Kelet-Magyarország, 1990. április (50. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-21 / 93. szám

1990. április 21. || Keiet­A Maprorszáp HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 Az emberek többsége vagy anyagi, vagy érzelmi okok miatt ragaszko­dik szülőhelyé­hez, vagy vá­lasztotttelepü­léséhez. Vajon van-e erős anyagi bázis Tisza- bercelen, vajon erősek-e itt az érzelmi szálak? Rövidebben is feltehető a kérdés: milyen a tele­pülés megtartó ereje? Időszerű és jogos a kérdés azért is, mert nemrég bezárta kapuit a helyi téglagyár és bezárt a kultúr ház is. A gyár és a kultúrház külön-külön is szimbóluma lehet egy telepü­lésnek. A gyárat már félig eltöröl­ték a föld színéről, a kultúrház je­lentős építési költséggel még fel­támasztható. Ezek után izgatot­tan várjuk a válaszokat a kérdés­re. A tanácsházán örömmel hall­juk a megnyugtató hírt, miszerint a gondok ellenére alig-alig csök­ken a község lélekszáma. Halász Erzsébet, a tanács végrehajtó bi­zottságának titkára előkereste a statisztikát, amely szerint 1980- ban, a népszámlálás idején 2407 volt a létszám, most 2319. Nem nagy a különbség, ez sem annyi­ra az elvándorlás, inkább a szülé­si kedv csökkenésének tudható be. Sőt a titkárnő néhány olyan családról is tud, amely visszaköl­tözött ide az ősi gyökerekhez. Érthető, hiszen a városokban is nehéz már új munkahelyet találni, s minden bizonnyal hamarosan megnő a föld értéke. Halász Erzsébet az anyagi bá­zisról szólva, nem sok jót tud el­mondani. Sorolja, hogy mi min­dent valósítottak meg önerőből, s a közeljövőben még inkább ma­gukra lesznek utalval. Hat évvel ezelőtt megépült a vízmű, ezzel komfortosabbá vált a település szinte valamennyi lakása. Ez sokat jelentett és jelent ma is. Az óvodában sok éven át nyolc­van gyereket tudtak elhelyezni, a szülők közérzetének javítása ér­dekében, nemrég száz szemé­lyesre bővítették az óvodát. A tit­kárnő hangsúlyozza: a bővítés­Megélni otthon hez hitelt vett fel a tanács és most „ nyögni kell” a kamatokat. Tük­rözi a szülők anyagi helyzetét, hogy tavaly megszüntették az általános iskola egyik napközis csoportját. Érthető okok miatt: soknak tartották a megemelt térí­tési díjakat. A fiatalok után a legidősebbe­ket említi a titkárnő. Mint mondja, van itt öregek napközi otthona, de hogy miből fogják fenntartani a jövőben, azt nem tudja. A telefon- hálózat is tükröz valamit minden településen. Itt, a titkári dolgo­zószobában is hiányzik a telefon- készülék. Ám megtudjuk: a szom­széd szobáiba nemrég, pontosab­ban a választások idején rádióte­lefont szereltek be. Hangulatjaví­tó, hogy a rádiótelefon nemcsak a megyei tanáccsal, közvetve Nyír­egyháza valamennyi intéz­ményével összeköt. A téglagyár ügyéről külön kis fejezetben tájékozódunk, előbb csak a titkári szobában. A berce- liek egykori büszkesége ötven, csúcsidőben száz embernek adott munkát és megélhetést. A Mályi Téglagyár 1988-ban gazdasági okokra hivatkozva, eladta az itte­ni gyárat a Hajdúnánási Állami Gazdaságnak. A falu lakói anyagi és érzelmi okok miatt is ragasz­kodtak a gyárhoz. Kérték az ille­tékes minisztérium és a megyei tanács segítségét. Hiába. A gyár megmentésének érdekében a település országgyűlési