Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-02 / 128. szám
1990. június 2. HÉTVÉGI MELLÉKLETE. 5 Kozma Istvánná dr. Váradi Katalin megyei bírósági tanácselnökkel A koncepciós perekről • Feltehetően kellő felháborodással fogadták a Kelet-Magyarország olvasói az elmúlt heti sorozatot a koncepciós perekről, amelyet az Ön több havi munkája nyomán hozhattunk nyilvánosságra. Mennyi perirat állt rendelkezésére? — A megvizsgált ügyiratok csak töredékét képezik az adott időszakbani büntető ítélkezésnek. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy 1949 és 1956 között hány büntető eljárás indult államellenes vagy népgazdaság elíen elkövetett bűncselekmények miatt. De találtam olyan számokat, amelyekből következtetés vonható le az adott időszak teljes ügyérkezésére. Egy ilyen adat például, hogy 1951 második felében 8199 büntetőügy érkezett a bírósághoz. A megyei elnök jelentésében olvastam, hogy az államügyészséghez ugyanebben az időben 9379 feljelentés érkezett, tehát egy évre számítva a vétőképes lakosság 10 százaléka ellen indult büntető eljárás. • Hová lett a többi irat? — A Szabolcs megyei bíróság területén 1977-ben történt selejtezés, ekkor nagy mennyiségű állam elleni bűncselekményt vettek számba, azonban az ügyiratokat nem adták át hely hiányában a Levéltárnak, hanem 1983-ig a bíróság őrizte az iratokat. Az 1983. évi selejtezésnél tévedésből az ipari felhasználásra jelölt anyag közé került a levéltár részére félretett iratanyag egy része is, ily módon megsemmisült. Kb. 200 darab ügyet vizsgáltam meg Szabolcs-Szatmár megyéből, ezenkívül a Belügyminisztérium által megküldött 54 darab ügyből volt Szabolcs-Szatmár megyei ügy is. • Elegendő volt-e ennyi ítélet átvilágítása megfelelő következtetések levonására? — Igen. Mert mint a cseppben a tenger tükröződik, úgy mutatja a 250 ügy a teljes valóságot. Szélesítve a vizsgálódás körét, tanulmányoztam az adott időszakra vonatkozó párt, kormány és minisztériumi iránymutatásokat, határozatokat, amelyből rekonstruálni próbáltam a politikai irányvonalat, amely tükröződött az egyes ítéletekben. Megállapítható volt, hogy nem alulról kezdeményezték a bírák az irányvonalat, hanem a politikai vezetők fentről, és legfeljebb jól, rosszul igazodtak a bírák az aktuális irányvonalakhoz. Az igazságszolgáltatás is — mint minden más művészet, tudomány, irodalom, sajtó stb — a politika szolgálólánya lett. • Büntető eljárás a klasszikus alapelv szerint csak bűntett alapos gyanúja miatt és meghatározott eljárási szabályok betartása mellett indítható bárkivel szemben. Érvényesült-e ez a szabály a vizsgált időszakban? —Egyáltalán nem, mert minden hatósági intézkedés politikai célt szolgált. Ez megállapítható az ügyiratokon kívül az elnöki jelentésekből. Idézek a Nyíregyházi Járásbíróság 1951 december 31-i jelentéséből. ,,A szocializmus építésének jelenlegi szakaszában az ítélkezés nem lehet öncél, hanem összhangban kell állnia a soron lévő állami feladatokkal, azok megvalósítását elő keíl mozdítani és a termelési folyamatokat gátló akadályokat kellő időben el kell hárítani.” Az elnöki jelentések egyébként azzal kezdődnek az 50-es évek elején, hogy miként áll az adott járásban a beszolgáltatási terv teljesítése. Terményenként és területenként külön kimutatták,, hogy milyen hátralék, milyen késedelmeskedés tapasztalható a beszolgáltatás területén, sőt arra is utalnak ezek az elnöki jelentések, hogyan áll a tsz-mozga- lömy ÍBetve milyen harcot kell folytatni a tsz-mozgalom fellazítása