Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
10 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. május 26. A KM vendége------s____________________________________:--------A Lovagrend követe Arról, hogy él és szülőföldjéről nem feledkezik, már tanújelét adta, amikor nem rég, bérelt autókon küldte Nyíregyházára azt a 8 500 kötetes könyvtárat, melyet a városnak ajándékozott. Ezzel is bizonyítani kívánta: csak testben, nem pedig lélekben távolodott el hazájától, s a szívének oly kedves Nyírségtől. Kállay Kristóf, a Szuverén Máltai Lovargrend vatikáni nagykövete 1916-ban, Nyíregyházán született. Családja, a közismert Kállay nemesi család, a történelmi események hatására 1946 áprilisának derekán hagyta el Magyarországot. — Előbb Bécsbe mentünk, majd vonaton Rómába. Azzal a hamis diplomata-útlevéllel léptem át a határt, amelyet barátaim adtak, s ami engem akkor valójában nem illetett meg — emlékszik mosolyogva. Képzelheti—május 1 -jén érkeztünk Rómába, ahol az egész város vörösben pompázott! Mivel semmihez nem értettem, de több nyelven beszéltem, üzletelni kezdtem. Hamar kiderült, ebből nem fogunk megélni. Amit én 18-ért vettem, azt tizenhétért adtam tovább. Rendes munka után kellett hát néznem, így kerültem az Európai Állattenyésztő Szervezethez, s ma már szerénytelenség nélkül mondhatom, némi részem nekem is van abban, hogy a szervezet mára világméretű lett, s hogy benne jelen vannak a magyarok is... Kállay Kristóf úgy emlékezik a kezdeti nehéz évekre, a szülőföld elhagyására, mintha nem is vele történtek volna az izgalmak. Derűsen, vidáman, sok-sok humorral fűszerezve, úgy mesél, hogy a hallgatóban egy percnyi kétség sem marad affelől: elfogadta a tényeket, rég megbékélt minden problémával. Kesergés helyett megpróbált az új helyzetben is maximálisan helytállni, s a magyarok hírnevét öregbíteni. Mivel első külföldi munkahelyén elégedettek voltak vele, rövidesen újabb nemzetközi szervezethez, a FAO- hoz került, ahol a központ helyettes vezetője lett. Itt már lehetősége nyílott arra is, hogy magyar szakembereket hívjon meg a szervezethez, s ő élt is ezzel a lehetőséggel. — Nem számít ez különösebb érdemnek, mert a magyar szakembereknek már akkor is jó hírük volt a világban. A halbiológusok például egyenesen a legjobbaknak számítottak, akiknek tudására szüksége volt a szervezetnek. Kállay Kristóf életébe másodszor is beleszólt a magyar történelem. 45 után 56 késztette gyökeres változtatásra, amikor is a Máltai Lovagrend követségére került, ahol a magyar forradalom hírére tömegesen nyugatra menekülők seg ítése volt a feladata. — Itt végigjártam a szamárlétrát — sommáz röviden — előbb titkár, majd tanácsos, követ, végül 80-ban nagykövet lettem, s vagyok ma is. Örömömre szolgál, hogy ma már 164 magyar máltai lovag található a világban, így van reményünk arra, hogy kitűzött célunkat elérjük. Olyan katolikus elit kiépítését szeretnénk, amely egy életre utat mutat, s vállalja a szeretetszolgálatot. Amikor vatikáni nagykövet lettem, a pápa két kérdést tett fel nekem. Arra volt kíváncsi, nemesi rend-e még a Máltai Lovagrend, s hogy mennyi hölgy található sorainkban? Az elsőre azt feleltem, hogy a tagok 40 százaléka nemes, hatvan pedig nem az. A második kérdésre nem tudtam pontos választ adni, ezért azt mondtam: némely szervezetben több, másban pedig kevesebb hölgy található. A pápa elnevette magát, s azt mondta: maga igazi diplomata! A szeretetszolgálat, a mások önzetlen segítésének eszméje szerencsére egyre több ember számára természetes. A Máltai Lovagrend ezért is tudhat mind szélesebb magyar tábort maga mögött, bár hivatalosan csak az elmúlt év februárjában, az erdélyi események idején jegyezték be. A szervezők és tagok most újabb változtatásokra készülnek. Az elsődleges cél, a természeti katasztrófák, csapások áldozatainak megsegítése mellett szeretnének