Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
1990. május 5. HÉTVÉGI MELLÉKLETE a 11 Vállas, jól megtermett fiatalember T. József. A börtönt is megjárta. Most mégis hitéről beszél. Egy álmát meséli el, egy börtönbeli „lá- ; tomását”. A Szűzanya jelent meg neki álmában, és megjósolta, hogy amikor hazamegy, a haragosa megbocsát neki, és visszakapja azt a régi családi Mária-képet, amelyikre oly régóta igényt tart. Mintha csak kételkednék ebben, többször ismételgeti, hogy így is lett, amit a Szűzanya megígért neki, az valóra vált. Burgonyát vet a község határában M. Ferenc és a felesége. Ahogy lenni szokott, az ember kapával a fészket készíti, az asszony pedig beleszórja a vetőburgonyát. Tőlük kérdezem, vajon nem terhes-e az itt lakóknak az egyre népesebb búcsújárás, a Máriapócsot elözönlő zarándokok serege... Az asz- szony megbotránkozva néz rám. — Tudja, a vallásos lelkületű emberek mindnyájan örülnek annak, hogy Máriapócs ilyen vallásos élményt tud adni. Csodálatos, amikor ezrek és ezrek ajkán együtt hangzik el a fohász, és betölti a teret az ének. Az ember megerősíti: — Lehetett kommunizmus, mechanizmus, minket mindig templomba járó embereknek neveltek, és én is így neveltem a gyermekeimet. A pó- csiak büszkék arra, hogy olyan templomuk van, amelynek hét határból a csodájára járnak. Egyébként is Máriapócson majdnem mindenki görög katolikus. Ács Sándorék szállást is szoktak adni a zarándokoknak. Csak úgy egyszerűen, ahogy a bibliai időkben, a betlehemi népszámláláskor. A földre szalmát terítenek, és a tágas szobában egy-egy kisebb zarándokcsoport is megaludhat így a padlón. Jelképes összeget is fizetnek, de a házigazda szerint nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha az ember segít másokon, rajta is segíteni fognak. Akiben van hit és szeretet, az segít. Az ember köteles alkalmazkodni — ismételgeti. (Persze ez nem mindig könnyű, mert a búcsúkra olyanok is eljönnek, akik a zsúfoltságot igyekezA lelki újrakezdés nek kihasználni, és a hívőkből akarnak meggazdagodni. Nem ritkák a tolvajok sem.) Máriapócsra évről évre többen jönnek. A kegyképet látogató hívek száma egy-egy nagyobb búcsú alkalmával megközelíti a százezret. Nem véletlenül, hiszen Pécs a görög katolikusok legjelentősebb kegyhelye, és a határok megnyitásával egyre többen érkeznek Kárpátaljáról, az utóbbi időben pedig Romániából is. Magyarországon mintegy negyedmillió lehet a görög katolikusok száma, valamivel több Szlovákiában; Romániában úgy másfél millió, míg a Szovjetunióban az ukránokkal négy millió hívő vallja magát görög katolikusnak. Természetesen a római katolikusok is gyakorta és szívesen keresik fel Máriapócsot, olyannyira, hogy búcsúnapokon külön római katolikus szertartású misét is celebrálnak számukra. Amikor a görög katolikus plébánián péntek délelőtt Bacsóka Pál püspöki helynököt keresem, éppen Jugoszláviából érkezik egy turistacsoport. Pap is van közöttük, misét szeretnének hallgatni. A bazilika előtt két román rendhelye számú autó. Utasai is ott maradnak a misén. — Búcsúnapokon, amelyek májusban kezdődnek, már szombat délutánonként követik egymást a szertartások. Ve- csernye, esti mise, ájtatosság, éjfélkor gyertyás körmenet. Másnap is több szertartás van. A sok gyónó és áldozó miatt bizony gyakran 30- 40 pap is segít — mondja Bacsóka helynök úr. De az egyházi feladatok helyett szívesen beszél az itt szerezhető lelki élményről, arról, hogy mit adhat a vallásos lelkületű embereknek egy-egy ilyen búcsú. — Máriapócs sok zarándok számára a lelki újrakezdés helye. Sodró erejű élmény tízezreknek együtt énekelni és imádkozni. Ennek hatása alól senki sem tudja kivonni magát. A színpompás görög liturgia és a hívők aktív részvétele