ellen. Ennek megfelelően a megyei elnök utasításba adta a minisztérium leiratának megfelelően minden járásbírósági vezetőnek, hogy tartson kapcsolatot a helyi hatóságokkal. • Milyen volt ez a kapcsolat? —A hatalom ebben az időben teljesen egységes volt. Még most, ennyi év után is megállapítható, hogy minden hét első napján közös megbeszélést tartott a bíróság elnöke a járási tanács elnökével, a rendőrkapitánnyal, az államügyésszel és a pártbizottság titkárával arról, hogy milyen konkrét feladatok adódnak a járás területén és még azt is megbeszélték, hogy konkrétan milyen gazdasági célok érdekében, vagy milyen politikai célok érdekében kell ítéletet hozni, illetve eljárást indítani. Mondok rá egy konkrét példát, amit 1951, decemberi jelentésében írt a nyíregyházi járásbíróság elnöke. így hangzik: „Többször felhívtam a tanácsok figyelmét, hogy egy-egy községből személyileg jól kiválasztott egyéneket állítsanak a bíróság elé és ez nem történt meg minden esetben, hanem főleg kis- és középparasztokkal szemben megelégedtek a beadási kötelezettség 5 vagy 10 százalékos felemelésével. A bíróságnak a begyűjtés eredményeitfeltétlenül ismerni kell, mert az elért eredmények megvalósításában a járásbíróság is közre- - működött az osztályharcos ítéleteivel, de ugyanakkor az elmaradás miatt a bíróságot is bizonyos fokú felelősség terheli és ezért minden egyes bírósági dolgozónak, felelősnek kell éreznie magát.’’ • A bírák nyilvánvalóan tudták, hogy ítélkezésük nem a jog előírásai szerint történik. Nem lázadoztak miatta? — Az olyan bírókkal, akik nem megfelelő ítéletet hoztak netán az osztályharcos szempontból eredően, az elnök többször elbeszélgetett és „átpolitizálta” az ügyet. Amennyiben nem megfelelő döntést hozott a bíró, elmozdítására is sor került. Sok bírót bebörtönöztek, elbocsátottak, de ettől a rendszer még változatlanul fennmaradt. Van nekem erről egy korábbi élményem is. 1971-ben hallottam először £ koncepciós perekről. Fogalmazó voltam. Körünkben volt egy Legfelsőbb Bilk. rósági tanácselnök, aki az 50-es években ítélkezett. Megtámadtuk kérdéseinkkel: hogyan lehetett igazságtalanul annyi embert elítélni? Azt válaszolta: „Gyermekek, maguknak fogalmuk sincs arról a szörnyű légkörről, amiben mi ítélkeztünk. Vagy én ítéltem el mást, vagy engem ítéltek el. Micsoda különbség!” Ugyancsak fogalmazó koromban találkoztam egy másik bírói mentalitással. A Fehérgyarmati Járásbíróság elnöke dr. Balogh Zoltán volt e személy, aki egy életre példát mutatott számomra a bírói tisztességről, felelősségről—személyes életútjával. 1950-ben, mert nem volt hajlandó büntető ügyszakban ítélkezni, elbocsátották az igazságügyi apparátusból. Négy gyermeke volt, kabinosként és segédmunkásként kereste a kenyerét. Tanulság: a bíró választhat, és választani kell, hogy milyen ügyet, milyen eszközökkel szolgál. Ebben a korban is „választhatott”: börtön, segédmunka vagy ezekhez képest jól fizetett bírói munka között. # Ma egy kicsit könnyű pálcát törni az ötvenes években bíráskodók felett. Szabad-e ezt tenni? — Pálcát törni, elítélni elődeinket lehet, kérdés azonban, hogy Ön mint újságíró, vagy én mint bíró akkor mit tettünk volna? Két, három gyerek mellett vállaltuk volna- e az üldözést, a gyötrelmeket? Olvastam, sok hűséges kiszolgálója annak a rendszernek meghasonlott, öngyilkos lett. Szörnyű kor szörnyű emberi tragédiákat okoz, a hatalom embere éppúgy áldozata lett a hazugságnak, mint az eljárás alá vont terhelt. # Tudjuk, hogy a büntető