunk húsz kilométerre, azután onnan visszafutunk a stadionhoz. — Nem értem — mon­dom. — Ez azt jelenti, hogy el fogtok futni valahova csak azért, hogy azután új­ra visszafuthassatok oda, ahonnan elindultatok? — Nem — mondja a fi­am. — Azért, hogy végig­fussuk a maratoni távot. És hogy valaki első legyen. — És mi van azután, amikor valaki első lesz? — Hogyhogy azután? Az­után koszorút akasztanak a nyakába, az újságírók cik­keket írnak róla, a fényké­pe megjelenik a lapok­ban ... RUMEN BELCSEV A maratoni futás — És te mit mondanál az újságíróknak? — Hát például elmonda­nám. hogy készültem fel a győzelemre... — Minek? — Hogyhogy minek? ... Hát, hogy mindenki tudja, hogy készültem fel. — Eszerint te csak azért akarsz negyven kilométert futni, hogy azután az em­bereknek elmondhasd, ho­gyan futottál mindennap rengeteg kilométert, és hogy készültél fel arra, hogy a leggyorsabban fusd végig ezt a negyven kilométert, a nyakadba tegyék a koszo­rút, és bejelentsd a világ­nak, hogyan futottál min­dennap rengeteg kilomé­tert .. — Hagyd abba — mondja a fiam. — Megfájdult a fe­jem. Minek beszélsz olyas­miről, amihez nem értesz? — Hogy én nem értelek téged? Én? Az apád? Az, aki annak idején elfutott Athénba, azért futott, hogy bejelentsen valamit, tudod? De te. mit akarsz bejelente­ni? A stadionban sok ezer ember lesz! És te mit mon­dasz nekik? — Tudod mit? Nem fogok futni ... Megkönnyebbültem. Nem buta gyerek az én fiam .. Mert tegyük a kezünket a szivünkre: ugyan ki tudna közülünk olyan fontos dol­got mondani az emberek­nek, amiért érdemes negy­ven kilométert futni? (Oroszból fordította: Lipcseyné Bánfalvi Júlia) Bazilita Rend tartományfő­nökének emlékezetében 1950 december negyediké kitöröl­hetetlenül él, amikor 15 ezer apácát és szerzetest tettek földönfutóvá. — Minket nem vittek tá­borokba, mégis mélységesen megaláztak, kenyér, szállás, munka nélkül világgá kellett menni. Földes szobában él­tem évekig, volt egy kis kályha, egy szék, egy láda, amin aludtam. Aztán Anar- cson megépítettük a templo­mot és parókiát. Én nem kö­vetelek semmit, csak azt, ami jár, 1950-ben a rendhez 14 pap, 19 papnövendék és 6 test­vér tartozott. Már csak öten vagyunk, s ki tudja, hogy a 81 évemmel hány nap van még hátra? Igaz, a rend működé­séhez az engedélyt már az el­múlt évben megkaptuk, de hova menjünk? Éz fából vas­karika, építsek újat? Csendes betegek... Annak idején minden meg­kérdezés nélkül kidobtak bennünket, akkor most én oldjam meg ezt a problémát? Ebben az épületben évszáza­dok óta szerzetesek éltek. A másik: ha alakul egy párt, egyesület, annak már rögtön helyet adnak. S nem gondol­ja, hogy a magyar állam ez­zel a lépésével az egész or­szág keresztény híveit meg­sértette, megalázta? Újra ott kell kezdenünk, mint Szerit István idejében, s a bazilita szerzetesekre soha nem volt olyan nagy szükség, mint ma. Dr. Foltyn Mária, a Fővá­rosi Tanács szociálpolitikai osztályának tanácsosa el­mondta : — Nincs választási lehető­ségünk, ugyanis nem tudjuk máshol elhelyezni az otthon lakóit. Az 1950-es években azt tartották, hogy Magyar- országon nincsenek elmebe­tegek, de ha valakinek van valamilyen problémája, őt a fővárostól 2—300 kilométerre elvitték. — Nem mi döntöttünk így, nem is könnyű ilyen távol­ságról irányítani egy intéz­ményt. Egyébként, ha vala­ki igazán hívő ember, akkor vállalja ezt az ügyet. Arra igyekeztünk mindig is ügyel­ni, hogy legalább a csendes betegek kerüljenek a pócsi otthonba. Kaliba Kálmán három éve az intézmény vezetője Má- riapócson. — Már az utcai táblát is levettük, amin rajta volt, hogy a Fővárosi Tanács El­mebetegek Szociális Ottho­na. Ugyanis bántja az embe­reket. Az látható, „Tilos a bemenet!” A legnagyobb lö­kést az ügynek szerintem az adja, hogy a pápa