Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
1990. május 19. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Cigányok sírjára Hazatért rajzok Életműve megfejthetetlen és lenyűgöző Szalay Lajos grafikái a Történeti Múzeumban Négy évtizedig élt távol a hazától Szalay Lajos, minden idők egyik legnagyobb magyar grafikusművésze. Megjárta Párizst, meg Argentínát, New Yorkot, de lelke mélyén mindig magyar művész maradt. Amikor 1988-ban szülővárosába, Miskolcra hazatelepedett, mindjárt nagylelkű gesztussal ajándékot is hozott. így rendelkezett: „felajánlom a Művelődési Minisztériumnak hazai múzeumoknak történő átadásra négy- százötven rajzomat, hogy szülőhazám iránt érzett szeretetemet és hálámat ezzel is kifejezzem.” E négyszázötven grafika látható most Szalay Lajos rajzai címmel a Budapesti Történeti Múzeumban. Szalay már indulásakor, a harmincas években ösztönösen és egyértelműen az elnyomottak, a számkivetettek, a szenvedők, az áldozatok, a munkások oldalára állt. Rajzaiban Derkovits szellemiségéhez állt közel. Maga is megjárta a Don-kanyart, volt üldözött, és menekítette a háború üldözöttjeit. Először is ezek az élmények tükröződtek munkásságában, amikor tussal és rajzirónnal megfogalmazta véleményét, dühét, fájdalmát, felháborodását. Külföldön töltött éveiben is a fájdalmas igazságot „rajzolta ki magából”. Hol biblikus, hol mitologikus alakok felidézésével, hol egy-egy érzés megszemélyesítésével (Félelem, Meghalni rettenetes, Rémület, Kísértés, stb). Számos illusztrációja (Genezis, Villon, Shakespeare, Dosztojevszkij, Énekek éneke) elsősorban Szalay-alkotás, s csak másodsorban köthető vershez, regényhez, irodalmi műhöz. Vannak gyakran visszatérő témái, újra, meg újra megrajzolt alakjai. Ilyenek Káin és Abel, Salome, Jákob és Izsák, Ikarusz, Júdás, valamint a tékozló fiú. Vagy olyan szimbólumok, mint a háború, a tudomány, a menekülők, a költő, a festő, a prédikátor, a halászok, a lovas. És drámai vagy tragikus szituációk. Az ember nyomorúsága jelenik meg lapjain, a magára maradt, a bűnbe esett, vagy a bűn áldozatává lett ember tragikuma. Azé az emberé, aki nem éri el a megváltást, mindig csak a szenvedésig jut el. Szalay — Végvári Lajos szavai szerint — úgy volt magyar, hogy soha sem volt patrióta, úgy vált világpolgárrá, hogy mindig magyarul gondolkodott, érzett, és az anyanyelv szimbólumaiból építette fel gondolatvilágát. Magyar- országon kívüli magyar, stílusok felett álló modem, 20. századi ember... Életműve megfejthetetlen és lenyűgöző; kivételes példája a magyarság és az egyetemesség szintézisének. (kádár) Képeinken: Anya (bal oldalon); Termékenység (jobb oldalon) alahol, a világ fővárosáY ban Párizsban, zsidó sírokat, vallási relikviákat gya- láznak meg, s mi ünnepiünk. Valahol a világban héber, görög, magyar, pravoszláv, római katolikus stb. nyelven hangzik el a fohász a liturgiákon, s nekünk a szívünk telve van örömmel—félelemmel. Emlékszünk. Május a sebek, a fájdalmak, a holocaust, a megsemmisítésének, a gázkamrákból felszálló emberi testeket füstté oszlató emlékek hónapja. És mégis az emberiesség, a humanizmus diadala, örömünnep a fasizmus felett. Negyvenöt esztendővel a fasizmus szétzúzása után mégsem felhőtlen, az élet. (Újjáéledni látszik, s bár még rém!) zsidó- és cigányellenesség, remélhető, hogy eloszló-elfoszló felhő, s a demokrácia légköre kisöpri a szívekből, fejekből. Főhajtás, koszorúzás, mártírokra való emlékezés napjait éljük. Olvasom a hírt, hogy a napokban a nácizmus felett aratott győzelemmel összefüggő hősi temetőben koszorúzási ünnepséget tartottak május 12-én az antifasiszta küzdelem belgiumi magyar mártírjainak emlékére. Hasonló fejhajtásra került sor idehaza a rákoskeresztúri zsidó temetőben és másutt is. Emlékeztünk és emlékezünk a náci koncentrációs táborokban elkövetett példátlan méretű tömeggyilkosságok áldozataira. Egy valami azonban elgondolkoztató. Különösen most, amikor annyi szó esik a kisebbségi