perrendtartásban az ártatlanság vélelme nem érvényesült. Hogy állunk a többi alapelvvel? —Az ártatlanság vélelme mellett a védelem elve sem érvényesült és a védő jogai alapvetően korlátozottak voltak. Kijelölt védők vehettek részt a politikai jellegű ügyekben, akiknek még az iratbetekintési joga sem volt teljes, nemhogy részvétele a teljes eljárási cselekménynél. A tanács elnöke engedélyezhette, illetve szabta meg, hogy az irat mely részét tekintheti meg,'ítéletet sem kézbesítettek neki, azt is csupán megtekinthette. ® Volt-e ilyen körülmények között a bírónak lehetősége a körülmények teljes tisztázására? — A megvizsgált iratokból megállapítható volt, hogy miután eldőlt: kinek milyen az osztályhelyzete és miért indult vele szemben eljárás, teljesen közömbös volt, hogy ő mivel védekezett # Ki is számított osztályellenségnek? — Az osztályellenség, mint kategória lehetett veleszületett vagy szerzett hátrányos helyzet. Veleszületett, ha már a szülei vagy nagyszülei között volt osztályellenség (kulák, tőkés vagy klerikális, nyilas)*és szerzett, ha klerikális reakció, szociáldemokrata befolyás vagy a kulákság befolyása alá került ő maga. Ez a helyzet szabta meg alapvetően az eljárásjogi helyzetét. Mondhatott akármit, hivatkozhatott bármire, az államellenes célzatot vélelmezte róla a hatóság, amennyiben az osztályhelyzete kedvezőtlen volt. De nem okozott gondot a hatóságoknak az eljárás a kedvező osztály- helyzetüekkel szemben sem, mert a politikai célok érdekében róluk azt állapították meg, hogy szerzett hátrányos helyzetűek, mert utóbb kerültek a klerikális reakció, vagy a kulákság befolyása alá. A bizonyítás teljesen egyoldalú volt tehát. A terhelő adatokat nagyon sok esetben már elítélt vádlott-társak, vagy a hatósági személyek szolgáltatták. Az ítéletek rendszerint visszatérő indokolása az volt, hogy nyilvánvalóan a megbízható és politikai szempontból kifogástalan vb. titkárnak, párttitkárnak, vagy vb. elnöknek, vagy a hatóságnak hisz a bíróság és nem az osztályellenség vádlottnak. # ...és akkor még nem beszéltünk arról, hányán tettek beismerő vallomást kényszer, fenyegetettség hatására, egyszerűen mert féltek, vagy mert nem bírták az ávósok kínzását. — A megyei bíróság leszögezte több ízben, hogy az a védekezése a vádlottnak, hogy a nyomozati beismerő vallomását kényszer, verés, fenyegetés hatására tette, nyilvánvalóan elfogadhatatlan, hiszen ezzel megsérti a szocialista törvényesség betartására hivatott nyomozószerveket és teljességgel elfogadhatatlan az az elképzelés, hogy ilyen egyáltalán történhetett volna a büntetőeljárásban. (Már tudjuk, hogy ez nem képzelgés volt abban az időben.) Formálissá vált a bizonyítás is, egyszerűen felolvasták a korábbi nyomozati vallomását és bár a fellebbviteli bíróság megállapította, hogy eljárási szabálysértés történt, ennek semmi jelentőséget nem tulajdonított, mert így is bizonyított a vádlott bűnössége, hiszen a nyomozati eljárásban beszerzett bizonyítékok bizonyító erejéhez kétség nem férhet. Egyáltalán a bizonyítékok mérlegelése nem volt szabad. Nem azt jelentette tehát az akkori bizonyítás, hogy bármely bizonyíték erejét a bíróság dönti el, hanem előre meghatározott bizonyító ereje volt, bizonyos tanúvallomásoknak. Mint már utaltam rá, egy osztályellenség nem mondhatott igazat hivatalból, mert vele szemben a hatalmat gyakorló hatóság tagjai vallomást tettek. Minden körülmények között azok vallomását fogadta el a bíróság és fel sem merült annak lehetősége, hogy azért mert sértett elfogult vagy azért, mert ő maga is bűnös, illetve ő maga váltotta ki esetleg a verbális izgatást, vagy a tettlegessé- get, nem mond igazat. • Noha elemző tanulmányából a sorok közül is kiolvasható az Ön véleménye, mégis megkérdezem: milyen következtetéseket alakított ki magában a koncepciós perek tanulmányozása után? — Azt hiszem nem kell bírónak, szakképzett jogásznak lenni ahhoz, hogy az embernek lesújtó véleménye legyen az effajta ítélkezésről. Mint szakember azonban konkrétabb véleményt is kialakítottam. Az egyik ilyen, hogy 1949 és 1956 között jogalkalmazói szempontból nem volt megfelelő a jogalkotás. Bűncselekményeket nemcsak törvény állapíthatott meg, hanem miniszteri rendeletek és utasítások is. Ez nehezítette, vagy megakadályozta a helyes jogalkalmazást, illetve elősegítette az aktuális politikai szempontoknak megfelelő koncepciós ítélkezést. A legtöbb bűncselekmény törvényi tényállása hiányos, az elkövetési magatartás nincs egzakt módon meghatározva, „idem per idem”, ugyanazt ugyanazzal határoz meg, például izgatást követ el, aki izgat. A jogalkotási hiányosságokat osztályharcos politikával, forradalmi erkölccsel pótolták, s már ez.alapul szolgált az igazságtalan ítéletek meghozatalához. A büntető eljárásban — mind a nyomozati, mind a bírói szakban — alapvető eljárásjogi szabálysértések történtek. Ezek szintén oda vezettek, hogy a vizsgált ügycsoportokban megalapozatlan volt a bűnösség megállapítása. A szervezkedés, izgatás, fegyverrejtegetés közellátási bűntett kategóriákban egyértelműen kimutatható a koncepciós ítélkezés, tehát sem az általános jogelvnek, sem a törvényességnek sem az igazságosságnak nem felelnek meg ezek az ítéletek. A tiltott határátlépés, a hatósági közeg elleni bűntettek miatt pedig eltúlzottan súlyos volt a büntetéskiszabási gyakorlat. — A Kormánybizottság ezért javasolta a parlamentnek a bűnök beismerését — az akkori hatalom bűneit— a bocsánatkérést a Nemzettől — és a lehetséges kárpótlást a szenvedőknek. — Az 1990. III. 15-én hozott XXVI. törvény ezt megtette: „Az országgyűlés fájdalommal emlékezik meg arról, hogy a II. világháborút követően a Magyararorszá- gon létrejött sztálinista államhatalom — megfosztva az országot függetlenségétől megcsúfolva az emberiességet. az igazságot és a jogot — ártatlan állampolgárok százezreitől vette el a szabadságukat, sokaktól az életüket is... Mindezekért az országgyűlés megköveti a nemzetet és fejet hajt a törvénysértések valamennyi áldozata előtt kinyilvánítva, hogy a bűnöket nem ők, hanem a sztálinista államhatalom követte el.” — Most tehát megérhettem, hogy az igazságszolgáltatás nevében nyilváníthatom semmissé az akkori elítéléseket. # Mint bíró, hogy érzi magát ebben a helyzetben? — Bár szerencsés időben lettem bíró, ilyen ügyekben nem kellett ítélkeznem, mégis fájdalmas pokoljárás volt a vizsgálat. Elvégeztük az igazsgászolgáltatás lelkiis- meretvizsgálatát — bevalljuk bűneinket, meg is bánta ez a hatalom — szükséges a társadalom részéről a feloldozás, a mi részünkről az erős fogadás, hogy soha többet koncepciós ítélkezést, diktatúrát' ^ Köszönöm a beszélgetést. Balogh József-----------------------------------------------------\ Szerintem... ...sokan hisznek abban, legalább is a cselekedeteik azt sugallják: rajtuk nem múlik semmi, hiszen tegyenek bármit, számukra úgy is minden előre eldöntetett, mondhatni, a nagy könyvben meg van írva. Gondjaikért, bajaikért a társadalmat, az országot, a világot okolják, de véletlenül sem jut