képvise­lőjéhez is fordultak. A képviselő rövid válasza nagyjából így hangzott:,,Gazdaságtalan üzem fejlesztéséhez, illetve fennmara-s dásához én nem tudok segítsé­get nyújtani". Pedig hát igazi gazdával gazdaságossá tehették volna a gyárat. Ami az érzelmi kötődést illeti. Társadalmi munkára az utóbbi években is könnyű volt mozgósí­tani. A tanácsi vezetők örömmel tapasztalják, hogy a lokálpatrio­tizmus élénken él az itteniekben. Az utóbbi három-négy évben a társadalmi munkaversenyben a tiszaberceliek folyamatosan „do­bogós helyre" kerültek, vagyis a második, illetve a harmadik he­lyen végeztek. Tavaly például egymilliót érő utat építettek. Visszakanyarodva az anyagiak­ra Halász Érzsébet panasszal mondja, hogy a tanácsnak nincs tőkéje, csupán egy vonzó hor­gásztanya van a tanács kezelé­sében. S jön az önkormányzat. Az elképzelés szerint az adókból befolyt pénzből gazdálkodik majd a tanács. Persze a lakosság igazi beleszólása mellett. Mielőtt „nyakunkba vennénk” a települést és szólásra kérnénk az ittenieket, hadd emlékeztes­sünk Móricz Zsigmond egyik mon­datára, amely a harmincas évek végén jelent meg: ,,Ma is úgy kéne lenni, hogy a Joó Györgyök, mega többiek, éreznék jól magukat otthon, a saját kis falujukban". Most fél évszá­zad múltán is idő­szerű ez a kije­lentés. Nos, hogy érzi itt magát például Bartháné Angyal Ilona? íme a válasza: „Mindig tsz-tagok voltunk a fér­jemmel. Tudjuk, hogy vá­rosban nincs ránk szükség. Igyek­szünk itt megteremeni a jólétün­ket. Sok állatot tartunk, műveljük a tsz-től kapott egy hektár háztá­jit. Ebből szépen, csendesen meg­élünk. Mi kell egyéb?” A téglagyár romjainak közelé­ben mondja egy asszony, aki nevének elhallgatását kéri: „Jól éreznénk mi magunkat, csak len­ne több munkalehetőség. A gyár elvesztését nagyon fájlaljuk. A tető faanyagát, az ablakkereteket nagyobb részt elhordták a'cigá­nyok. Hangulatrontó, hogy rom és gaz van ezen a jókora terüle­ten”. Többen is mondják, hogy gya­kori név itt a Farkas, a Görömbelyi, a Varga. A rokonság is ösz- szetartó és meg­tartó erőt jelent­het. Farkas Gyu- láné helyesel, de hozzáteszi, hogy a rokoni szálak már nem olyan erősek, mint régen voltak. Egymásnak szívből segítenek a ro­konok, ha tudnak, de már ré­gen nem tartják magukat ahhoz, hogy egy településen, vagy egy utcában kell lakniuk. Nehezen, de azért kimutatható, hogy sokan sze­retnek még a rokonuk közelségé­ben élni — mondja a fiatalasz- szony. Azt is megtudjuk tőle, hogy ebben a jókora községben az utóbbi / Tiszaberceli \ I \ TÜKÖR V jjanpMMii J A víztorony a komfortot növelte egy-két évtizedben a vallásnak, az egyháznak nem sok szerepe volt. Katolikus pap régóta nincs e településen, református pap ta­valy óta hiányzik. Mindezt azért firtatjuk a fiatalasszonnyal, mert az egyházközösség is kohéziót, összetartást jelenthet. Bizonyára jelent is majd, hiszen növekszik az egyház befolyása. Kanyarodjunk vissza az erede­ti kérdés első részéhez, az anya giakhoz. A pénz hiányzik ahhoz hogy az életveszélyessé vált kul túrházat felújítsák. (A két, kultu ráltnak mondható szórakozóhely az étterem és a bisztró helyette siti most a kultúrházat.) Furcsár hangzik, hogy az utóbbi jó pár év­ben a tsz