a misében csodálatos élménnyé teszi mindenki számára a búcsút. Nos, ami a zarándoklások krónikáját illeti, élnek még olyanok, akik emlékeznek arra, hogy a Monarchia idejében nemhogy a birodalom minden szögletéből, hanem még Kijevből is érkeztek ide búcsújárók. Kárpátaljáról mostanában ismét egyre több idős ember utazik ide, aki gyermekkorában, jó ötven-hat- van évvel ezelőtt járt itt, és most újra eljött megnézni ezt a helyet, ahol annak idején esetleg a nagyszüleivel fordult meg. A búcsú krónikájánál maradva, minden bizonynyal fekete betűvel jegyzik majd be a negyven évvel ezelőtti egyik búcsút, amikor Rákosiék felhecceit emberei kövekkel dobálták meg a misét hallgató hívek gyülekezetét. A cél bizonyára a megfélemlítés, a búcsújáró hívők elriasztása volt. Ám ezt nem érték el, a búcsúk maradtak. (A kődobálás később munkahelyi zaklatássá szelídült.) Sok máriapócsi szerint tudatosan hanyagolták el a község fejlesztését. Ebben lehet is valami, hiszen ma sincs megfelelő úthálózata, üzletei, telefonhálózata, és nemhogy szállodája, de kempingje sincs a nagy forgalmú községnek, sőt, az egyetlen üzemi étkezdében is csak előzetes bejelentés után fogadnak vendégeket, és hétvégén egyébként sem tart nyitva. Nem kielégítő a vízhálózat sem, és még sorolhatnánk jónéhány dolgot, amire szükség lenne. Szerencsére az utóbbi években a helyzet változóban van, s ezt a püspöki helynök és Palóczi Lajosnétanácselnök is megerősíti. Az egyház és a tanács között a A változó Pócs MÁRIAPÓCSI TÜKÖR IAlVKIVbOC8I \ \ Csendélet a bazilika előtt kapcsolat eredményes. Összefogás nélkül nem is lehetne megoldani a Máriapócsra özönlő turistaáradat fogadását. Palócziné kilenc éve tanácselnök itt, amire büszke, hiszen mint mondja: „— Olyan világhíres községben dolgozhatok, amelyik páratlan műemlékkel dicsekedhet”. Természetesen már a pápa látogatása foglalkoztatja a falu apra- ját-nagyját, annál is inkább, mivel érkezésének időpontja már ismert. A pápa nemcsak a világ figyelmét tereli erre az alig 2700 lelket számláló községre, de a látogatáshoz a megfelelő feltételeket is meg kell teremteni. Elkészült egy tanulmányterv, amely szerint sok mindenre szükség lenne. Legelőször is a Pócsra bevezető utat kell rendbehozni és szélesíteni (mintegy 40 ezer személygépkocsira és hatezer buszra számítanak). A földu- takat burkolni kell, és parkolóra is szükség lesz. A templom előtti tér bővítésre szorul, s a presszónak nevezett kocsmát, a szűk boltot és néhány házat le kell bontani. Korszerű üzletekre, szolgáltató létesítményekre, valamint illemhelyekre van szükség. Máriapócsot be kell kapcsolni a nemzetközi távhívó hálózatba. A község meglévő vízműkapacitása is bővítendő. Az még nem világos, honnan lesz minderre pénz, de az előkészületek már folynak. Elkezdték a kemping kialakítását. Igyekeznek mindent megtenni, hogy Máriapócs méltó módon fogadja a pápáját. Bodnár István Páll Géza: Szellemi emigráció ok minden kiderülhet a letűnt — vagy letűnő — rendszerről. Külföldi adósságállományunk kulisszatitkai, hazai költségvetésünk száz karral zsebünkben motozó trükkjei, külpolitikánk jó ideig tartó arctalansága, a szegénység és ele- settség fölötti nagyvonalú „átnézés”, a bűnözés, kábítózás, öngyilkosság ajtónkon kopogtató réme, csakúgy mint a meggazdagodott új osztály prominens képviselőinek arcpirító húzásai, helyi kiskirályok basáskodásai, vadászatai, nőügyei — és még a jóég tudja mi mindenről kezdi lehántani az idő a mesterségesen ráborított leplet. Kétlem persze, hogy minden kideríthető. De egy dologban szinte biztos vagyok, legkevésbé az nem fog napvilágra kerülni, — mert egyszerűen lehetetlenség kitapintani és értékét kimutatni —, amit az egypárti szisztéma — hogy