Kelet-Magyarország, 1990. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-14 / 88. szám
1990. április 14. Ünnepi melléklete 5 Néhai Timkó Imre hajdúdorogi megyéspüspök pászkát szentel (Elek Emil archív felvétele) T amás nem hitte el, hogy Jézus feltámadott, amíg keresztre feszítése sebeit meg nem látta, érintette. Érzek valami „tamáskodó” hangulatot most az ország sorsának fordulásakor, a választások után, a feltámadás ünnepe előtt. Az emberek hiszik is, meg nem is, hogy megváltozhat az életünk a politikai fordulat után, és él az emberekben egyfajta félelem; jaj, mi lesz velünk? Mielőtt a jövőbe pillantunk, hogy merre megyünk, kövessük a bölcsek tanácsát: —nincs jövő múlt nélkül. Számot kell vetnünk azzal is, honnan érkezünk. Talán attól is lehetünk erősebbek. Lapozgatok a történelemkönyvben, sajátos, nyilván egyéni korszakhatárolás alapján, évszázadok zivataros forgatagaiban kutatva. Azt látom: Szent István óta Mátyást kivéve mindig veszített a magyar. A magyar nép egész történelme arról szól, hogy mindig elbukik, Mohács, Szatmári béke, Világos, két háborús veszteség, 1956. De az én történelemkönyvem lapjain ott vi- láglik messzeható fényességgel az 1703- as év, Tarpa—Vári—Beregszász is, meg az 1848-as év, a Pilvax kávéház és a Nemzeti Múzeum és október 23. is — nemzeti feltámadásaink dátumai. És most már 1990. április 8. is. Egy új „feltámadás” napja. Lapozgassunk csak a történelem- könyvben, ahol nemzetünk gyönyörűszép feltámadásaira látjuk a példákat. 1703—1711. a feudális Magyarország legnagyobb szabadságküzdelme. Célja: a rendi kiváltságok védelmén és a vallási sérelmek orvoslásán túlmutatva a nemzeti állam megteremtése, a gazdasági fejlődés meggyorsítása, és a jobbágyság terheinek enyhítése. Szívünk átmelegszik annak tudatától, hogy hazánk e baloldali táján robban ki a forradalom: a Lengyelországba menekült fejedelem parancsa ellenére itt bontották ki a Hazáért és szabadságért feliratú zászlókat Esze Tamás kurucaí Beregszász, Tarpa és Vári piacterén. Méltóak vagyunk-e eleink forradalmi örökségéhez? Irhatná-e most is Ady a kumc nyakasság példájaként azt, hogy „négy-öt magyar öszszehajol”? „Ösz- szehajlik”-e ma csak két magyar is, azaz szót tudunk-e érteni egymással, ugyanazt a nyelvet beszéljük-e, és törekvéseinkben az a szándék vezérel-e bennünket, hogy a másikat megtisztelem, mert neki is lehet igaza, ő is akarhatja a jót. Meg tudjuk-e újra tanulni a közösen gondolkodást, közösen cselekvést? Lapozzunk tovább: 1848. március 15. A magyar nép talán legszentebb forradalma, a márciusi ifjak, Petőfi, Vasvári, Táncsics, Irinyi, Jókai áldott hevületével, s a reformkor két sokat vitatott, de mindenképpen zseniális alakjával, Kossuthtal, Széchenyivel. Célja: harcolni Magyarország polgári átalakításáért és függetlenségéért, a régi rend lebontásáért, gazdasági és társadalmi felemelkedéséért, az Európán végigsöprő forradalmi hullám részeként. A forradalom nemzeti kincsei között ott van a Nemzeti dal, és a Mit kíván a magyar nemzet? — a 12 pont. Ha megnézzük a mostani, 1990-es rendszerváltást sürgető, legprogresszívebb pártok programját, abban a 48-as Nemzeti dal és a 12 pont szelleme találkozik. Szólj hozzánk Petőfi 1848 márciusából! „Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve. Annyi