Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-23 / 146. szám
8 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. június 23. A politikusok nem jöttek el Fesztiválhansrulat nélkül Szombati aaíéria " ________.____________________________________________________ Bojté Gizella A találkozón felvetődött, hogy a Budapesten megrendeződő országos színházi találkozón kapjanak bemutatkozási lehetőséget a kisebbségben működő társulatok is. A nemzeti találkozóhoz kapcsolódva Kisvárdán találkozzanak a magyar kisebbségek, hogy megvitassák speciális szakmai gondjaikat, a sajátosság fórumaként beszéljenek azokról a tennivalókról, amelyek megoldásához szakmai, kollegiális segítséget kérnek és remélnek. A nyolc színház vezetője körvonalazta azokat a feladatokat, amelyeket a közeljövőben szem előtt kell tartani. A tervek szerint jövőre Kisvárdán a nemzetiségi színházak kulturális feladatairól tartanak tanácskozást. 1992-ben lesz az egyetemes magyar színjátszás 200 éves jubileuma. A bicentenáriumát ünneplő kolozsvári színházat úgy is köszöntenék, hogy valamennyi színház új magyar drámát mutatna be. Az esztendő színháztörténeti jelentőségét növeli, hogy megnyílik a hivatásos állami magyar színház Beregszászon. A kisvárdai fesztivál felvetett számtalan problémát is. Néhány ezek közül: a város nem érzi igazán a magáénak, hiszen az előadásokat általában nagyon kevesen látogatták. Éppen ezért a fesztivált korábbi időpontban kell rendezni, és a mostaninál jóval hatékonyabb propagandát kell kifejteni. Biztosítani kell a színvonalasabb színpadtechnikát, mert a művelődési központ berendeCaligula helytartója — a kolozsvári Állami Magyar Színház bemutatója elváltozásairól az elmúlt évtizedek alatt. Beárnyékolta a tanácskozást, hogy sem a minisztérium, sem a színművészeti szövetség, sem a színházi szakma magyar- országi képviselői nem voltak jelen. C sak üdvözölni lehet egy településnek azt a törekvését, hogy megkülönböztesse önmagát a többitől. Ha felismeri lehetőségeit, adottságait, s mindent megtesz azért, hogy azokat ki is használja. Kisvárda — az elmúlt évek tanúsága szerint — úgy tűnik, elkötelezte magát a színház mellett. A nyár vonzó kulturális programja lehet a Várszínházban tartott minden előadás. Ezek kiegészülnek egyéb programokkal is. A fürdőben lehet strandolni, néhány kilométerre van a szovjet határ. Közeli és távoli célpontok kiindulóhelye lehet a város. A színházi előadások létrehozása sohasem volt olcsó mulatság. A kisvárdai Várszínház a maga produkciója köré még további előadásokat szervez; budapesti, miskolci, debreceni társulatokat invitál vendégszereplésre. A közönség ily módon — ha nem is teljes — magyar színházi keresztmetszet birtokába juthat, kitágulhat szellemi horizontja. Már második éve, hogy a Várszínház szervezői nemzetiségi színházi fesztiválra hívták meg a határainkon kívül működő magyar színházakat. A tavalyihoz képest jóval gazdagabb volt a program. A négynapos rendezvénysorozaton bemutatkozhatott a beregszászi Népszínház, a kolozsvári Állami Magyar Színház, a szabadkai Népszínház, a sepsiszentgyörgyi Állami Színház, a szatmári Északi Színház, a kassai Thália Színház, az újvidéki Magyar Színház és a marosvásárhelyi Magyar Színház. Az előadásokat a színházak vezetői is elkísérték, így lehetőség volt a ismerkedésre, a cserekapcsolatok kiépítésére, az azonos sorsban élő és működő nemzetiségi színházak gondjainak a továbbítására. Sohasem találkozott még Magyarországon annyi határainkon kívül dolgozó színház, mint éppen Kisvárdán. A színházak között — a dolog természeténél fogva — óriási különbségek voltak. *- Nem lehetett összehasonlítani a beregszászi Népszínház A csikós című produkcióját a kolozsvári színház Székely János-be- mutatójával. Míg az előbbi feltétlen érdeme, hogy egyáltalán van, s elviszi a magyar szót Kárpátalja legapróbb magyarlakta településeire is, az utóbbi európai színvonalú profizmussal képes közvetíteni modern és egyetemes gondolatokat. De ugyanúgy nem szabad összehasonlítani a sep- siszentgyörgyiek előadását (Asztalos István: Fekete macska) a marosvásárhelyiek Mózesével. A beregszásziak népszínművet, a kolozsváriak veretes szövegű drámát, az újvidékiek groteszk elemekkel is átitatott színművet (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban) játszottak. Kiérlelt előadás volt A vihar a szatmári Északi Színház produkciójában. Többféle játékmodor, eltérő tehetség hívta életre az előadásokat. De minden esetben érzékelhető volt a küldetéstudat, az, hogy a színházak — játszási területükön — missziót teljesítenek. Segítenek a magyarságtudat ápolásában, megőrzésében, közvetítik az egyetemes és magyar kultúra értékeit. Jogos az igény, hogy ehhez a munkájukhoz kapjanak meg az anyaországtól minden segítséget. A fesztivál előadásai a nemzetközi színházi és történettudományi szimpózium köré szerveződtek. Ennek témája a kisebbségi sorsban élő magyarság élete és