finomak legyünk — a szellemiségben okozott. Szellemi emigrációba kényszerült itt nagyon sok értelmiségi, aki nem akart, vagy nem tudott beállni a konformista „csatasorba”, vagy egy kicsit is más hangon szólalt meg, mint a többség, mint amit elvártak tőle. Furcsábbnál furcsább esetek jutnak eszembe, amelyeket értelmiségi barátaimtól, ismerőseimtől hallottam, de nem untatom sokkal az olvasót, csupán egyet elevenítek fel közülük. Értelmiségi — közelebbről tanár — ismerősöm anekdotázva mesélte, milyen párt- és állami fegyelmiket kapott eddigi, csaknem negyven éves pályafutása során. Persze csak a nagyját említette. Az ötvenes évek elején azért került pártfegyelmi bizottság elé, mert lóversenyt rendezett a járásban. Mint később kiderült a két vetély- társ-ló gazdája, amiről neki fogalma sem volt, a régi rendszerben katonatiszt volt. Ez még mind semmi. A győztes ló gazdája — a tét egy hordó sör volt — nem szerette a sört és uramisten, mit tett, egy nagy vödör sört megitatott a győztes paripával. Értelmiségi barátom lelkét így többszörös „bűnök” terhelték. A lóverseny úri passziói, ezen kívül két horthysta katonatiszt lett a vetélkedő pár, harmadszor amíg a népnek alig jut sör, hogy meri az osztályidegen elem — nagy nyilvánosság előtt — a lóval megitatnL Ismerősöm azzal mentette meg az állását — és csak páitfegyelmit kapott — hogy okosan érvelt. O azt akarta bizonyítani a tsz-lovak — amelyeket tavaly alig lehetett talpra állítani — lám, bírják a strapát, sőt versenyzésre is alkalmasak. — Igaza van — kiáltott fel az egyik jószellemű, kétkezi munkásból lett nagyközségi vezető a fegyelmi tárgyaláson. De a pártfegyelmi természetesen azért kijárt. Másodszor akkor érdemelte ki a pártfegyelmit, amikor a járás 32 községéből tizenhéttizennyolc értelmiségit ajánlott tanácselnöknek. Ráadásul mindez történt a 68-as csehszlovákiai események után, amelyben ott közismerten nagy szerepe volt az értelmiségnek. Ezt rögtön a fejére is olvasták a pártbizottság vezetői, sőt hozzátették: azt akarja, ami ott történt, és egyáltalán szerintük minden ő ellenük, a pártbizottság ellen megy. Valahogy ezt is sikerült kivédeni, persze a kijáró pártfegyelmit nem kerülhette el. A harmadik eset az volt, amikor az egyik megyei folyóiratban egy dokumentum értékű cikkben, amelyben olyan eretnek tények, adatok voltak, hogy a „felszabadító” szovjet katonák bizonyos községben hány nőt erőszakoltak meg, mindez, uram isten a felszabadulás évfordulójának küszöbén, azaz április 4-e környékén jelent meg. Lett is nagy mozgolódás, pánik, amíg összeszedték a már megjelent példányokat és tűzre velük, bár elég sokat e példányoktól így is sikerült megmenteni az utókornak. Ezért kivételesen nem párt, hanem állami fegyelmit kapott. Az enyhe büntetést ezzel magyarázza, hogy már akkor érzékelhető volt az egypárti kultúrpolitika, az Aczél- vonal erőteljes hanyatlása, ezért nem került sor kenyértörésre. De a fekete pettyet viselni kellett a homlokán. — Hátha még azt is tudták volna, hogy az egyik nagyapám pap volt — mosolyog szinte kamaszosan barátom, ismerősöm, merthogy azt is rá akarták bizonyítani többször is, hogy pap volt. Ezt a meglévő papírokkal mindig meg tudta cáfolni. Ismerősöm eseteit nyugodtan nevezhetjük tipikus értelmiségi sorsnak, mégha ezek nem mindenkivel történtek meg, vagy nem így történtek meg. De megtörténhettek volna. Sokan meghasonlottak az elmúlt harmincnegyven év alatt, az persze nemcsak az értelmiségre vonatkozik. Sokan alkalmazkodtak a megélhetés miatt a helyzethez, de belső lelki emigrációba, szellemi emigrációba kényszerültek. Közülük szerencsére számosán e szörnyű burokban élve-vergődve is megőrizték alkotóképességüket, személyiségüket. Elég talán utalni