éjen által, mint kísértet, Bolygott lelkünk a világban érted. Kerestünk mi égen-földön téged, Egyetlenegy igaz istenséget.” Lapozzunk: 1956. október 23. Népfelkelés, forradalom és szabadságharc. Célja: ezt mindenki tudja, aki magyar. És minket, a háború után született Feltámadás. Gondolatomban a húsvét a keresztény hitüek szerint nagyobb ünnep a karácsonynál is, hiszen a születés megadatik bárkinek, a feltámadásnak azonban csak az ígéretét bírjuk. Jézus feltámadott — hirdeti a szentírás, és a hívő ember erőt merít a feltámadás lehetségességéből. De azt is mondja a szentírás a hitetlen Tamással kapcsolatban: boldogok, akik nem látnak és hisznek... valamennyi magyar gyermeket arra tanított a rendszer ez idáig, hogy 1956- ban ellenforradalom volt. Azt tanultuk, hogy Magyarországon szocialista demokrácia van, a társadalom vezető ereje a munkásosztály, és a párt a munkás- osztály forradalmi élcsapata. Azt kellett énekelnünk, hogy a párttal a néppel egy az utunk, meg a bun- kócskát, meg a poljuskát — még ma is tudom oroszul — meg az áll egy ifjú nyírfát. Úttörőként megkezdték az át- nevelésünket, a gyermekeinknek pedig már az óvodában a kezükbe adták a piros papírzászlócskákat, hogy azzal Lenin bácsinak integessenek. Abból kell most feltámadnunk, ami egy önmagától elidegenített, egy számára teljesen más, idegen kultúra és ideológia szorításából kiszakadt. Mélyebbre már nem juthatunk — fogalmazta meg a napokban egy ismert politikus — és ha a közállapotokat sorra vesszük, lényegét tekintve aligha vitatkozhatunk vele. Nincs hitele az adott szónak, nincs megbízhatóság, a szakértelem gyakran hiányzik; atomjaira hullanak szét szellemi értékeink. Feltámadásra vár a hitevesztett, anyagilag és erkölcsileg lezüllött, nemtörődöm és közömbös, vagy szinte kizárólag az aranyborjú imádatára hajlamos és a megalkuváshoz hozzászoktatott magyar nemzet. Nem a romokban fekvő gazdaság, a hiányzó nemzettudat, a sárba süllyedt erkölcsi állapotok a legfájóbbak, hanem a lélek sebei. Nem csak az a szervezet beteg, melyen kívülről is láthatóak a betegség nyomai. Halálos beteg lehet az a szervezet is, mely önmagát belülről emészti fel. Nagy kérdés: vajon lelkében mikor gyógyul meg nemzetünk? Örökségünk az irgalmatlan, könyörtelen és kegyetlen Ady-átok, amely mögött mégis mélységes hazafiság húzódik meg a magyarságról. ,,Ha van Isten, ne könyörüljön rajta. Veréshez szokott fajta... Ha van Istennőidtől az égig Rángasson minket végig...” De örökségünk ugyancsak Adytól a látnoki kép: „Bus koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk, Holnap már minden a mienk lesz, Hogyha akarunk, ha merünk." Tetteinket természetesen a történelem ítéli majd meg, de most félő, hogy nagyon nehéz lesz közös nevezőre jutnunk. Ezt láttuk a közelmúltban lezajlott választási események sorozatában: ha ketten megszólaltak, biztos, hogy legalább kétfélét mondtak, és jellemző volt az is, hogy sokan előszeretettel a saját véleményük kiny1 Ivánítása heiyett mások besározásával voltak elfoglalva. Mérlegeli majd tetteinket a történelem, és nem hallgathatjuk el, hogy a napokban rosszul vizsgáztunk, éppen itt a Rákóczi-szabadságharc zászlóbontásának a földjén. Ismeretes; több körzetFeltámadásaink ben a szavazó korú állampolgároknak