másoknak is támogatást nyújtani. A betegek, mozgáskorlátozottak, a helyhez kötöttek ezentúl joggal számíthatnak a máltaiakra, akik gyűjtések szervezésétől az utaztatásukig mindent megszerveznek számukra. — Tudja, akit egy tolókocsihoz köt az élet, annak a legnagyobb adomány, ha kimozdulhat otthonából, ha utazhat, világot láthat. András fiam például, aki Svájcban él, évente rendez tábort a mozgássérült gyermekeknek. Nagy boldogság számomra, hogy tizenhét éves lányunokám, aki ápolónőnek készül, máris sokat segít neki. Tőle tudom, hogy a fiatalok nagyon lelkesen, szívesen végzik ezt a közel sem könnyű munkát, támogatják, ápolják kortársaikat, akiknek mindez rendkívüli élményt jelent. A legutóbbi, több mint negyven év után tett látogatás a szülőföldön nagy esemény volt a Kállay család, s személy szerint Kállay Kristóf számára. Nem véletlenül. Az eltelt évek alatt nemcsak az emlékek halványultak, a megye is sokat fejlődött. — Milyen volt az első benyomásom? — néz rám mosolyogva. Nyíregyháza óriási város lett, amelyben majdnem eltévedtem. Szerencsére Usz Istvánt mindenki ismeri, azt is tudták, hol van az ortodox parókia, s szívesen útbaigazítottak. Átutazva az országon csak ámultam és örvendeztem: mindenütt gyönyörűen művelt földeket láttam, Gyöngyös környékén a szőlőtáblák, errefelé az almások—igazán elismerésre méltó. Ezért is mondom, az új cél, a privatizáció, a föld újrafelosztása óriási feladat, amelyet csak igen óvatosan, nagy körültekintéssel szabad megvalósítani. Tudom, amíg angyalok nem leszünk, s nem nőnek szárnyaink, mindenkinek a magáé lesz fontos. Ha azonban most felparcellázzák ezeket a gyönyörű táblákat, de az embereknek nem lesznek gépeik, jószágaik, szaktudásuk a műveléshez, abból könnyen nagy baj lehet! A rendszerváltozás nyomán egyre több magyar látogat hazájába, s hosszú évek után vállalkozik a visz- szatérésre, hogy ismét jó hírünket keltse a világban... Nézze: a magyarokat kedveli a világ. Ha egy magyar ember bárhol mosolyogni kezd, mindjárt tudják róla, ki ő és honnan érkezett. Jómagam osztrák állampolgár vagyok, de soha ki nem ejtettem a számon, hogy osztrák vagyok. Mindig és minden körülmények között magyarnak vallottam ______ maga, s ebből soha nem származott bajom. A Vatikánban, ahol most élek — Magyarország Mária országa, amelyet Mindszentybíboros neve is fémjelez, s akinek a neve mindenütt nyitott kaput teremt. Nekünk, magyaroknak talán a legnagyobb ajtónk van erre a világra, amelyen keresztül mindenhová elérünk, ahová csak akarunk. Mi az ami számomra kikapcsolódást jelent? — ismétli kérdésemet. Régen a vadászat volt, de abból már kiöregedtem. Most a könyvgyűjtés maradt a szenvedélyem. Sok könyvet veszek, számos folyóiratot járatok. Főképp a történelem érdekel, de feleségem, aki nagyszerű asszony és író, minden szépirodalmat elolvas, s referál nekem is, mondhatni, ő az én irodalmi tanácsadóm, s nála műveltebb asszony csak kevés van a világon. Az újabb látogatásig nemigen vár ismét négyén évet Kállay Kristóf, aki ismét ajándékokat készít szülővárosának. Azt tervezi, hogy az értékes könyvek mellett Nyíregyházának ajándékozza azt az érem- és kitüntetésgyűjteményt, amelynek néhány darabja szinte páratlan kincsnek számít. Kovács Éva Film Csöndes ünnep MÁJUS 4-ÉN HAZÁNKBAN JÁRT JAN NEMEC és találkozott a mozinézőkkel. Na és? Kit érdekel ez? Egyáltalán: ki az a Jan Nemec? — vélem hallani a megjegyzéseket, s csöndesen elmorfondírozom azon, hogy mit jelent ma a kultúra Magyarországon, s mit jelent ma Középke- let-Európában filmművésznek lenni. Megkockáztatom, hogy a cseh rendező ittléte, megjelenése a közönségtalálkozón van olyan jelentőségű, mint Marton Évaföllépése az Operaház Tannhauser-előadá- sában, mégis az utóbbiról — min: den bizonnyal jogosan — dicshimnuszokat lehetett olvasni, de arról, hogy végre látható volt Magyarországon Az ünnepségről és