működtette a művelődé­si házat. Mostanában bizonyára másra, nem kulturális célokra kell a pénz a szövetkezetben. A tsz- elnök Czuczor Károly helyesel, majd így folytatja: „Szinte egyet­len munkahely és itt tartó erő a tsz. Az utóbbi három évben saj­nos nem tudtunk felvenni új tsz tagot, de igyekeztünk a régi munkahelyeket megtartani. Felú­jítottuk a sertéstelepet, a szar­vasmarhatelep felújítása 50 mil­liós költséggel most van folya­matban. A háztáji gazdálkodás támogatásával isenyhítünkafog- lalkoztatási gondokon, jövedelem­kiegészítést is jelent támogatá­sunk. Idén 40 százalékkal növel­tük a háztáji földterületet. Ettől a tavasztól igen jutányosán lehet tőlünk földet bérelni. Saját tag­jainknak négyzetméterenként 50 fillérért, kívülállóknak négyzetmé­terenként egy forintért adjuk bér­be a földet. Ez megyei szinten is igen olcsó. A földművelés és az állattartás sokaknak ad munkát.” Csikós József, az MDF helyi szervezetének elnöke így vélekedik: „Olyan falut képzelünk el, amelyben békében, létbizton­ságban élnek az emberek. Le­gyen értéke a falusi munkának. Legyen igazságosabb a felvásár­lási s’feMÍSáfMMl^»irM>} lj?b mezőg'ázda^Méifnéií,''akkor í^erti ? ”7 nagyon kell ide ipar, úgy is jól érzik majd magukat a berceliek”. Nábrádi Lajos Gönczi Mária: Cseppben a tenger z iskola nem ok, hanem okozat. Mint cseppben a tenger, tükrözi a társadalom, sőt, a gazdaság megannyi baját. Erről hajlamo­sak vagyunk megfeledkezni, amikor egyre-másra küldözgetjük nyilain­kat az ostromlott várhoz hasonlatos, las­san összeroskadni készülő iskolarend­szerre. Amikor minden gondok forrásának, nem pedig következményének tekintjük a számos, pályára alkalmatlan, tekintélyét vesztett vagy azt meg sem szerző pedagó­gust, a neveletlen, tudatlan gyerekek ha­dát, a túlméretezett és egyéb fogyatékos­ságokban is joggal elmarasztalható tan­anyagot, az ellehetetlenülő körülménye­ket. Mert a rendszerváltás kétségkívül ilyen helyzetben találja az iskolát. S miközben módosabb vidékeken eset­leg szalmaszál lehet a fuldoklónak a január 1-jével életbe léptetett új finanszírozási rendszer, nálunk épp ellenkezőleg — csak most kezdenek majd igazán levegő után kapkodni az iskolák. Fenntartójuk ugyanis — mint ismeretes—a helyi tanács, és ahol a magasabb bérek miatt több a tanács be­vételeinek egy részét alkotó személyi jöve­delemadó, ott nyilván jobban csurran- cseppen a gondjaira bízott intézmények­nek is. A mi megyénkben azonban igen­csak szorongatott helyzetbe hozta az egyébként is általában fülig eladósodott ta­nácsokat az említett új finanszírozási rendszer, amelyet érdemes közelebbről is szemügyre venni. Az a pénz, amiből a tanács gazdálkod­hat, alapvetően három forrásból szárma­zik. Egyrészt vannak a saját bevételek. Ilyenek a különféle díjak, illetékek, aztán (ahol még van) a tehó, és így tovább. Mind­erre nem szükséges több szót vesztegetni. Annál nagyobb figyelmet érdemel a máso­dik csoport, amiről az előbb már szó volt: a tanácsnak a településen élők személyi jö­vedelemadójából származó bevétele. A probléma már ott kezdődik, hogy az idén az 1988-as személyi jövedelemadó illeti meg a tanácsot, és nem kell részletezni, hogy az infláció közben mennyit harapott le