jogokról, az etnikumokról, a nemzetiségi rangról, az emberi és polgári jogokról, amelyek születés jogán illetnek meg mindenkit. Hol hajtsák meg fejüket a cigányok? Melyik jeltelen sírnál mormoljanak imát szeretteikért, azokért akiket a nácizmus embertelen ideológiája éppen úgy gázkamrákba juttatott, mint a zsidókat? Nincs egyetlen ilyen sír, temető, emlékoszlop sem. Holott a náci terrornak tízezrek estek áldozatul a cigányság soraiból is. Jómagam az utolsó pillanatokban menekültem meg tizennégy éves fiúként az elhurcolás elől. Nem eléggé köztudott még, de tény: a cigányok kiirtása is része volt a német náci párt programjának. Hivatalos diszkriminációjuk 1899- ig vezethető vissza, amikor az akkori bajor rendőrség létrehozta speciális cigányügyi szolgálatát. Hitler hatalomra kerülése után megkezdődött a cigányság deportálása, internálása. Fajkutatási osztály működött, a cigány rassz- jegyek tanulmányozása doktori disszertációk témája lett. A bu- chenwaldi koncentrációs táborban speciális cigány részleget nyitottak. Sok-sok cigány nő lett a ravend- brücki SS-orvosok kísérleteinek áldozata. Himmler osztályozta a cigányokat. A nem cigányokkal házasodott cigány nőket sterilizálták. Harmincezer Lengyelországba deportált cigányt ítéltek pusztulásra a belzeci, tebrinkai, sobibori és a majdeneki haláltáborokban. Többezer magyar, belga, holland, francia cigány halt meg Auschwichban. A kivégző osztagok jelentései szerint az áldozatok száma csupán az Orosz SZSZK, Ukrajna és a Krím területén háromszázezer volt. Az auschwitzi parancsnok, Höss emlékirataiban föltárta, hogy a deportáltak között öregek, terhes anyák és nagyszámú gyemek volt. Néhány túlélő, mint Kulka és Kraus Halálgyár című könyvükben leírják a rettenetes mészárlást, amely 1944 július 31-én éjszaka történt. Lehetetlen felbecsülni, hány cigány élt Európában a második világháború előtt. S azt is, hányán élték túl. A híres történész Joseph Tenenbaum kijelentette, hogy legalább 500 ezer cigány halt meg összesen a második világháborúban. Fájdalmasan szomorú, tragikus leírásokból tudjuk, hogy sok cigánynak csak a zene szeretete adott némi vigasztalást a mártírumban. Éhezve és férgektől elborítva is összegyűltek a hitvány barakkokban, hogy muzsikáljanak és a gyerekeket táncra bátorítsák. z auschwitzi tábori naplóA ban olvasható Danuta Czech neve és halálának időpontja. Szökni akart, elfogták, kivégezték. Szemtanúk írtak cigány partizánok bátorságáról, akik a lengyel- országi Niewwiez környékén harcoltak. Tanúbizonyság van róla, hogy olykor pusztán egy-egy késsel felfegyverkezve vetették magukat az SS-őrökre. Negyvenöt esztendő telt el a cigányságot ért holocaust óta. Ennek az ősi népnek az élni akarása, ellenállóképessége minden pusztításnak ellenállt. Emlékeztetni szeretnénk. Emlékeztetni a cigányság százezreit ért bűnökre, deportálásokra. és fejet hajtani valamennyi jeltelen sír, emlékoszlop előtt, ahol a föld testvéreink hamvait őrzi. Farkas Kálmán A történelem ismétli önmagát? Erdélyi bujdosók megyénkben Nem új felismerés, hogy a történelem — még ha eltérő módon, a kornak megfelelő színezettel is — esetenként ismétli önmagát. Ez jut eszünkbe, amikor a következőket olvassuk a megyei levéltár vaskos, számszerűit VII. kötetében, amely forrásértékű hely- történeti tanulmányokat ad közre, főként szakembereknek, de az átlag érdeklődő is talál benne érdekes olvasmányokat. Az egyik tanulmány — szerzője Kis Domokos történész — az Erdélyből az 1707—11-es években Magyarországra menekült bujdosók életéről szól Sza- niszló Zsigmond naplója alapján. Ebből megtudhatjuk, hogy 1707-ben az Erdélybe bevonult Rabutin vezette császári csapatok és az ott helyreálló Habs- burg-pári kormányzat elől nagyszámú bujdosó magyar menekült el szülőföldjéről, akiket a ,.hontalanság éveire a Szabolcs-Szatmár megyei táj fogadott be...” A Rákóczihoz hű csoportok kényszerültek a szülő és lakóhelyük elhagyására, miután Rákóczi 1705 novemberében