Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

Nyílt Vita ________________ Kopik-e a szürkeállomány? A magyar tudás még márka a világban, de termé­keink többsége már nem — hangzott el a Műsza­ki és Természettudományi Egyesületek Szövetsé­ge megyei vb ülésén a múlt héten. Tóth János, az MTESZ főtitkára summázta értékítéletét az idézett módon. A tanácskozás után megkértük, szerkesztőségi beszélge­tés keretében folytassuk szűkebb körben a szürkeállo­mány értékeiről kezdett fejtegetést. Az eszmecsere továb­bi résztvevői voltak: dr. Endreffy Ildikó orvos-biológus, iparjogvédelmi szakember (megyei kórház I. gyermekosz­tály), Horváth Péter Varsóban végzett szervező gépész- mérnök, építőipari gazdasági mérnök, a SZÁÉV szervezé­si osztályvezetője, Takács László agrármérnök, gazdasá­gi szakmérnök, a megyei tanács főosztályvezetője. A Kelet-Magyarország szerkesztőségét Marik Sándor újság­író képviselte. Horváth Péter Endreffy Ildikó Tóth János Takács László Marik Sándor • K-M: Attól zeng az ország, hogy közelíteni kell Európához, s nemcsak politikai értelemben, ha­nem gazdasági területen is. Eh­hez viszont elengedhetetlen az élenjáró tudás. Mi az oka, hogy a magyar tudás még elismert a vi­lágban, de termékeink többsége szabad verseny keretében — kü­lönösen a kemény valutával fizető piacon—már nehezen adható el? Tulajdonképpen hol áll a magyar műszaki színvonal európai ösz- szehasonIHasban, s hol helyez­kedhet el a szabolcsi műszaki színvonal? Tóth János: — Két nagy feladat megoldása fonódik most össze Ma­gyarországon. Egyszerre került elő­térbe a rendszerváltás, s ugyanak­kor van egy korszakváltás is, amely független attól, hogy milyen társa­dalmi rendszer van. A huszadik század végén a világ mindenkép­pen korszakváltás előtt áll. Koráb­ban a technika hatott a tudomány fejlődésére, most pedig a tudomány hat a technika fejlődésére. A tudo­mány soha nem látott mértékben vonul be a termelésbe, és minden ország arra törekszik, hogy legjobb tudományos eredményeiből tech­nológiát csináljon. Ehhez pénz kell. Vannak olyan országok, amelyek maguk meg tudják oldani a felada­tot, mások csak a világgal összefog­va tudnak eredményt elérni. Egy olyan, közepesen fejlett országban, mint Magyarország — hiába vannak nekünk nagyon jó tudományos- műszaki gondolataink— már koráb­ban el kellett volna dönteni, miben akarunk élenjárók és miben követők lenni. Mert vannak olyan területek, amelyeken nyugodtan lehetnénk élenjárók, másokban predig csak integráció útján érvényesülhetünk. Magyarországon sajnos, lemarad­tunk a felismerésben. Sok más kis országban — mint például Finnors­zág, Tajvan, Dél-Korea, stb — idő­ben felismerték, hogy válaszolni kell a kor kihívására, ami a műszaki fej­lesztéssel kapcsolatos. Ma ugyanis a termékben lévő szellemi hányad a meghatározó a világkereskedelem­ben. • K-M: Tehát a fejlett világ és a feltörekvő országok a szellemi tudást felértékelték, miközben nálunk éppen ez idő alatt leérté­kelődött. Vajon miért, hiszen tel­jesen természetes, szinte magá­tól értetődő dologról van szó: a korszerűbb, színvonalasabb, többet tudó termék többet ér... Tóth János-. — Többet érne, ha azonos lenne a mérce. A leértékelő­dés nálunk sem egyik napiról a másikra következett be, hanem hosszabb folyamat eredménye, amikor a mérce nem a világszínvo­nal, hanem a saját színvonalunk volt. A leértékelődés nem mentes politikai elemektől sem. Minden­esetre hosszú távon egy ország számára tragédia, ha a pályát vá­lasztó ifjak legjobbjai nagy számban elkerülik a műszaki hivatást, mint mostanában Magyarországon. Ráadásul az országnak nem az kerül sokba, hajói