annak a pénznek az értékéből. Pedig az itteni, siralmasan alacsony bé­rek miatt a mi tanácsainknak már eleve vékonyabb szelet jutott a tortából: öt telepü­lés kivételével ez az összeg sehol sem érte el a lakosonként megszabott négyezer fo­rintos minimumot. Vagyis öt település kivé­telével az államnak még ezt is ki kellett egészíteni négyezer forintra. Miközben az ország számos más városában, községé­ben a tíz-húszezer forintot is meghaladja az egy lakosra jutó személyi jövedelemadó átlaga, nálunk ez az összeg csupán 3300 forint, amivel a legutolsók között kullogunk a megyék sorában. A következmények könnyen kiszámíthatók, de erről majd ké­sőbb. Lássuk előbb a tanács rendelkezésére álló pénz harmadik forrását: ez az állami támogatás, amelynek összege normatív alapon, különféle szempontok szerint kere­kedik ki. A 3—13 évesekre például 4180 forint „jár” személyenként, egy középiskolásra pedig 39 ezer forint. A kettő közötti, szem­betűnő aránytalanságot bizonyára lehet (?) magyarázni, az élet azonban vaskosan megcáfol minden magyarázatot. A középis­kolások normája rendben volna, ebből a pénzből csakugyan ki lehet jönni — hanem a másik... Annak bizony négy-ötszörösére lenne szükség. Bizonyítékul nyíregyházi adatokat említhetek: 1988-ban egy általá­nos iskolás 18 716, egy középiskolás pedig 25 ezer forintjába került a költségvetésnek, átlagosan. — De van itt más is — figyelmeztet Vass Lajosné, a megyei tanács tanácsosa, ami­kor idáig jutunk. — A normatív támogatás ugyanis nem számol azzal, ami pedig nyil­vánvaló, hogy tudniillik a gyerekek jelentős része nemhogy 13, de 14 évesen se fejezi be az általános iskolát! Egyrészt mert van­nak évismétlők, másrészt pedig mert a 6. életévüket betöltőknek körülbelül egyhar- mada egy ideig még, míg el nem éri a szükséges fejlettséget, óvodában marad. És akkor a 16 éves korig tartó tankötelezett­ségről még nem is beszéltünk... Azon kívül egy általános iskolás „normájához” többfé­le költség, bér tapadhat. Például akkor, ha a gyerek napközis, zeneiskolába is jár, eset­leg még a nevelési tanácsadóban is foglal­koznak vele. Szóval ez a pénz semmikép­pen sem elég, az iskola működtetésére sem, nemhogy a fejlesztésre. Pedig még a legjobb esetet feltételeztük, vagyis azt, hogy a tanács ezt a pénz teljes egészében odaadja az iskolának vagy az óvodának. Ilyen kötelezettsége ugyanis nincs, mert a tanács költségvetésében az oktatásra köl- tendő összeget nem különítik el a többitől. Vagyis nincs kidolgozva ennek az ágazat­nak a támogatási rendszere, emiatt az isko­lák teljesen ki vannak szolgáltatva fenntar­tójuknak. Például a tanácsnak, amely — tételez­zük fel—bármennyire iskolapárti legyen is, nem lépheti át saját árnyékát: az igencsak gyéren csordogáló bevételi forrásokból fakadó szegénységét, és azt a tényt, hogy el van adósodva; a tanácsok többsége ko­rábban felvette a hiteleket a beruházások­ra, és a törlesztés az idén életbe lépett új finanszírozási rendszerben különösen sú­lyos teher. Mindazonáltal az idén is igye­keztek legalább annyi pénzt adni az isko­láknak, mint tavaly. (Más kérdés, hogy ugyanannyi pénz most nem ugyanannyit ér.) De mit hozhat akár a közeljövő, már a következő tanév is? — Én