Kelet-Magyarország, 1990. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-29 / 100. szám
1990. április 29. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Röstellem fölöttébb, hogy újra idézem (hiszen valahol már elmondtam), nekem a gyermekkor május elsejéig mindig a villanytelepi majálisokat jelentették. Ott a Kraszna-parti telep ezüstfenyők övezte füves udvarán, a villanyszerelők kecskelábú asztalokhoz ültek és a csapra ütött hordókból istenesen besöröztek. Ha jól emlékszem, nem is igen volt ott ünnepi beszéd a nemzetköziségről, meg a szolidaritásról, csak habos korsók voltak, meg viccek, meg káromkodások a kispályás futballozás közben, aztán kacagás, estefelé meg nóta. Gazdagabb majálisokon bográcsban főtt a gulyás, szegényebbeken csak vesszőre szúrt szalonna sült a lángoknál. Mi gyerekek oldalról szemléltük mindezt, miközben magunk is kergettük az út porában a rongylabdát, míg haza nem zavartak bennünket, mondván, most már semmi keresnivalónk ott. Ezekről a sörös (vörös?) május'clsejékről mindig készült egy csoportkép a villanyszerelőkről, akik hétszámra járták a falvakat a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején, s kötötték be az áramot a házakba. Rajta volt ezeken a képeken apám is, mindig hátul, meghúzódva, szégyenlősen, vagy inkább szerényen... Más fénykép se maradt róla. Amikor halálra sújtotta a villanyáram, a szolidaritás jegyében egy ilyen májusi csoportképből nagyították ki a portréját. Az függ ma is szobám falán. V ______________________________ Jöttek aztán másfajta májusok. Miközben ritkultak a lányos házak kerítéseire kötött pántlikás májusfák, úgy szaporodtak a jelmondatok, a vörös drapériák az elmaradhatatlan felvonulásokon, ahol a falu és a város apraja-nagyja kivonult. Volt aki meggyőződésből, volt aki kíváncsiságból, nagyon sokan kényszerből... Ne légy igazságtalan krónikás, ne szúrd le azokat a májusokat se! Akik éjszakán át díszítették a teherautókat; a lányok, akik menettáncban röptették a szoknyájukat; a postások nemzetiszínű papírokkal díszített kerékpárokkal, a dísztribün előtt elvonulok, a kis zászlókkal integetők, a gyermeküket nyakukba emelők, vagy az út szélén mindenre csupán csak rácsodálkozók, a majálisokon egy kicsit mindig szabadabbnak érezték magukat. S akik fölírták a munkaverseny- dicsőségtáblára a százalékokat, vagy vitték a menet élén a ki tudja hányszori kiváló üzem kitüntetést, azok között a többség megdolgozott azért a napért; a sörsátrakban a lacipecsenyéért, meg a cigányzenéért. Hogy a majális utáni napon aztán jött a felébredés, gyakorta a nélkülözés, meg a félelem? Igen ez is a kor jellemzője volt. A rendszeré, amely a néphagyomány ünnepeire is uniformist húzott. Emlékeznek még? Vonult a tömeg, s a városháza erkélyén elhyezett hangszóróból nemcsak a zene ömlött a térre, hanem az egekig szárnyaló lihegés: „Igen, itt jönnek ők, ők a ...dolgozói, akik sikerrel járják a szocializmus fényes útját. És itt jön ....aki 800 százalékra teljesítette a havi normáját...” Azt sem lehet felejteni, hogy a vonulók élén, vagy legalábbis a menetnek a tribün felé eső oldalán mindig azok haladtak, akik jó vezetőnek akartak feltűnni, hogy lássák a még nagyobb vezetők ott fent, hogy ők milyen jó vezetők. Most hallom, hogy közülük jó néhányan legszívesebben eldugdosnák, letagadnák a Munka Érdemrend ilyen, meg olyan fokozatát, ami érdemrendet menetrendszerűen tűztek a gallérjukra, ha kellett, ha nem. Járom szülőfalum útjait, bekopogva rokonokhoz, ismerősökhöz, barátokhoz, ha már nagy ritkán erre módom nyílik. És lépten-nyomon köszöngetni kell az utcán: bottal járó ötvenes-hatvanas asszonyok, félig meggömyedt férfiak, elgyötört arcú emberek, erőltetnek magukra kis átmeneti mosolyt, ezzel fogadván bizalmukba, s biztatva, hogy ugye megismerem őket... Miféle munka volt az, amely így megnyomorította őket életük delén? Ünnep-e nekik, ha erre a borzasztó nagy küzdelemre visszagondolnak, amíg felépült ugyan a házuk, kiröpültek a gyerekek, de ők ott maradtak, botra támaszkodva... Ölvasom az országos beharangozóban, hogy május elseje az idén is a munkavállalók, a munkabérből élők, q munkás összetartozás és a szolidaritás nemzetközi ünnepe, s alapjában véve magam is így gondolom. Ám a kisördög mégis nyugtalanít, hiszen ha most volna felvonulás, akkor minden eddiginél többen haladnának a sorban, akik a munkabérükből képtelenek tisztességesen megélni. De hát most átalakulnak, átrendezőknek ünnepeink! Költséges dolog a felvonulás is, ezért elmarad. Nem marad el viszont a bruttóból a nagy levonás, a „ha hétfő, akkor