a vendégekről, szinte semmi, legfeljebb eldugott információk a budapesti moziműsorban. Valahol itt tartunk most. A művészetek sokadrangú kérdéssé váltak Magyarországon, s közülük is a film került a legmostohább helyzetbe, mert ami belőle szórakoztatóipar, az virul ma is, de ami valódi érték, az nem talál rá közönségére; de az is lehet, hogy nincs is már közönsége, csak néhány álmodozó hiszi azt, hogy létezik számottevő csoport, amelynek szüksége lenne rá. „SZÁMUNKRA VALAMENNYI MŰVÉSZET KÖZÜL A LEGFONTOSABB A FILM” — mondta egyik beszédében Lenin. Hát Istenem, mondhatjuk rá némi malíciával, tévedett ő súlyosabb kérdésekben is. „A XX. század népművészete.” —jövendölte Balázs Béla. Neki sem lett igaza! Nem népművészet, abban az értelemben sem, hogy a legszélesebb körben, amatőr módon végzett tevékenység lenne, ahhoz ez túl drága passzió; abban pedig végképp nem, hogy meghatározná a század intellektuális arculatát. Mára sikerült itthon a filmművészetet lokalizálni néhány budapesti mozira. Vajon hányán tudják, hogy az elmúlt hónapokban sor került itt egy francia és egy csehszlovák filmhétre? És egyáltalán : vajon van-e olyan település az országban, ahol volna némi esély a siker reményében lefuttatni ezeket a programokat? Gyanítom, hogy nincs. Az ellenkezőjéről nehezen lehetne meggyőzni, hiszen Nemec filmje is egyetlen nap (két előadásban) volt látható a Művész moziban, s az első vetítésen (amelyet a beszélgetés követett) nagy jóindulattal félháznyi érdeklődő volt jelen, pedig kétmilliós nagyvárosról van szó. KI IS EZ A JAN NEMEC? Annak a bámulatosan, gazdag csehszlovák filmművészetnek az egyik kimagasló egyénisége, amely 1963-tól 1968-ig, amíg a hatalom ki nem ragadta kezükből a kamerát, meghatározta nemcsak a térség, hanem világ filmművészetét. Ha bárki túlzásnak vélné e megállapítást, szeretném emlékeztetni, hogy Oscar-díjasok sora került ki közülük (Klos, Kadar, Forman, Menzel), s nem véletlen, B. Molnár Ibolya rajza hogy a Husak-té\e vezetés egyszerűen eldugta filmjeiket a tankokkal megmocskolt prágai tavasz után. De nemcsak Csehszlovákiában volt tilos vetíteni ezeket, hanem mindenütt a táborban. A Tűz van, babám!ott állt szinkronizálva a MOKÉP raktárában már 1968-ban, de az internacionalista „kéz kezet mos”-elv jegyében ott is maradt 20 évig. NEMEC ELSŐ FILMJEIT, Az éjszaka gyémántjai -t és a Gyöngyök a mélyben-1 még vetítették annak idején, de Az ünnepségről és a vendégekről -t amely 1966- ban készült, már nem. Prágában is csak néhány nappal a budapesti vetítés előtt mutatták be. A rendező megbocsáthatatlan bűne az volt ezzel a filmmel, hogy feltárta a szelíd diktatúra természetrajzát. Megmutatta azt, hogy ugyanoda vezet, ahová a kemény diktatúra. Megmutatta, nem kell ahhoz 301-es parcella, hogy a társadalom bizalmát veszítse és morálisan szétzülljön. A hazugság, a félrevezetés taktikája hosszabb távon úgyis lelepleződik, s hatása a lelkekben ugyanúgy jelentkezik, mint a fizikai megfélemlítésé. A vetítés utáni beszélgetés során Nemec némi rezignáltsággal és nem kevés iróniával mutatta meg útlevelét. Újra cseh állampolgár vagyok — mondta. Mert a történethez hozzátartozik, hogy 1969 elején — nem egészen udvarias formában — eltávolították az országból. Nem átadottá ugyanis dokumentumfilmre rögzíteni, mi történt hazájában 1968 augusztusának végén. S mivel a Vencel téri képsorokat, előtérben a szovjet páncélosokkal nem volt esélye otthon bemutatni, kiküldte az országból. Az Oratórium Prágáért Franciaországban került a közönség elé. Nemec az elmúlt két évtizedet kényszerű emigrációban étté le. Nem volt olyan szerencséje, mint Formánnak, vagy talán egyéniségét jobban meghatározzák a szülőföldhöz kötődés jegyei. Kívüle is tudnánk szép névsort összeállítani azokról, akik gyökereikből kiszakítva nem tudták korábbi teljesítményüket megismételni. Talán majd most, újra otthon... S