az alapfokú intézmények helyzetét látom a legtragikusabbnak— mondja Vass- né. — Ha maradnak a jelenlegi feltételek, akkor nem lehetetlen, hogy „kimegy az is­kolarendszer alól” az általános iskola... A megoldást abban látom, hogy válasszuk külön a fenntartásra, működtetésre fordí­tandó összeget a szakmai feladatokra költ­hető résztől. Az előbbi ugyanis nem „nor- másítható”, ezt egyszerűen meg kell kapnia minden iskolának — annyit, amennyire szükségük van. A szakmai tevékenységre, feladatokra szánt pénz már könnyebben „normásítható”. Most viszont a kettőt nem lehet különválasztani: minden, az iskola rendelkezésére álló pénz egy kalapban van, a fűtési költségektől kezdve a kréta árán át a pedagógus béréig... így elmosódik a különbség a magas színvonalú és a ke­vésbé jó munkát végző iskolák között. Az említett megoldás viszonst megteremthet­né az iskola szakmai önállóságához nélkü­lözhetetlen gazdasági önállóságot. Igaz, ugyanakkor kérdésessé tenné például a gamesz létjogosultságát, az iskoláknak pedig szükségük lenne jó gazdasági szak­emberre. El kell dönteni, melyik fontosabb. Dehát mindez egyelőre csak a remélt jövő. Jelenleg a korábban már vázolt, nem sok jóval kecsegtető állapotoknál tartunk. Aminek még olyan — távolról sem kívána­tos, de nagyonis elképzelhető — fejlemé­nyei lehetnek, hogy a számítottnál esetleg jóval magasabb lesz a munka nélkül mara­dó pedagógusok tábora. A munkanélküli­ség tudniillik nemcsak az orosz szakosokat fenyegeti. Habár ma elsősorban az ő gond­jaik állnak az érdeklődés homlokterében, mi lesz akkor, ha a helyi'tanács -e- a leendő önkormányzat — élve jogával, úgy ítéli meg: az iskolában kevesebb tanár, napkö­zis nevelő is elegendő? Máris akad olyan pedagógus, aki fizetésnélküli szabadságon van, mert iskolája nem tudja foglalkoztatni, másutt pedig nem talál munkát... Vagy még egy eshetőség: mi lesz, ha a tanács azt mondja, örülünk, ha az itt lakó gyerekekről tudunk úgy-ahogy gondoskod­ni — a mi zeneiskolánkba más települések­ről bejáró gyerekek szülei fizessék meg a költségeket (a pedagógus bérét, a fűtést, a világítást, stb.)? És ki miből fogja fenntartani a nem egy községet, várost szolgáló, ilyen­formán „gazdátlan" központi műhelyt, a ne­velési tanácsadót, a nyári táborokat? inden összevéve: már ma is, az önkormányzatok létrejötté­vel pedig még fontosabb — gyakorlatilag perdöntő—lesz, hogy a fenntartó milyen jelen­tőséget tulajdonít az oktatás színvonalá­nak, a műveltségnek — az iskolának. Az iskola számára létfontosságú, hogy iskola­párti, műveltségpárti környezetben dolgoz­hasson. Következésképpen óriási hibát követ el, ha a mostani átmenet idején, a kétségkívül meglehetősen bonyolult hely­zetben elsáncolja magát, bezárkózik. Mert épp a fordítottjára van szükség! Most kell kialakítani, szorosabbra fonni azokat a szálakat, amelyek a környezethez, a Helyi társadalomhoz fűződik, amelyek révén szava lehet abban, hogy milyen is legyen a jövőjét meghatározó önkormányzat. S arról is csak eleven kapcsolatokkal lehet tájéko­zódni, milyen igényeknek kell majd megfe­lelnie — mit vár az iskolától az a környezet, amelyet elsősorban szolgálnia kell.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom