Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
ÖRÖKSÉG Nagy László: A megtalált ünnep TŰZ Tűz te gyönyörű, dobogó, csillag-erejű te fűtsd be a mozdonyt halálra, hajszold, hogy fekete magánya ne legyen néki teher, tűz te gyönyörű, ihlet, mindenség-gyökerű, virágozz a vérző madárban, égesd, hogy a sorsot kimondja, nem a hamuvá izzó csontja, virrasztó igéje kell, tűz te gyönyörű, jegeken győztes-örömű, ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra lélekben szakállasodva, hűlve la toló józanságban, ahol áru és árulás van, öltöztess tündér-pirosba, röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz! Kossuthosok kokárdával Március idusa egy régi iskolában K ülönös sorsuk, különös természetük van a politikai ünnepeknek. Ezer szállal kötődnek egy történeti eseményhez, az eseményben szereplő személyekhez, mégis csaknem függetlenek attól. Sorsukat, jelentőségüket, pályájukat az határozza meg, hogy mennyire tekinti sajátjának a nép. Az ünneplő ember természetes módon leegyszerűsíti a történelmi folyamatokat és belefogalmazza abba a beteljesületlen vágyait is. Ünnepel, élményét a szívébe zárva, és nem törődik a részletekkel. Ezért aztán a hatalom minden igyekezete hiábavaló, hogy a lelkekbe zárt élményt megváltoztassa. Hiába minden tiltás, kisajátítás, csonkítás, eltitkolás, hiába minden meghamisítás, a lélek ünnepén ez nem változtathat. Ezerszeresen igaz mindez március 15-re, melyet 152 esztendő alatt minden hatalom megpróbált a maga képére és hasonlatosságára formálni. Minden hatalom megkísérelte magát a haladó mozgalom örökösének feltüntetni. Először az 50. évfordulón vetődött fel március 15-e hivatalos megünneplésének a kérdése. Akkor, amikor az évtizedekig rejtegetett kokárdák, Kossuth-bankók, zászlófoszlányok már nyíltan is előkerültek, és a századvégi agrármozgalom Petőfit és Táncsicsot ünnepelte. Törvény született tehát, az 1898; V. te., mely nemzeti ünneppé nyilvánította 1848. április 11 -ét, azt a napot, amelyen V. Ferdinánd szentesítette a 48-as törvényeket. Az új ünnepnapon az országgyűlés képmutató módon ülést tartott és hódoló feliratot intézett az uralkodóhoz. A közvélemény azonban sohasem fogadta el az új ünnepet, és a 48-as eszme jelképe továbbra is március 15-e maradt. Talán tanult belőle a Bethlen- kormány, amikor az 1927; XXXI. tc-ben március 15-ét nyilvánította nemzeti ünneppé, hirdetve azt is, hogy vállalja ennek a napnak az örökségét. Az örökség azonban csak arra kellett, hogy az egymást követő kormányok felhasználhassák revizionista, nacionalista céljaik eléréshez. Nem igen tudtak mit kezdeni az örökségnek azzal a részével, amelyik a sajtószabadságról, a cenzúra eltörléséről, a közös és arányos teherviselésről, a törvény előtti egyenlőségről szólt. A forradalom és szabadságharc 100. évfordulóján újabb fövény született március 15-ről. Az 1948; XXIII. te, vállalja a 48-as hagyomány és szellem megőrzését, és azt „minden elnyomás elleni következetes harc és a népek közötti békés együttműködés jegyében fejleszti tovább." A törvényből azonban sohasem lett valóság. A kommunista diktatúra gyakorlata sohasem egyezett az örökségül vállalt magasztos eszmével. T udatosan arra törekedet, hogy tiltással, elhallgatással kitörölje azt a nép emlékezetéből. Mint minden hatalom, ez is saját ünnepeit igyekezett az agyakba plántálni. November 7-e vagy Sztálin és Rákosi születésnapja tudatosan sokkal nagyobb nyilvánosságot kapott, mint a szívekben őrzött március 15-e. Az 1956-os népfelkelés kegyetlenül rövid időszaka azonban megmutatta, hogy mit tekint á nép a 48-as eszmék, Petőfi és Kossuth örökségének: a szabad, független, demokratikus törvények szerint működő Magyarországot. Az októberi viharban megszülettek a márciusi ifjak méltó utódai, az iskolapadokból a harcba vonuló tizenéves hősök. A reményeket tankok tiporták el, de a független Magyarország eszméje tovább élt. Az új hatalom sokat tanult a múlt hibáiból, de tartott március szellemétől, a megvalósíthatatlan- nak tűnő független,szabad ország gondolatától,ezért csak a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében engedte ünnepelni azt. Kimérte, behatárolta, megszabta az ünnepség kereteit, formáját. A kokárdák alatti szíveknek azonban sohasem tudott parancsolni. Sorsdöntő napokat élő népünk ma végre szabadon választhatja meg ünnepeit. Március 15-e fénye, a 48-as eszme újra teljes