még a fele sem ment el választani. Megkérdőjeleződik a történelmi felelősségtudat, továbbá az ország sorsáért és a jövőért érzett felelősségtudata is. Miként kívánja a nép kezébe venni sorsának igazgatását, ha a legfontosabb döntéseket átengedi egyes hangoskodó, csak a saját érdekeit képviselő csoportosulásoknak? Hogyan érvényesülhet így a valóságos népképviselet? Persze az igazsághoz tartozik, hogy lehet magyarázatot találni a közönyre. A magyart időről időre hozzászoktatták a mindenkori hatalmasságok, hogy: az intézkedések a nép feje fölött történ- j nek, és hiába is emelnének szót saját ügyükben, a döntések úgyis nélkülük | születnek. Az utóbbi jó 40 esztendő- I ben pedig a demokráciának hirdetett | rendszerben a nép a lelkében is végképp kisemmiződött, nem csoda, jha nem hisz az újabb ígéreteknek sem Most, amikor a húsvétot, a feltámadást a feltámadó szabadság és demokráciajelképének is tekinthetjük, az elejétől kell megtanulnunk az áhított szabadságot és a demokráciát. * Napjaink történelmét az elmúlt történelmi korokból egyikhez sem lehet hasonlítani, legfeljebb ha a Szent Istvánéhoz. István királyunknak lehetett hasonló dolga, mint a most megvá- I lasztandó magyar vezetőknek lesz: ] országot alapítani a semmiből. Bár, ha I jól végiggondoljuk, nem biztos, hogy Istvánnak nehezebb volt. Istvánnak — amellett, hogy nem volt eladósodva — adott volt egy tör- zsi-nemzetségbeli rendben élő nép, a maga pohány hitével. Európa szívében így nyilván meg nem maradhatott. István tehát a művelt Nyugathoz fordult. Hittérítőket hozott, papokat fogadott, tűzzel-vassal terjesztette a katolikus hitet. Nemzetteremtő szándékában nem riadt a váráldozattól sem. De olyan eszme vezette, melynek jogosságát, hitelességét ezer történelmi esztendő igazolta, amint Ratkó József királydrámájában veretes megfogalmazásban olvashatjuk: „ha nem buzogtok..., Krisztus jó hitében, eláll az Isten tőletek, oly időt küld, hogy megirigyli az élő a holtat" István népe, ha a pogány hit szerint is — de hitt. Hitében egységes vqlt, egyik hitről kellett a másikra áttérnie. A mai „pogányság” nem értelmezhető úgy, mint egyfajta hit. Ma a hitetlenek több milliós tömegének kellene újra hitet találnia és visszajutnia Európába. A feltámadás, a húsvét a tavasz ébredésének, a természet megújulásának ideje. Szemünknek jólesik á fák élénkzöld színpompája, a kerti virágok tarkabarka csokra. A fáradt tél után magunk is feltámadunk... A költővel szólva: ma se hitünk, se kenyerünk. Hol- \ nap' húsvét napján ébredjünk fel úgy, hogy ha kenyerünk ezután .egy darabig talán ki- $ sebb lesz, mint eddig volt, hitben megerősödünk. Legalább hitünk legyen) ; Hinnünk kell, hogy ha lélekben feltámad a magyar nép, ha visszaszerzett rangját és méltóságát tovább erősíti, úrrá lehetünk rettentő bajainkon. Emeljük föl tekintetünket, és emeljük fel lelkeinket. Legyen erőnk újrakezdeni. És miközben kíváncsian és félye a jövőt fürkésszük, viseljük méltósággal azt, hogy magyarnak születtünk. Vegyük kölcsön a szentírás szavait ismét a feltámadás ünnepén: boldogok akik nem látnak és hisznek. Mi sem látjuk még, mi lesz velünk, de higgyük, hogy lehetünk boldogabbak. Megbűnhődtiik már azt a jövendőt..._____________J . || Kelet —_ A Rlagyarország Baraksó Erzsébet: }
