Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
G yerekkora óta járta az erdőket, minden fa, minden növény jó ismerőse volt. Akármilyen idegen erdőben is megtalálta a jó gombázó helyeket, messziről is megérezte a galambgomba illatát. Kislány korában elkísérte az öregasszonyokat egész napos erdei barangolásukon, tejeskannákba szedték az áfonyát, szamócát, feketeszedret. Megtanulta tőlük, melyik növény főzete mire jó. Azok a régi öregasszonyok megtanították gyerekkorában a gombák ismeretére, a gyógynövények tiszteletére, és sok dologra, melyeknek később, gyerekei gondozása során igen jó hasznát vette. Hogy egészségesek és erősek tettek, azt azoknak a régi, megszívlelt tanításoknak köszönhette. De ahogy mennek az évek, úgy szomorodik el a szíve egyre jobban. Foltokban halnak ki az erdők, elszáradt fák között torokszorító csend fogadja, mintha temetőben járna. Elérkezik a gombák jövésének ideje, és nincsen gomba. Sok kilométert Láthatatlan jövedelem? bejárhat, nincs kucsmagomba ott, ahol régebben minden évben volt, nincs csirkegomba, csiperke, galambica. Valami szörnyű történik az erdőkkel. Évről évre betegednek meg egyre jobban. Nagyvárosokban emelkedik a kisgyerekek vérének ólomszintje, és a környező erdők sem tisztíthatják már a levegőt, mert agonizálnak, elpusztulnak a szemünk láttára. Egy olvasói levél pedig az ellen tiltakozott valamelyik lapban nemrégen, hogy nem adóztatják meg azokat, akik gombát és erdei terméket, gyógynövényt gyűjtenek. „Ezisalátha- tatlan jövedelem egyik formája — írta gyűlölködve —, oda kellene figyelni rájuk!” Kis öregasszonyok, akik még ismerik a gombákat, a gyógynövényeket, akiktől tanulhatnának, amíg ők is el nem múlnak az idővel. Kis halmocskákba rakják a frissen szedett erdei gombát a piacon, egyre kisebb halmokba, mert pusztulnak az erdők, és alig van gomba. Akik leszedik a téli teához való hársfavirágot, akik tudják, hogy a csalán főzete jó hajhullás és korpásodás elten, hogy szabad területeken mennyi a kamillavirág, és vétek lenne letiporni. Nem ők azok, akik meggazdagodnak láthatatlan jövedelmükből, és nem ők, akik az erdőknek ártanak. Bár inkább szokásban tenne most is, mint régen, hogy egy- egy ilyen asszonyt gyerekek kísérnek egész napos erdei utakra, hogy azonkívül, amit megtanulhatnának tőlük, maguk is egészségesebbekké válhatnának. Gyerekkorában, amikor szinte egész nyarakat töltött az erdőben, még nem keltett félni a kullancsoktól. Akkor még az sem volt divat, hogy orvoshoz szaladjanak vele. Esténként, fürdés előtt kiszedték egymásból ügyesen, és soha nem fordult elő, hogy bent szakadt volna a feje, vagy bármi bajuk lett volna tőlük. Most sem okozhatnak bajt, ha még aznap este eltávolítjuk őket. Vannak dolgok, amiket nem az iskolában tanítanak, pedig legalább olyan fontosak. Bár nyilván semmi akadálya nem tenne, csak szemlélet kérdése, hogy az iskolában is tanítsák azokat a gyakorlati dolgokat, melyekre mindenkinek szüksége van az életben. Például a lányokat, főzésre, sütésre, lemezvágás helyett. F űzfabokor könyököl álmatagon az erdei ösvényen, madár trillázik gondtalanul valahol egy fa lombjai között. Maradjatok meg erdők, nekünk, maradjatok meg áldásos levegőtökkel, gyógynövényeket gyűjtő öregasszonyokkal! Bán Zsuzsa Az ököritói fáklya Ursula Hőing: Grimm meserészlet: Hófehérke (fametszet) 80 éve történt a szatmárököritói tűzvész Húsvét vasárnapján, 1910. március 27-én Szatmárököritón (a mai Ököritófülpösön) bálba gyülekezett a környék mulatni vágyó népe. Rezesbanda alakult a faluban, ez volt a bemutatkozó fellépésük. Az érdeklődés óriási volt. Az ünnepi alkalomra a falu központjában álló csűrt díszítették fel, más alkalmas hely nem lévén. A híressé-hírhedtté vált csűrt így írja le a szemtanú: „Öreg hodály volt, a fala olyan lyukas, hogy egér, pocok járt ki-be rajta. Hat nagy faoszlop tartotta a gerendázatot, a köré volt berakva a fal. A tetőt szalma födte meg nád. A két végében két nagy kapu, akkora, hogy a szekér bejárt rajta.” Most azonban ezeket bezárták, talán be is szegezték, nehogy fizetség nélkül jusson be valaki. Csupán az egyik ajtószárny kiskapuján át lehetett be-, illetve kijutni. Világításként hólyag- és petróleumlámpákat használtak, hosszú dróton lelógatva a mennyezetről. Este hét órára minden készen állt. Rákezdte a zenekar. Senki nem sejtette, hogy halálcsárdás veszi kezdetét. Javában folyt a mulatság, amikor megtörtént a baj. A tűz keletkezését többféleképpen írták le a szemtanúk. A többség szerint ez egyik hólyaglámpában eldőlt a gyertya, lángot kapott a bél. Egy éppen alatta táncoló huszár kardjával le akarta csapni, hogy a földön elolthassa. Az ütéstől a mennyzetre csapódott a láng, s már égett is a nád, a szalma. Mások szerint a huszár duhaj kedvében hadonászott a kardjával, így történt a baj. Volt, aki azt állította, hogy egy — feldobott, de célt tévesztett — kabát zúzott szét egy lámpát. Annyi bizonyos, hogy a lángok pillanatok alatt elharapóztak. Oltásra nemigen gondolhattak. A menekülés útját keresve mindenki a kisajtó felé igyekezett. Aki későn eszmélt, már le is taposta a tömeg. A rohanók keresztülgázoltak a lócákon ülőkön. A cseppnyi kijáratot rövidesen eltorlaszoita az embertömeg. Közben a tető is beszakadt néhány helyen. A fejvesztett tömeg letépte a falakat takaró ponyvákat, melyek a földön fekvőkre hullva sok fulladásos halált okoztak. Alig lehettek néhányan, akik megőrizték lélekjelenlétüket. Ezek a csűr másik végén igyekeztek kijutni, némelyiküknek sikerült is. A kívül állók sokáig fel sem fogták, mi történt: később mindenki egyszerre akart segíteni az ajtónak feszülő embereken, nehezítve ezzel a mentést. Voltak, akik a tömegen taposva, a tető hézagjain vetették ki magukat a tűzből. Másokat az mentett meg, hogy a tolakodók maguk alá temették őket, így nem égtek össze. A többség viszont nem menekült meg. A tető hamar leégett, az ajtók, oszlopok is hamar elenyésztek. Az izzó fal, az elüszkösö- dött, forró emberi testek miatt azonban még hosszú percekig nem gondolhattak a mentésre. (A tragédia szépirodalmi megjelenítését elolvashatjuk Móricz: A fáklya című regényének fináléjában.) A tűz kitörésekor lovasfutár vágtatott Csengerbe a tűzoltókért, de mire azok odaértek, a tűzzel már nem volt mit tenniük, csak a sebesültek ápolásában és a halottak kiszabadításában, sorba rakásában segíthettek. Még a közelben lévő gémeskútból is húztak ki halottakat, akik kínjukban ugrottak abba bele. Csak hajnalban, a derengő világosságnál kezdhették meg a tetemek azonosítását. A tragédiának 325 halottja és 99 sebesültje volt. Az áldozatok legnagyobb számban gyermekek, leányok és asszonyok voltak. A sebesültek egy részét otthon (sok esetben a népi gyógyítás módszereivel) ápolták. A súlyosabbakat a fehérgyarmati, szatmári, nagykárolyi és nyíregyházi kórházban gyógyították. A vármegye vezetése nem állt a váratlanul előállt helyzet magaslatán. Nem tudták időben és kellő mértékben megszervezni a mentést, a sebesültek ellátását. Már a húsvét utáni kedden hozták a híreket a lapok, hogy a budapesti mentőegyesület elnöke felajánlotta az orvosi, gyógyszer- és közellátási segítséget, amire a vármegye alispánja így válaszolt: „Szíves ajánlatukért köszönetét mondva értesítem, hogy Ököritón egyéb munka már nincsen, mint háromszázon felüli halott eltemetése.” (Végül is az eset után majd egy héttel mégiscsak érkezett segítség a Budapesti Önkéntes Mentőegyesülettől.) A vármegyei főorvost is joggal érheti bírálat, hisz először csak 29-én járt Ököritón. A szörnyű eseményről értesülve Móricz Zsigmond, az ünnepelt író éles kritikával teli riportot jelentet meg a Nyugat című folyóiratban Ököritó címmel. Ebben számbave- szi azokat az okokat, melyek a tragédiát előidézték. Bírálja e térség gazdasági, kulturális, társadalmi elmaradottságát. Támadja azokat, akik hivataluknál fogva sokat tehetnének (de nem tesznek) a népért. Végül így fogalmazza meg a végső következtetést: az ököritói szerencsétlenségért felelős minden tanító, minden pap, minden szolgabíró, minden jegyző, s minden megyei hivatalnok, akinek 1848 óta köze volt ehhez a falúhoz. Fel egészen a 'mai belügyminiszterig, ha az nem vette tudomásul az alispán hírhedt táviratát. Természetesen a lapok is sokat írtak a szomorú szenzációról. A riporterek szívfacsaró cikkben számoltak be az esetről, s egy-egy- írásban az okokra is keresték a választ. Az újságokból visszacseng az oly régóta gyakori ítélkezési séma: ha nincs konkrét személy, akit egy tragédiában felelőssé lehet tenni, akkor felelős a társadalom, elsősorban a magasabb hivatalokat viselő személyiségek. Konkrét felelősség- revonás nem történt. Bárhogyan is volt, a tragédia bekövetkezett. S mint az már ilyenkor szokás, egyre- másra érkeztek a részvéttáviratok, pénzadományok, ajánlatok, az árván maradt gyerekek befogadására. Részvéttáviratot küldött maga Ferenc József császár is, s mindjárt utána 30 ezer koronát magánpénz- tárából. A befolyt adományokat, segélyeket — igaz, körülményesen — szétosztották a rászorultak között. Az árvákat is sikerült elhelyezni részben rokonoknál, részben a menhelyeken. Néhány sírfelirat a temetőben, s egy emlékoszlop a falu főterén a figyelmeztető jel: Emlékezz! Lukucz András Rózsa Endre: Elválaszthatatlan tulajdonod A z idők messzibe vesző kezdeteitől az óraszerkezetek önismétlő és önmagát unó forgásáig. Végtelen idő, kozmikus idő. Negatív idő; mikor az óra úgy jár, minthogyha folytonosan kivonna valamit a már létezőből. Nagyképűek és felemásak ezek a fogalmaink. A világmindenség, a mi bolygónk, az élet megjelenését, a gerinces állatok és az emberszabásúak (satöbbi) kialakulását törzskönyvező. Hol marad akkor az emberiség — legalábbis egyelőre — véget nem érő története, a népek, nemzetek eredete? Megszülettél egyszer, tehát attól kezdve kikerülhetetlenül szülöd a világot te is. Tudnod kell: amit átélsz, elszenvedsz vagy vétót emelsz rá, a legszemélyesebb ügyed. Egyszersmind a legméltöbb és legbaga- tellebb források összessége: az egyszemélyes történelem. Mondjuk, 1848. március 15. Volt-e Petőfinek erős gyomorégése, amikor a múzeumnál összegyűlt tömeg előtt a Nemzeti dalt szavalta el? Jókai milyen „tengerszemű hölggyel’’ álmodott aznap éjjel? Széchenyi milyen baljóslatú lázálmokkal viaskodott? Hajnalban, amikor ásítozva és kiadatlanul Vasvári Pál fölkelt, végül is melyik zakó és nadrág fölvétele mellett döntött — tekintettel az esőre álló, borongós, szemerkélő időre? Mindezeknek a dolgoknak a leírt történelmen kívül óriási szerepe van. Most egy hirtelen ötlettel és váltással: gondolnál-e arra, hogy tegnapelőtt Csiki Zolival összefejeltetek, és három kapoccsal fogták össze a bal homlokod—most, amikor október harmincadika van, 1956 (mellesleg éppen a születésnapod), és Nagy Imre ünnepélyesen komoly hangját hallgatod a rádióban „Magyarország örökös semlegességéről és függetlenségéről”? Tudod-e, mit jelent az, hogy Szabó Palival sírva fogadkoztok egymásnak, hogy „ezt az oroszok egyszer megkeserülik", mert ugyancsak ötvenhat van, és november negyediké, s a Rákóczi Katonaiskolára szegzett toronnyal három Joszif Sztálin-tank is áll Mátyásföldön? Nektek, akik alig értitek meg, hogy az iskolát távollétetekben — a kislányoknál jártatok elbúcsúzni — egyszerűen szélnek eresztik, „davaj, davaj” — hangzik mindenfelől? Emlékszel, hogy a nép, aki eddig csak ,,pizsamások”-nak nevezett benneteket, most aggódva és féltve figyelmeztet: ,,ne menj, kisapám, né menj az iskolába vissza”, s te ennek ellenére bemégy; egy árva lélek sincs sehol, csak a kifosztott kantin árválkodik temérdek zöld, piros és fekete színesceruzákkal, mert minden mást elvittek? Máig is érzed a sors keserű fintorát abban, hogy 56 november kilencedikén az iskola termékraktárában Burián növendékkel találkozol, s ő azt mondja:,,lopok az alesnek egy kis krumplit vacsorára ”— az ales akkor iskolaparancsnokunk; Oláh Istvánnak hívták. Altábornagy már, amikor kinevezik honvédelmi miniszterré... Meghalt azóta. Különben tőle hallgattuk a szovjet egyenruhafajták leglakonikusabb apológiáját: „Elvtársak, a gimnasz- tyorka nem szép, nem elegáns, csak roppant katonás.” (így beszélt az „öreg”, á betű nélkül, és rendkívül gyorsan...) Mindenkihez hozzászegődik, lerázhatatlanul, és minden pillanatában vele van a személyes történelem. Ki hiszi el például azt, hogy október 23-án — szinten 56-ot írtunk — körülbelül úgy fél öt tájt, már halálra ítélt is voltál? Saját iskolátokban G., a géhás alezredes hozta ezt a döntést. A felsorakozott nyolc szakasz — ennyi volt az évfolyam létszáma, több mint kétszáz ember — zúgolódva és felháborodva tiltakozott a döntés ellen. A magas rangú katona végül is eltekintett a képviselők, az öt rákóczista kivégzésétől. (Mindez ma torokszorító, feledhetetlen élmény a szolidaritásról...) Sajnos, a mi egyszemélyes történelmünkhöz az a képzet fűződhet leginkább, hogyan lehet történelmet nem csinálni. Pedig... 