a mostani, forradalommal felérő változásokra, amelynek küzdőterén száz és ezer olyan új arc, tehetség, személyiség tűnt fel, akik eddig is léteztek valahol, csak nem volt terük az önkifejezésre, a politikai hitvallásra, a cselekvésre. Valószínű, hogy igazuk van azoknak, akik úgy vélekednek, az egypárti diktatúra nem a gazdasági életben, a nemzetietlen bel- és külpolitikában vétett a legtöbbet a nemzet, a társadalom, az ember ellen, hanem azzal, hogy annyi tehetséget kényszerített légüres térbe, belső emigrációba. Ezúttal elsősorban az értelmiségre gondolok, nem mintha csupán ez a réteg képviselné egyedül és kizárólag a nemzett úgynevezett szürkeállományát. Köztudott, hogy az alkotó munka és gondolkodás soha nem kötődik iskolai végzettséghez, netán diplomához. De az értelmiség minden civilizált országban a társadalom fókuszában lévő rétege, mert szellemi teljesítményétől, megbecsültségtől, közérzetétől nagyban függ, hogyan halad előre a társadalom. Amikor az általam szóbahozott témán gondolkodtam, megkíséreltem legalább valamilyen mozaikképet alkotni magamnak arról, milyen lehet ma, 1990 áprilisában-májusában a megyében élő értelmiség közérzete, életkedve, s hogy állunk a szellemi emigráció vélt és valós falainak létével, vagy azok lebontásával. Megvallom, tényszerű és minden értelmiségire érvényes megállapításokra nem jutottam, hiszen nem kevesebb, mint 20 ezer értelmiségi él a megyében és összesen csaknem 50 ezerre tehető a szellemi foglalkozásúak száma. Talán az egyik ismerősöm oldotta meg a gordiuszi csomót, amikor úgy válaszolt, nincs ezen mit töprengeni, az értelmiség éppúgy gondolkodik, épp olyan bizonytalan, várakozó, reménytelen és szorongó a megyében is, mint másutt, illetve éppolyan érzésekkel, gondokkal küzd, mint minden más állampolgár. Nagyjából ugyanazok foglalkoztatják: lesz- e továbbra is biztos állása, keresete, lakása, egzisztenciája, valóban feladhatja-e a vállalt , vagy rákényszerített belső emigrációt, a közönyt, a szakmai érvényesülést, boldogulást választja a „műveljünk inkább kertjeinket”, vagy „fusizzunk feketén” elve és gyakorlata helyett várja, valóban olyan légkör alakul ki az országban, — nem egyik napról a másikra, — amelyben visszatér a rangja a tudásnak, az értelemnek, a felkészültségnek, a tehetségnek. Ahol nem kell szégyenkezni a gyermeknek, ha értelmiségi szülő felét sem keresi annak, amit egy másik gyerek — képzetlen, hat-nyolc általánost elvégző — szülője keres. De nem csupán az anyagiak adják az értelmiségi munka igazi rangját, hanem az a sokat hangoztatott, de csak itt-ott érvényesült elv, hogy mindenki a tudása, tehetsége, emberi értékei alapján nyerje el a neki megfelelő beosztását, ne pártállás, vagy sógorság-komaság szerint osszák az állásokat, vezető posztokat. S még valami, ne aszerint, hogy ki tud jól sakkozni, vagy ultizni. Azt ugyanis még az elején említett értelmiségi ismerősöm, barátom sztorijához hozzá kell tenni, amit ő is poénnak tartogatott, hogy volt itt még valami, ami őt kihúzta a csávából. udod, mit jelent az, ha az ember jól tud ultizni...? Aztán így folytatta: amikor a legnyaktörőbb, már-már reménytelennek látszó ügyekbe keveredett, ahol me- gintcsak „pártperbe” fogták, meggyőződése, az ultizásnak köszönhette, hogy nem kötöttek útilaput a talpa alá, vagy nem lett nagyobb baja a dologból. — Mindig odarendeltek — mesélte —, amikor a megyei első titkár jelezte, hogy „kilátogat". Kellettem kártyapartnemek. Ez persze nem mostanában történt, még a hatvanas-hetvenes években... Elszomorodva hallgattam ismerősöm jóízű történeteit, s arra gondoltam, jni lett volna velem az ő helyében, mert szégyen gyalázat, sohasem tanultam meg kártyázni... || Kelet ■ a ^3Qy3rorszBQ