a zsibói szorosban vereséget szenvedett, s a császári csapatok visszafoglalták Erdélyt, a Rákóczi mellé állt és megtorlástól félő erdélyi nemesség egy része Moldovába, Havasalföldre és Magyarországra menekült. A szerző Szaniszló Zsigmondnak, a mozgalom egyik legkitartóbb hívének naplója alapján mutatja be. a letelepítés, a továbbtelepítés, az elszállásolás főbb mozzanatait Talán a legizgalmasabb fejezete Kis Domokos tanulmányának, amelyben a nehézségeket, a konfliktusokat idézi fel. A bujdosók azt remélték, hogy ők, mint Rákóczi ügyéért vagyonukat, családjukat kockára tevő menekültek kedvező elbánásban részesülnek Magyarországon. Főként persze arra számítottak, hogy Rákóczi ismét visszatér Erdélybe, s ők hűségükért jó pozíciókat tölthetnek be, sőt vagyonukat is gyarapíthatják. „A bujdosók azonban semmi hasznot nem hoztak a kuruc államnak, sőt mind gazdasági, mind adminisztratív szempontból nagy megterhelést jelentettek. A bujdosók pedig a trencséni csatavesztés után, majd főleg 1710-től egyértelműen látták, hogy Rákóczi sikerében való reményeik szétfoszlottak, állandósultak az ellentétek, saját bőrükön érezték a szabadságharc hanyatlását...” , A súrlódások több ágon nehezítették az együttélést, a magyarországi és az erdélyiek közötti súrlódások csaknem az egész bujdosás alatt tartottak, de az erdélyiek egymás közti ellentétei is állandósultak. Az okok között tartják még számon a tolvajlások elszaporodását, a kuruc katonák garázdálkodását, kihágásait, a természeti csapásokat, végül az iszonyú pestisjárványt, amely 1708 nyarán ütötte fel a fejét és 1709-től mind súlyosabb méreteket öltött a megyében is. Különösen megkapó a szerzőnek az a megállapítása, amely erre vonatkozik, hogy a bujdosókban egyre inkább kifejlődött az „emigrációs-pszichózis”. Míg Erdélyben — hangoztatja a szerző — hazájukban a fejedelemség és ennek kapcsán á kurucság ügye elevenen érintette őket, addig Magyarországon, világukból, gondolkodásukból kizökkenve, különösen a hosszan húzódó, majd egyre reménytelenebbnek látszó szabadságharc végére mind a nagy eseményektől, mind pedig hazájuktól (mármint Erdélytől) távol, a haza, Rákóczi és a szabadságharc ügye, jelentősége elhományosul, értékét veszti számunkra. Jóllehet ők is magyarok — erdélyi magyarok — mégis mint valami idegen test élnek az őket eltartó rendszerben, melynek fokozatosan minden intézkedésével elégedetlenek lesznek (húsadag, takarmány, stb.) Már csak az egyéni érdekeikre figyelnek, hogy a bőft jól el tudják adni a vásáron, mit lehet esetleg beszerezniük. Erősödnek az ellentétek a befogadók és az, eltartottak között, majd egymás között is. Kellemetlenül érzik magukat az idegen környezetben — melynek egyre inkább terhére vannak — s kicsinyes, talajukat vesztett emberekké válnak. Számos, más témájú tanulmányt tart még a megyei levéltár évkönyvek sorozatának legújabb kötete, de mint kuriózum és fájdalmas aktualitás, valószínű ez a munka tart számot a legnagyobb érdeklődésre. S végül a bevezető néhány mondatát idézzük, befejezésül: A XX. század történetében hovatovább tragikus személlyé válijc a „menekült”, vagy az áttelepített, a hontalan, vagy éppenséggel az elűzött ember, méghozzá egyre nagyobb számban az olyan, aki nem magányosan, hanem egész családjával, vagyonával — vagy inkább annak csak roncsaival — kényszerül elhagyni lakóhelyét... „Uram, segílj meg minket, ne hagyj el az mi bujdosá- sunkban!” — fohászkodott a naplót vezető Szaniszló Zsigmond. Naplója igen értékes forrás, amelyet érdemes megismernünk... P. G. Takács Imre: Hold, csillag, • • J •• "1 •• •• "W üstökösök Hajnalban nem kelhet föl a telehold, Ezért hát fölösleges a vad érzet; Rossz alkony és esték pedig nem látnak el odáig, <Zenitre se figyelnek, hol pedig áll a Vega. Mis-más az élet, miskárolt, Atszikrázni csak nagyritkán tud Robogó vonat egy másikhoz — Igyekezvén baleset nélkül csiholni A gyorsan hamvadó csillag-üstököket. y Hetet A maqjfarorezáq 7