megfizeti a szak­tudást, hanem ha a szellemi tőkét nem hasznosítja. A reálértelmiség szakmai és etikai érdekvédelme jóval túlmutat egy réteg szempont- jain. Takács László: — Szerintem sem a felismeréssel van baj. Azt általában mindenki elismeri, hogy egy korszak vagy modellváltás (de megkockáztatom: rendszerválto­zás) esetén nem nélkülözhető a tudomány, a szellemiség elismeré­se. De azért tenni is kell—intézmé­nyes garanciák szükségesek —, s ez nálunk elmaradt. Úgy vélem, ha a tudás birtokában lévőket, a szelle­met érdekeltté tesszük a kiemelke­dő teljesítményben, akkor lesz, aki azoknak is megteremti az érdekelt­séget, akik a gyárakban vagy a föl­deken a munkát fizikailag elvégzik. A második lépés pedig — amely legalább arinyira fontos, mint az érdekeltség megteremtése — ha nem tudjuk a legkorszerűbb ismere­tek megszerzését elsőrendű fela­dattá tenni minden érdekelt számá­ra, akkor hiábavaló a küzdelmük. Endreffy Ildikó:— Az Európához történő csatlakozás reális cél, az értelmiség egy része alkalmas a színvonalasabb munkára, különö­sen, ha jobb teltételek közé kerül. Ezt a nemzetközi kongresszusok jól mutatják. Sokan több nyelvet tud­nak és szakmailag is kiválóak, gon­dolatgazdagok. Sajnos, e korszerű, küzdöképes elmék aránya sokkal kisebb, mint szükséges lenne. Most fizetjük meg az árát annak, hogy hosszú ideig kategóriák szerint vet­ték fel az ifjakat az egyetemekre, s nem valódi tudásuk, tehetségük szerint. Tehát a kontraszelekcióért valójában most is fizetünk. Keserű tapasztalat, hogy ha ideológiai, vi­lágnézeti alapion kezdik megítélni a szakembereket és nem a szakmai rátermettség, hozzáértés alapján, akkor nagyon nagy károk keletkez­hetnek. Mert — tegyük hozzá — a kontraszelekció jó ideig a munkahe­lyeken is folytatódott. Nem mon­dom, hogy az utóbbi években ebből a présből nem lehetett kitörni, mert erre is volt példa, de sokszorosan nehéz munka árán. Horváth Péter: — Sok éve hall­juk, hogy a mi termelékenységünk a nyugathoz képiest... hadd ne minő­sítsem, olyan, amilyen..., s ezért nem vagyunk versenyképiesek. Szerintem azonban nemcsak politi­kai-gazdasági szerkezetváltásra van szükség, hanem szemléletvál­tásra is. Az a munkamorál, ami kia­lakult az élet sok területén, büntetle­nül nem viselhető el. Hogyan lehet­ne jó munkát elvárni, ha a munkafe­gyelem és általában az erkölcs nagyon nagy kívánnivalókat hagy maga után? S ezek a problémák mind ez idáig a közéletre, a vezetők­re is árnyékot vetettek. • K-M: Mindez igaz, de jelen­leg éppen nagyjelentőségű válto­zások, mi több, rendszerváltozás előtt állunk. Mire volna szükség most? Tóth János: — Mielőtt nagyon elkeserednénk, azt is meg kell mondjuk, hogy az évszázad utolsó két évtizedében jellemző korszak­kihívásokat nemcsak mi, hanem minden ország — a gazdagok is — válságként élte meg. Emlékezhe­tünk, hiszen évtizede volt csupán, Anglia súlyos éveire, amikor nem­csak saját bajaikkak küszködtek, hanem amiatt keseregtek, hogy bi­zonyos területeken elmaradtak Ja­pán mögött. S ezt a válságot azok haladták túl leghamarabb, akik felis­merték, a műszaki átalakítás jelen­tőségét, felismerték, hogy egy ru­galmas társadalmi-gazdasági szer­kezetre van szükség az új befoga­dására. A régi beidegződésektől megszabadultak. Az olyan kis or­szágok közül pedig, mint mi, azok voltak sikeresek, amelyek megfele­lő feltételeket tudtak teremteni a szakemberek számára a nemzetkö­zi integrációban való részvételre. Endreffy Ildikó: — Szerintem a legfontosabb most a műszaki értel­miség szellemileg aktív részét nö­velni, az alkotó energiákat felszaba­dítani. A kiképzett mérnökök között most nagyon sok olyan van, aki