áremelés”, az új lakbérről szóló értesítés, s a 30 forintos zöldpaprika a piacon. És nem marad el a reklám a rádióban: „Nálunk az Ön pénze dolgozni kezd...” Te jóságos ég! Teljesen megőrültem: létezik akkor, hogy május elseje a pénz ünnepe, ha az egyszer dolgozni kezd? Vagy talán mégsem az őrület határa ez, hanem egy teljesen másfajta gazdasági filozófia, ahol a munka az eredményével méretik? J ut eszembe örökké vidám ismerősöm kiszólása, akit megidézve szeretném magamat felvidítani. Amikor rászólt az édesapja: „Mozdulj fiam, mert megöl az unalom”, akkor ő azt szokta válaszolni: „Inkább az unalom, mint a munka, édesapám.” De cseppet sem derít fel ez az ízetlen, suta kiszólás. Ezért inkább gondolok diákköri barátaimra, akikkel nyaranta cséplőgépnél ellenő- rösködtünk mázsánként 20 fillérért; akik inuk szakadtáig keverték a betont a telefonpóznákhoz napi harmincért, vagy öntötték az ürgét a folyóparton 2 forintos órabérért, s abból vettünk új ruhát szeptemberre, hogy feszíthessünk a lányok előtt a gimnáziumban. Inkább idézem fel az ingázókat, akik azért siettek, sietnek haza a messzi városokból, hogy otthon rendbe tegyék a háztájit, a kertet vagy az újabban kibérelt paradicsomost. Gondolok inkább a hajnalokon kelő munkásasszonyokra, akik mielőtt műszakba mennek, megfőznek délre, vagy kimosnak öt kötél ruhát; és szívesebben emlékszem az orvosra, aki napokon át csak lopva aludt, mert szolgált; a tanárra, aki akkor is feláll a katedrára, ha kifényesedett ruháját megmosolyogják, hiszen nem telik újra. Nem gondolok viszont szívesen arca, aki a millióinak sem tud örülni, s ak i vérsenyt sír és rendszert átkoz, holott gazdagságát az átkozott években tudta összeügyeskedni. Nehéz ünnep az idei majális, de benne rejlik mégis az az erő, az a titok, ami garanciája a holnapi összetartozásnak. Angyal Sándor: Megcsalt májusok Josef Hanzlík: * * * (Podivná hra barev. Színek furcsa játéka nász-álmunkban: ultramarin mint a megsejtett tengerészfiúcska barokk rémségű skarlátpiros szépia-üzenet a sziámi macska második szemében Fekete és fehér csak a te szorongásaidban: .) * * * (Toto je sen) Ez az álom melyben a fákról lehull a halvány-szépia és sötétvörös levél miközben az őrült szél tégedet sző mint pókfonalat Csakhogy kezem már nem tudja elevenen megragadni és kibontani a szavakat csakhogy lábam már nem hallja a füvek gyökereit sem szavad a nyelvemen szívem a körmeid között Uj hang K ultúránk szamára nelküiözhetetlen, hogy a világi- | rodalom jeles alkotásait magyarra is átültessék, legyenek a más nyelven született müveknek olyan tolmácsolói, akiknek anvanyelven megszólaló vers- jésr.i.' -' prózafordításai elérik az eredeti színvonalát. Megyénkben is többen foglalkoznak műfordítással, ám kevesen tudják, hogy Antal Miklós mellett mások is szívesen és jól fordítanak francia, finn, nemet, orosz, vagy más nyelvből. Gabulya Pál, a Nyíregyházi Bánki Donát Ipari Szakközépiskola tanára diákkora óta foglalkozik a cseh nyelvvel. Fordításait többek kőzott a Tiszatáj es a Nagyvilág is közölte. Az Európa Könyvkiadó Lyra Mundi sorozatában megjelent Frantisek Halas versei című kötetben tizenhárom versfordítása szerepel. Három verset választottunk ki fordításai közül. Ezek szerzője Josef Hanzlík, a 60-as évek ele jén indult cseh költőgeneráció legnagyobb hatású képviselője. B. I. * * * (Jako ve filmu.) Ahogy a filmen kezed fölfelé indázó mint a legvadabb vadrózsa S a kettőnk szerelme olyan mint a kés mely a megszúrt tüdőből kinő hirtelen és visszafordul a reményvesztett kézbe Igen még egy kis gyűszűnyit a keserűségekből Még egy utolsó vörös-sárga könnyét az epének és a vérnek Hisz ez a csoda leng mint kettős harang egyetlen szív nélkül (Gabulya Pál fordításai) r K öltőket idézgetve mondhatnám a széj ünnepi szavakat a munkáról, melyet di csémi illik és dicsérni is kell, hiszen a; „élet anyja”, jövendőnk forrása. Mégis va lami furcsa érzés szorítja össze torkomat, szárítja í számat. Pedig ünnepelni kéne, kiváltképp most: száí éve éppen, hogy Magyarországon először megünne pelték a május elsejét, mint a munkásszolidaritás nap ját. De képtelen vagyon centenáriumi önfeledt öröm re, mert eszembe jut az esztergályos, a marós, a terve zőmémök, a pénzügyi szakember, akit éppen mosta nában bocsátottak el a helyéről: felesleges, próbáljor máshol szerencsét. Csak úgy magamtól kérdezgetem, akit még nem ér utol ez a sors: vajon mit érezhet egy munkanélküli < munka ünnepén? Látszólag költői a kérdés, de nap jainkban mindez egyáltalán nem líra. Valóság. 7 m Köla« — . ifcMTOÉI Elek Emil: Kezek ■m m un -■ W ^ I