jövőre el­látogat Máriapócsra is, s az itteni viszonyokkal semmi­képpen nem lehet megbarát­kozni. Szolgálatot tenne... Dr. Keresztes Szilárd görög katolikus megyéspüspök el­mondta: 1988-ban tárgyalást kezdet a Fővárosi Tanáccsal, hogy Máriapócson egyházi szociális otthont alakítsanak ki. Az volt a tervük, hogy az ott lévő betegek folyamatos ellátásával gondoskodnak az intézet átalakításáról. A je­lenlegi lakók helyét öreg papok és beteg hívek fog­lalták volna el. Arra is lett volna lehetőség, hogy ez az intézet a Szent Bazil rendi atyák kezelésében működjék. — A megállapodást azon­ban már nem írtuk alá, mert 1989-ben megnyílt a lehető­ség a szerzetes rendek műkö­désére és a baziliták teljesen érthető okokból bejelentet­ték igényüket volt rendhá­zukra. A Hajdúdorogi Egy­házmegye nem foglalkozott tovább a máriapócsi egyházi szociális otthon kérdésével, ennek lehetőségét a szerze­tes atyáknak kell megfon­tolni. A helyzetünket ismer­ve ma is az a véleményem, hogy egyházunknak igen fontos szolgálatot tenne egy ilyen otthon, hiszen sok rá­szoruló idősről lehetne itt gondoskodni. Bojté Gizella JEGYZET Egyenlők között Sokan emlékeznek még a TV-beli Fekete-erdő kliniká­ra, Brinkmann professzorra és társaira, akik mindig de­rűs mosollyal, megértéssel fogadták a betegeket, akiket ideális körülmények között rendre meg is gyógyítottak. Persze, tudjuk más a film és a valóság. Nemrég az egyik vidéki kórházban készült riportból megtudhattuk: a vezetői- és gazdasági válság megoldásá­ra igazgatótanácsot alakítot­tak, melyek tagjai ezentúl kollektiven felelnek az intéz­mények rendjéért, a gyógyí­tás színvonaláért- Az igazga­tó főorvos ezentúl nem feu­dális nagyhatalom, hanem mindössze első az egyenlők között, akinek a munkában és sikerben kollégáival azo­nos arányú része van. A kórház egyik vezetője szabadkozott: nem ötlöttek ki semmi újat, a dolog már rég ki van találva — nyuga­ton ilyen szisztéma szerint működnek az egészségügyi intézmények, ök csak átvet­ték, s a magyar viszonyokra alkalmazták azt az elvet, amely más országokban tar­tós sikert hozott. Épp ideje volt elkezdeni valakinek. Az orvostársada­lom ugyanis jó ideje várja a változást. A fizetés rendezé­se, a hálapénz körüli vita fe­leslegessé válása csak egyike a remélt változásoknak. En­nél nagyobb jelentőségű le­hetne annak a feudális vi­szonynak a megszüntetése, amely az orvostársadalmat napjainkban is jellemzi. Az új önkormányzati tör­vény életbe lépésével remél­hetőleg vége lesz az ilyenféle egészségügyi irányításnak, és szót kapnak végre azok is, akiknek már rég szólniuk kellett volna. S ezalatt nem­csak a leendő igazgatótanács tagjait kell érteni, hanem azokat az embereket is, akik­nek bőrén az egészségügy gondjai csattannak. A lakos­ságot képviselő szervezet bi­zonyára meg tudja majd mondani, x-nek, vagy y-nak a munkájával elégedett-e, s választ adhat arra a kérdés­re is, mi az, amit egy telepü­lés lakói az egészségügytől valójában igényelnek és el­várnak. A Tv-ben látott film szólt azokról a szponzorokról is, akik nemcsak bizalmukat, pénzüket is adták az új ve­zetésnek. Bevallották, nem önzetlenül. Azt várják a százezrekért cserébe, hogy a demokratikus körülmények között irányított kórházban eredményesebb lesz a gyó­gyítás, így hamarabb vissza­kapják és „dolgoztathatják” dolgozóikat is. Hogy ez nem­csak az egyes beteg és a kórház magánügye? Hogy mindezekből profitál az egész népgazdaság is? Természete­sen. Ezért csinálják- Ezért találták ki. Kovács Éva V ízi malom-szépítő Ritka pillanat, amikor a túr- istvándi vízi­malom molná­rát, mint por­taiamtól lát­hatja a turista. A heti munka része a hosszú nyelű partvissal való tisztoga­tás: körbe-kör- be a vízimalom faszerkezetén.

Next

/
Oldalképek
Tartalom