robotol, csak a pénzszerzésre kon­centrál, a családalapítás elemi felté­telei, az otthonteremtés gondjai fog­lalják le a legkorszerűbb ismeretek­kel felvértezett fiatal alkotókat. So­kan sajnos kiégnek, ismereteik túl­haladottakká válnak mire megen­gedhetnék maguknak, hogy ne csak pénzt keressenek, hanem alkossa­nak is. Holott nemzeti érdek is volna, hogy alkossanak. Horváth Péter: — Figyelembe kell venni azt is, hogy ma már a gazdaságban az egyéni munka kora lejárt. Komoly feltalálói példák vannak ugyan — mint a Béres- cseppek vagy a Rubik-kocka —, de a jellemző mégis az, hogy egy új gyógszert, gépet, eljárást teamek, kollektívák dolgoznak ki. El kellene ismerni, hogy egy gazdasági egysé­get, vállalatot is csapatmunkában kell vezetni, törzskarokat kell kiépí­teni, s leszámolni az „egyszemélyi felelősség” néven megismert elvek­kel. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a munka személyes felelőségét kell elkenni. De a mai bonyolult világban már az alkotó csapatoké az elsőbbség. Több figyelmet kellene fordítani a hosszabb távú elemzésekre, válla­lati stratégiákat kidolgozni. Mert eddig a rövid- és középtávú terveké volt az elsőbbség, holott irányzatok, ütemek határozzák meg a gazdasá­gi folyamatokat. • K-M: Mindezekből úgy tűnik: értelmiségünk anyagilag és szel­lemileg is rossz állapotban van. Valóban ilyen sötét a kép? Takács László:— Meggyőződé­sem, hogy a magyar reálértelmiség alapvetően jól képzett, megvannak azok a feltételek, amelyek megfele­lő hasznosításával ez az ország Európához közeledhet. Nagyon jó példa, a magyar agrárértelmiség. Amikor megfelelő lehetősége volt a hetvenes évek második felében, hogy nagyot produkáljon, igenis tud­ta alkalmazni és továbbfejleszteni a legkorszerűbb technológiákat, szol­gálatába vette az élenjáró technikát, és nem európai, hanem világszínvo­nalat jelentő eredményeket ért el. Rendkívül gyors fejlődési pályát fu­tott be, fontos eredményeket ért el. Hogy ma a magyar mezőgazdaság megint lejjebb van, nemcsak a magyar mezőgazdaság hibája. Tóth János:— Mi, a MTESZ-t és a tudományos egyesületeket értem ezen, évenként kb. száz nemzetkö­zi tudományos kongresszust rende­zünk. Meggyőződésem, hogy a szakemberek többsége nem a gu­lyáspartiért jön Magyarországra, ha egy kongresszusi meghívót kap. Még ma is jellemző, hogy a tudomá­nyos-műszaki gondolatokért jön­nek, azokat elviszik, külföldön fej­lesztik tovább és váltják valóra. Mi pedig nem fedezzük fel, hogy gon­dolatainkkal jobban kellene csatla­kozni a valódi integrációkhoz. Tudo- másul kell venni, olyan gazdagok nem vagyunk, hogy magunk meg­oldjuk a pénzigényes fejlesztése­ket, de másokkal közösen lehetne. Persze jól megválasztott partnerek­kel, s nem mintegy kötelező feladat­ként. Mindezekkel csak azt szeret­ném hangsúlyozni, hogy a magyar reálértelmiség szerintem sincs rossz állapotban, csak éppen rossz helyzetben. • K-M: Nagyon sok tehetsé­ges szakember megy külföldre. Néha már az az érzése az ember­nek, hogy a fejlett Nyugat szinte­elszívja a felkészült agyakat... Tóth János: — Van egy ilyen tendencia. Mert — kapcsolódva az előző kérdéshez — a konvertibilis értelmiség, amely szembe tud nézni a 21. század technológiájával, (a génsebészettel, a mesterséges in­telligencia problémáival, az űrtech-' nológiával) a legfejlettebb orszá­gokban csoportosul, függetlenül ha­zájától. S ezt meg is lehet érteni, mert a kis országok képtelenek olyan feltételeket teremteni, hogy ilyen kiemelkedő területeken tudó­saik produkálni tudjanak. Végül is nem az a baj, hogy a legjobb elmék nemzetközi tudományos közpon­tokba mennek, hanem az, hogy ha hazajönnek, nincs