1962 márciusában az Eötvös Kollégiumban, a Ménesi úton négyünket bíztak meg azzal, hogy március idusáról megemlékezzünk. „Volt egy ország valaha, régen, (Negyvennyolcnak szép idejében,) S ez a szép ország elveszett" — csengenek fülembe vissza Ady szavai. Én is szavalok — magnóról persze: „Emléke vak ünnep, s e mái napoknak (Szűk folyosóin a lámpák úgy lobognak,) Mint az olcsó gyertyák.” (Babits: Petőfi koszorúi) Aztán már egyre karikaturisztikusabb formákat ölt az életedben az, ami önmagában véve szigorúan emberi és lényegi. 1968. augusztus 21 -e van. A rádió reggeli hétórás híreiből értesülsz róla, hogy bevonultak a magyar csapatok Csehszlovákiába „testvéri segítségnyújtás” címén. A döbbenet és a felháborodás minden addiginál magasabbra csap. „Tennünk kell valamit!” — határozzuk el magunkat a barátaimmal, s ki is megyünk délután a Népstadion útra tüntetni. Persze még egyszerű ceruzát és parpírt se viszünk, hogy valamivel odafirkantsuk, mi és kik ellen tiltakozzunk. Tüntető azonban nincs egy szál se a közelben, a csehszlovák nagykövetség előtt. Legföljebb egy-két gyanúsan éppen arrafelé nyüzsgő melegítős alak... Elkeseredésünkben aztán a Thököly úton lévő Stefánia cukrászdába megyünk be. Természetesen — sörözni... A szabad ég alatt, a kerthelyiségben telepedünk le. A nyakánál és a mandzsettájánál fekete — egyébként fehér kámzsaing van rajtam. Élénken vitatkozunk, amikor se szó, se beszéd, csúnya pontot ejt rám az egyik galamb. Bemegyek a mosdóba, s mivel úgyis meleg van odakint, le a kámzsainggel, kimosom. Alighogy amúgy vizesen visszatérek, még száradni se kezd az ing — a galambok másodszor is leszarnak. A természet csúfondá- ros kajánságát érzed ebben a gesztusban. Elkeseredésedben már azért imádkozol, jöjjön az a bizonyos harmadik pont is, így legalább visszaáll valami jogfolytonosság a jövőre nézve... Kádár Jánosnak három halálos bűne volt. Először: belügyminiszterként ő írta alá Rajk László letartóztatási parancsát. A második: a szovjet szuronyok élén támadt a védtelen országra. A harmadik: a Nagy Imre-per lezárása az ismert kimenetellel. Még jobban elször- nyedsz, és negyedik, égbe kiáltó halálos bűnéül rovod fel Kádár Jánosnak azt, amit csak ’88 kora őszén tudsz meg te is: a „halálra érlelt” magyar fiatalembereket, akik úgy töltötték be felnőtté válásuk szép évfordulóját, hogy kivégezték őket. A mi korosztályunknak is hasonlóan kedvezett a sors, a pálya. Hallgatva és hangosan kimondva vádoltuk mindazt, ami harsogóan agresszív volt velünk szemben. Tudtuk: ez a nép olyanfajta náció, aki nem enged a 48-ból, s nem engedhet egy szikrát se ’56 örökéből. Ki gondol ma már arra, honnan származik az, hogy sörrel nem koccintunk? Haynau emlékét torolja meg mindmáig a magyar hagyomány, amely — úgy látszik — minden huszadik századi tragédiánkat is át- meg átszövi — létezik és van csodálatosan. Megszülettél, egyszer, és te naponta szülöd magadban a világot. Óráról órára, pillanatról pillanatra. Éz a legprivátabb s egyszersmind a legközösségibb ügyed — az egyszemélyes történelem. Elválaszthatatlan tulajdonod. 1990. március 24. momnpiiPCTáa , 7 A HÉTVÉGI MELLÉKLETE —■ || Kelet