talán majd később a filmművészet is... Hamar Péter Elvermelt gondolatok Áprily Lajos (1887— • 1967) verseinek minden eddiginél teljesebb : gyűjteményét vehették kézbe rajongói a közelmúltban. A több mint hétszáz oldalas kötet, a szerző művészetét jól ismerőknek is szolgált némi meglepetéssel, hiszen az 1985-ös kiadáshoz képest is jócskán bővült a közzétett anyag. Az ember dallamát éneklő Áprily gazdag oeuvre-jé- ből most együtt olvasható — a versekkel és a drámákkal — a Ftapsonné erdejében és a Peleütő Dénkó című, két epiko-lírikus alkotás is. A kiadványt Győri János gondozta, akinek utószava számos új információt nyújt. A jegyzetekből kiderül, hogy az ötvenes években Áprily Lajos és fia Jékely Zoltán a szentgyörgypusztai ház udvarán vízálló dobozba zárva elásott jó pár verset. Ezek közül négy most jelenik meg először. (Kísért a párhuzam: nemrégiben derült, ki hogy a hetvenes évek elején Konrád Györgyös Szelényi Iván, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című tanulmányuknak naponta készülő fejezeteit esténként nejlonzacskóba bugyolálva elásták. Művészsors Kelet-Európábán... Hiába: „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van...”) Nos, melyek voltak azok az elvermelt gondolatok? „Te menekülj, hogy lelked meg ne kössék. / Tudod, hogy minden zord koreszme: rabság. / A kórus azt kiáltja, hogy Közösség! / S te azt kiáltod vissza, hogy: Szabadság." (Ade- zentor) A lírikus, a Kondor Béla szavaival „angyal-tisza költő", aki úgy érezte, hogy a háború alatt a „millióké a laokooni jaj", 1950 körül undorodva fordult el a világtól: „Hírt adjak-é a korról, melyben éltem? / Leírjam ezt az őrlő rém-időt? /Az igazság törpén lapult a mélyben, / S a hazugság Mont-Blanc magasra nőtt” (Híradás). S a művész, aki az 1920-as éves derekán joggal írhatta: „Viharokból kibomló új világért / csak álmom volt, nem lobbanó vitám” (Vallomás) a Rákosi korszakban rettegve rejtette kövek alá verseit: „Gonosz kor ez, arcán torz vonás. / Csukott szájjal jár, bűn a vallomás / Az igazság? Bitang szó, párt-cseléd. /Ma hallgatás a hű s nemes beszéd.” Eközben menekült (ő is) a fordítás gá- !yapad\á hoz, s változtatta laboratóriummá Puskin Anyeginjének rímeivel birkózva. Örömmel forgathatja az Áprily Lajos humánus szavát, a görcsökből feloldó muzsikáját szomjasan kereső olvasók szerencsére nem fogyatkozó tábora ezt a vaskos könyvet, amelynek első és utolsó oldalán egy-egy költemény (Tetőn; Szeptemberi fák) kéziratának másolata látható. S nemcsak az exhumált költemények miatt érdekes a kötet, hanem azért is, mert jó néhány olyan korai, vagy a hagyatékban maradt, eddig nem publikált művel találkozik, amely gazdagítja a költőről kialakult képet. (Helyet kapott itt Áprily 1900-ban, tizenhárom éves korában írott első verse, az Álmodozva, majd az alig későbbi Czí, s az ifjúkor számos ismeretlen műve (Apámnak, Vízimalom, Kritika, Vakáció, Március, Fekete lány II), illetve a későbbiekből a Reményik Sándornak címzett Város...!, Az igazoló könny, a Maholnap őszi ködben, a Ki mondja meg, a Ki hallja meg, s a Ne ejtsetek majd szót ágyam körül című alkotása is. Jó érzés lapozgatni a hiánytalan életművet (tudjuk, 1985-ig nem láthatott napvilágot a Taganrog- ciklus sem, amelyben vejét, a fiatalon elhurcolt kitűnő etnográfust, Mikecs Lászlót siratta el...) S utólag is igazat adhatunk Kuncz Aladár 1926-ban keletkezett értékelésének: Áprily „igaz, hogy csak sóhajt ott, ahol más talán zokogna, igaz, hogy képekben vagy nyelvmuzsikájának modulációiban közvetve fejezi ki azt, amit más talán közvetlenül, szívének, idegeinek kitépett darabjaival együtt hozna elénk, de mégiscsak költő, és elsősorban költő, mert egyéni sorsfordulataiban látja és éli meg a világ kozmikus jelentőségét.” (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990.) Karádi Zsolt II Kelet M A Magyarország Könyvespolcunk |