eszükbe, hogy a sorsuk alakulásáért bizonyos mértékben önmaguk is felelősek. Iskolás korom óta ismerek egy fiút. Jó tanuló volt, mérnök lett. A műszaki egyetem elvégzése után egy építőipari kivitelező vállalatnál dolgozott, ahol rengeteget szenvedett, mondván, ő világéletében elméleti ember volt, s az árokparton a segéd-, valamint a szakmunkások és mások irányítása nem a kenyere. Sirámait megértettem. Később egy tervező cégnél tevékenykedett, de ez sem bizonyult számára az „igazinak". Egész nap papírok, rajzok fölé görnyedni szörnyű dolog — panaszkodott. Természetesen e munkahelyétől is megvált, de a következő kenyéradónál sem találta meg számítását. Akárhányszor találkozunk, örökké zohorál, soha semmi nem tetszik neki. Jelenleg egy hivatalban, a mérnöki-műszaki tevékenységtől igen messze eső területen ügyködik, s nyilván most is le van törve, mint annak a bizonyos edénynek a füle. Eszem ágában sincs feltételezni: a volt iskolatársamnak semmiben sincs igaza. Valóban, az értelmiséget még ma sem becsülik meg kellően, a körülmények béklyójában szinte lehetetlen kibontakozni, s a jobbra, szebbre törekvő ember számtalan akadályba és útonállóba ütközhet. Az is tény: az önértékelés olykor eltér a másokétól. Mégis úgy vélem, ezzel a mérnökkel valami nem stimmel. Mire számított? Vajon a szülei, vagy a műszaki egyetem tanárai, netán az álmai Ígértek neki mennyországot? Nem gondolt-e arra, hogy a céljai megvalósítása előtt álló rögök közül egyet-kettőt neki is össze kellene törnie? Hát igen, közben a bokánk kificamodhat, hólyagos lesz a tenyerünk, vagy a szekerünk tengelytörtést szenvedhet. A lépés, az előrehaladás kockázatát mégis vállalni kell. > Szerintem számos szülői ház és iskola a fiatalokat nem készíti fel az életre, a küzdelemre. Jó néhány ember, mihelyt a papa, vagy a keresztapa kibukik mögüle, össze- csuklik. A harcok megvívásához sokan nem szoktak hozzá, s az első pofon után padlóra kerülnek. Hiszem: a világ nem olyan rossz’, mint azt a mérnök ismerősöm feltételezi. Talán a küzdőmodora sikertelen, vagy egyszerűen az iskolákban tehetségesnek, az életben viszont tehetségtelennek bizonyult. Ha ez utóbbi áll fenn, akkor talán jelzés arca: változott a világ, s ma már nem elég a mellünket döngetni mérnöki diplomával, hanem az ország asztalára is le kellene tenni valamit.. Meglehet, a barátom ebben már nem jeleskedik. Szerintem éppen ideje a fejlődésnek ama fokára eljutni, hogy magas jövedelmet, nívós egzisztenciát, megbecsülést ne csupán iskolai végzettséggel, hanem a társadalom által elismert munkával, produktummal lehessen szerezni. Véleményem szerint a hőn áhított Európa-házban a számunkra kívánatos helyet csak így foglalhatjuk el. Szóval a mérnök úrnak — és a hasonló sorsú társainak — azt javaslom, a pártok a parlament, a megye és az ország további szidása helyett próbálja átgondolni: eddig mit tett rosszul, s a jövőbeni nagyobb sikere, érvényesülése érdekében mit kell másképp csinálnia. Szeretném, ha rájönne: az őt körülvevő világ megváltoztatásában neki is vannak feladatai, s azok elvégzéséhez megtalálná a kulcsot. A helyes megoldáshoz talán elegendő az adott szituációba behelyettesíteni a saját élettapasztalatait, s az „egyenletek” révén kapott eredményeknek a józan paraszt ész és a szimat sugalmá- val való kiegészítése után cselekedni, így remélhetően az emberibb világhoz közelebb jut, melyhez talán még a bőréből sem kell teljesen kibújnia. Cselényi György j V__________________________J y Kelet A magyarország