mivel dolgoz­niuk. Magyarországon gyakorta még rosszabb körülmények közé kerülnek, mint amikor elmentek. Másutt azért van arra példa, hogy amikor hazájában kifutotta magát a tudós, elmegy a nemzetközi tudo­mányos központokba, tanul, aztán hozza magával a magasabb szintű tudást... és a műszereket is. Nos, ez nincs nálunk. Ha viszont kiemel­nénk néhány olyan területet, amely­ben mi, magyarok vagyunk vagy voltunk a „menők”,—mint például a matematika, biotechnológia —, s erre valóban áldoznánk, hogy a sokszorosát hozza vissza — ekkor járnánk a helyes úton. De mi az átlagost figyeljük. • K-M: Ne feledjük, hogy Sza- bolcs-Szatmár-Bereg számára ma inkább a felzárkózás, mint a csúcsok ostromlása a feladat... Takács László: — Kétségtelen, hogy miközben az Európa Házat akarjuk bevenni, a mi megyénknek az országos színvonalhoz kellene felzárkózni. Sajnos, a megye leg­jobb éveiben sem kedvezett nekünk a szerencse. Amikor az országosan is támogatott iparfejlesztés megva­lósult, többnyire gyáregységek ke­rültek a megyébe, a gyártmányfej­lesztés, a konstruktőri gárda, az igazán húzó értelmiség a gyárak távoli központjaiban volt. Most, az önállóság keresése és elnyerése során érezzük ennek hiányát. Ne­kem meggyőződésem, hogy ez az ország nem léphet be Európába nyugodt szívvel, amíg ekkora kü­lönbségek vannak egyes részei között. Horváth Péter:— Szerintem az a gond, hogy a főváros egyszerűen rátelepedik és kiszipoyozza a vidé­ket. A döntések ott születnek, s egy sajátos szemszögből, Budapestről vizsgálnak minden problémát. Na­gyon a bögyömben van a világkiállí­tás is. Nem az, hogy vállaljuk, vagy ne vállaljuk. Hanem az, hogy még véletlenül sem vetődött fel a főható­ságok korifeusai között: lehetne másutt is rendezni, nemcsak a víz­fejjé növő fővárosban. Ha végignéz­zük a világkiállítások történetét, melyik országban hol rendezték, ta­nulságos sort vehetünk szemügyre. Én csak egyre utalok: a következő­re, a spanyolországira. Feltétele­zem, Madrid is rendezhette volna, ám a mieinknél valószínűleg kevés­bé elfogult spanyol döntéshozók Sevillának adták a rendezés jogát. Éppen azért, hogy az ország egy kevésbé fejlett vidékét emeljék magukhoz. Félreértés ne essék, nem Nyíregyházára gondoltam, mint világkiállítási központra. De például Debrecen környékén több és olcsóbb hely lett volna, s legalább kiépíthették volna repülőterét, autó- • pályáját, telefonhálózatát, amelynek jótékony hatását (kapcsolódó fővá­rosi rendezvényekkel együtt) az egész Alföld, s a főváros egyaránt élvezhette volna. De ne ábrándoz­zunk... Endreffy Ildikó:— Én azt szeret­ném bizonyítani, hogy a mi legjobb szakembereink is tudnak érvénye­sülni, csakhogy sokkal több áldozat árán. A kórház fizikusai, biológusai, orvosai sokszor saját valutakeretü­ket kénytelenek felhasználni, ha nemzetközi kongresszusok részt­vevői akarnak lenni. És ezt csak a legönzetlenebbek teszik meg — mióta az 50 dolláros ellátmányt bevezették, azok se... A legjobb helyzetben azok vannak, akik me^ cénásokat tudnak szerezni tudomá­nyos munkájukhoz. Mindez feltéte­lezi, hogy vannak Nyíregyházán is kiváló szakemberek. Orvost, mate­matikust, is tudnék mondani a mi kórházunkból is, de egy fizikust szeretnék kiemelni: Nyitrai Lajost, aki olyan izotópos vizsgálóműszert készített, amelynek segítségével katéterezés nélkül lehet elvégezni komplikált vizsgálatokat. Műszere jobb az általános használatos és színvonalas Siemensnél — és éve­kig nem találtunk a találmányra gyártót... • K-M: Vessünk egy pillantást a jövőre. Most a pártok uralják mindennapjainkat, a választási kampány második fordulót éljük. A műszaki értelmiség