kultúrája. Olyan előadók fémjelezték volna a tanácskozást, mint Horn Gyula, Glatz Ferenc, Juhász Gyula és mások. Meghívták And- rásfalvy Bertalan művelődési és közoktatásügyi minisztert is. Volt aki már, volt aki még nem tudott eljönni, így a történettudományi szekcióban Juhász Gyula profesz- Szor elnökletével hangzottak el különböző előadások a nemzetiségi lét kérdéseiről, a politika színSzuperego Bűntudat mélyen a tudattalanban — el lehet A háló szúrós piszkos lenkötél — megvédhet Peregjen le minden szó pillantás mozdulat mely azt sugallja, hogy milyen semmi vagy Dagad a lelkiismeret, s észre sem veszed Génedben elfojtott ösztönöd kővé dermed Jelenet a beregszászi Népszínház produkciójából: A csikós If]. Imre István rézkarca A szemközti part évtizedekig maga volt a rejtély. A Tisza mindenütt zöld fiizessel szegélyezett, és a tekintet számára akárcsak itt, áthatolhatatlan a zizegő levelii fal. A heleömlő Túrzubogása és robaja visszhangként megkettőződve verődik vissza róla. Éjszaka néha fénycsóvák pásztázták régebben az eget, ez a kísérteties jelenség azonban már évekkel ezelőtt megszűnt. Az enyészetté lett az a piros betűs tábla is, mely szerint néhány méterrel odább az országhatár. A pecásokat, és a halászokat sem ellenőrzi már a határőrség, igaz, ez a szokásuk csak amolyan tessék-lássék szigorúsága volt. Emiatt régen is kevés dolog emlékeztetett arra, hogy a folyó közepén véget ér Magyarország, ma meg már semmi. Odaát azonban, tavasszal, amikor még csak rügyben voltak a mai levelek, a fatörzsek között jól ki lehetett venni a drótkerítést. Azt a kerítést, amely valószínűleg ugyanilyen az Amur partján és a Kola félszigeten egyaránt. A szigorúság bizonyára mindenütt egyforma. Szóval élőlényt csak akkor láttam egészen a legutóbbi időkig, ha vaddisznót, őzet kísért át szemem a túlsó partra. Embert csak egy szer-egyszer. Ha lejött apalajra a határőr. Halászok mesélik, hogy valamikor rohamcsónakkal is járőröztek, sőt át is jöttek a kőből rótt keresztgáthoz, és áldomást ittak a találkozásra. Tavaly, tavalyelőtt, már füldözőket is megpillanthattunk. Az idén pedig — alig múlt el még a tél —- lánctalpas buldózer recsegős hangja tudatta, valami készül odaát. Csodák csodája több helyen is utat nyitott az acél tolólap az érintetlen ösdz- sungelben. A strandszezon meglehetősen várat magára. Áradások követik egymást, fürödni csak ezen az oldalon lehet a Túr deltájában. a kis tisztavízű öbölben. Szombaton és vasárnap azonban benépesül a túlpart. Ünneplőbe öltözött népek gyalogolnak le a nemrég készült lejárók alján. Világít fehér ingjük a férfiaknak, babos szoknyájuk az asszonyoknak. A gyerekek is vasalt kisnadrágban szaladgálnak. Volt idő, amikor ezen az oldalon is felöltöztek az emberek vasárnap tiszteletére. Beszédfoszlányokat hoz a szél, ízes magyar szót. Az emberek karja lendül, valamit mutatnak ideát. Előbb ide-, aztán odamutatnak. Ki nem fogy a szavuk. Hétköznap alig jönnek. Csak a pecásokat látni. Itt is, ott is. At- szólni csak akkor lehet, ha a zuha- taggal kevesebb víz jön le aTúron. Lassan meg lehet ismerni az állandóan lejáró embereket. Napnyugtakor rendszeresen lejön két fiatalabb férfi, felszedi a véghorgokat. Lejjebb beszakadt nehéz- törzsű fák alatt idősebb ember két kisunokájával foglalja el szokott helyét. Emitt a kóródi mezőőr már órák óta emelgeti eredmény nélkül a hálóját. Semmi? Semmi... Ennyi a párbeszéd a két part között. Csend. A kisvárjúk kétségbeesett rikácsolásából tudni, hogy mégsem lesz békés a naplemente. Újabb gyerekek futnak le a nemrég nyitott ösvényen. Amint megpillantanak, egyikük átszól csengő hangján: milyen falu van odaát, bácsi? Cseke—rikkantok. Aztán a kisfiú ismét: és azt, hogy mondják magyarul, bácsi? Ugyanúgy, gyermekem — válaszolok kedvetlenül. Aztán elszaladnak. A szürkületben alig tudom követni őket szememmel, amint eltűnnek a megfeketedett bozótban. Csak a Tisza világít még, annak is a felém eső oldala, mert odaát bukott le a nap. „Csend vala, felleg alól kel fel az éjjeli hold” morzsolgatom magamban Cseke nagy szülöttének sorait. Amerről a hold kél, a folyó közepén egy hatalmas fűzfa vesztegel holt, száraz ágakkal néhány éve. Az ár hozta. Az idén zöldet hajtott a felső ága. Talán sziget lesz, ha a többi ága is megered gondolom. Talán nem. Ez a zöld, nagy ág zöld már csak az ólomszürke folyón. Ésik Sándor Cseke magyarul II Kelet ■ A WsQJfEPOTSZSQ zései elhasználódtak már. A város infrastruktúrájának fejletlensége sok gondot okozott most is (telefon- és telexösszeköttetés), nincsenek megfelelő színvonalú szálláshelyek, gondot jelent az étkeztetés megoldása. Nem mindig közömbösíti a bosszankodást a vendéglátók kedvessége, jószándékú szorgalma. A város jó (vagy rossz) hírét magukkal viszik a' művészek szerte a világba. Persze azt sem ártana tudni, hogy Kisvárda Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a megye pedig Magyarországon található. Nagy István Attila