képviselői miként látják a pártok program­ját? Horváth Péter:— Szerintem az a baj, hogy mindegyik főképpen külső segítséget vár. Márpedig a két szép szemünkért senki sem fog nekünk dollármilliókat adni, vagy ha ad, nagyon sokba kerül az majd ne­künk. Én sokkal többet vártam a programokban a hazai szellemi élet fejlesztéséről, s úgy gondolom, a kis lépések politikájával, sok kis ered­mény révén léphetnénk előbbre a távoli célok megalapozásában. Tóth János: — A MTESZ politi­kamentes szervezet. Mégpedig azért, mert úgy véljük, a műszaki értelmiség már csak sokszínűsége okán sem kötődhet csupán egyetlen párthoz. Magyarországban az egy­beeső korszak- és modellváltással olyan horderejű problémákat kell megoldani, amilyeneket egy párt — bármilyen nagy tömegbázissal is rendelkezzék — képtelen. Ha vala­ha nemzeti összefogásra van szük­ség, akkor most arra van. Alapvető egyetértés kell például a magyar oktátás korszerűsítése, az ifjúkori tehetséggondozás terén. Vissza kell állítani a műszaki pályák becsü­letét, s újra megteremteni az alkotó munka ösztönzésének feltételeit. Endreffy Ildikó: — Én túl általá­nosnak találtam az ifjúsággal — a potenciális reálértelmiséggel — kapcsolatos programokat. Magam azt szeretném, ha olyan nemzedék nőne fel, amely több lehetősége! kapna. Ez mindannyiónk boldogulá­sát szolgálná. Hadd mondjam meg: itt Szabolcsban is vannak kiemelke­dő tehetségű fiatalok, de nem elég­gé figyelünk rájuk. Példaként azt említem — amit a Kelet-Magyaror­szág is megírt nemrégiben — hogy pályamunkákat küldtünk a 10—18 éves fiatalok világkiállítására Tokió­ba. Volt, aki elmés társasjátékot készített, más különleges gyermek- kocsit. Ezek már a Japán főváros­ban vannak — de bennem megma­radt a gondolat: e tehetséges fiata­lok vajon nyugodt szívvel választ­hatják a műszaki pályát, alkothatnak majd, vagy szalagmunkára kárhoz­tatják őket? S lesz-e menedzse­rünk? Mert a szürkeállomány önma­gában csak lehetőség... M a a mérnökök több ember életéért, egészségéért és jö­vőjéért felelősek, mint bármely más hivatás művelői. Az elmúlt időszakban több kisebb-nagyobb kataszt­rófa összpontosította a figyelmet a technológia veszélyeire és azokra az emberekre, akik a bonyolult szerkezetet tervezik, megépítik, működtetik, karbantartják és ellenőrzik. Ezért a mérnöki társaságok nemzetközi mérnöki etikai kódex kifejlesz­tésén fáradoznak. A következő főbb elveket vázolták fel eddig: 1. A mérnökök felelősek az általuk tervezett, megépített, tesztelt, működtetett, karbantartott és ellenőrzött alkotások biztonságáért és az emberiségre gyakorolt hatásáért. 2. A mérnököknek hozzá kell jutniuk a számukra fontos ada­tokhoz és információkhoz; szükséges, hogy se büntetéssel, se megkülönböztetéssel, se közvetett vagy közvetlen módon ne kényszerítsék őket olyan tevékenységre, amely a lelkiismere­tükkel nem fér össze. 3. A mérnökök kövessék foglalkozásuk fejlődését, legyenek tisztában szakterületük legfrissebb eredményeivel. 4. A mérnöki munkában helyezzenek minél nagyobb hang­súlyt az emberi élet biztonságára, az életkörülmények és a kö­vetkező generációk sorsának alakulására. Boldogító érzelem „ Meggyőződésem szerint honpolgárt a csupán lakostól, vagy vendégtől különböztető 's boldogító érzelem csak azon egyetlen lehet, hogy hazai jót bárhol és ki tegye azt, soha nem akadályozva,' gyűlölködést kerülve hazájának használni törekedett". Beszédes József vízimérnök (1787—1853). y Kelet 1990. március 3i. nlsinvarnr'tfán , . . ______________________________________________________5 —^—i^—— A Ul HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Next

/
Oldalképek
Tartalom