pompájában ragyoghat. Tüzét másfél évszázados elintézetlen- ségek táplálják, példái tettekre, cselekvésre ösztönöznek bennünket. Azt bizonyítják, hogy a körénk font korlátok, kezünkre tekert láncok szétszakíthatok. A hazugságból emelt falak lerombolhatók, a hamis bálványok ledönthetők, bizonyítják, hogy semmi sem örök, csupán az a népakarat, mely közös összefogással jogos jussot, független és szabad országot követel magának. Nagy Ferenc kellett mondania az ünnepélyen, már pedig ezt bemagolni nem kis feladat, az esetleges belesülés elviselhetetlen, nyilvános szégyen. A hosszú vita után győztesnek kimondott költeményt azonban többnyire nem a szerző, hanem egy jó szavaló adta elő. Ha volt egyáltalában megfelelő alkotás: ez a pályázat gyakran zárult „eredménytelenül”. Ugyancsak az önképzőkörben dőlt el a Nemzeti cfa/szava- lójának a személye. Egy-egy iskolai ünnepélynek mindig ünnepelt „hőse” a hatásos, jó szavaló; a Talpra magyar els- zavalása külön „glóriát” jelentett. Ezért aztán a határozatra, döntésre összeülő önképzőköri ülések meglehetősen viharossá váltak, nélkülözvén minden tárgyilagosságot, csak a saját kedvenc győzelmét kívánták, — mint ahogy az a felnőtteknél sem idegen... Ráadásul voltak kedvencek, akik Mécs László, visel, a Nemzeti dal szavalója nagyobbat. A közönség együtt énekli bevezetőül a Himnuszt, — a végén majd a Szózatot. A műsor karénekkel kezdődik: ez lelkesítő, többnyire indulószerű műdal, amelynek előadásában a hangerő dominál: Kre- csák László tanár úr vezetésével beleveresedünk az éneklésbe. Majd jön a szavalat, az ünnepi beszéd; ha volt ódapályázat és nyertes is, akkor ezt a verset is meghallgatjuk. Egy tanár részletesen ismerteti a Kossuth- és Petőfi-pályázatra befutott műveket, a bírálók véleményét, a jeligés levelek titkossága is megszűnik, .s a győztesek átveszik a jutalmakat a kormányzótanács elnökétől, valamelyik városi vagy egyházi előkelőség kezéből. A mi diákságunk idején nőtt fel pódiumképessé az iskolai zenekar: befejezésül a mi szereplésünk következik, az elmaradhatatlan Kossuth indufóval. Ez aztán újra lelkesedésre buzdítja a nagyszámú diáksereget: a fiúk állva szorongtak a díszterem hátsó felében, hiszen elöl, a székeken a szülők és a vendégek ülhettek. De mindez elviselhető, hiszen aznap nincsen tanítás! A felsős diákoknak még van programjuk. Ők részt vesznek a városi ünnepségen is: főleg akkor, ha valamelyik tanárunk, esetleg éppen Péter Károly az ünnepi szónok. A lelkes, 48-ra emlékező márciusi ünnepségek az iskolák falai között folytak le ezen a napon. A városi polgársági március tizenötödikék, amelyeket a városháza udvarán, az előtte lévő téren, a színházban vagy a Korona nagytermében tartottak, többnyire pártállás, politikai felfogás szerint elkülönülve folytak le. Ez azonban már nem tartozik e megemlékezés kereteibe. Margócsy József Ady Endre: Magyar jakobinus dala Ujjunk begyéből vér serken ki, Mikor téged tapogatunk, Te álmos, szegény Magyarország, Vájjon vagy-e és mink vagyunk? Vájjon lehet-e jobbra várni? Szemünk és lelkünk fáj bele, Vájjon fölébred valahára A szolga-népek Bábele? Ezer zsibbadt vágyból miért nem tesz Végül egy erős akarat? Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad. Hiszen gyalázatunk, keservünk Már ezer év óta rokon. Mért nem találkozunk süvöltve Az eszme-barrikádokon? Dunának, Oltnak egy a hangja, Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang. Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok? Meddig lesz még úr a betyárság És pulya had mi, milliók? Magyarország népe meddig lesz Kalitkás seregély-fiók? Bús koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk. Holnap már minden a miénk lesz. Hogyha akarunk, ha merünk. 1990. március 15. Mnn»r»nnni.-i*n q ^■——— A rcl3gprOPS73Q HÉTVÉGI MELLÉKLETE —i^—————mi Pisztoly a szabadságharc idejéből. Kosztolányi, Reményikversek melegebb hangú „specialistái”, mások pedig Sajó Sándor, Győri/' Géza, Végvári verseinek sorait dörgik hatásosan. Bizony: Valent József vagy később Belohorszky Ferenc tanár úrnak ilyenkor erélyesen kellett rendet csinálnia, hogy a megkívánt „kulturált viselkedés” helyreálljon. Akadtak merész magabízók, akik csak erre a vetélkedőre jelentkeztek: őket gúnyos megjegyzések fogadták, amíg a díszterem színpadjára mentek fel. Egyiküket úgy megzavarta a kellemetlen fogadtatás, hogy az „esküszünk, esküszünk” sornál, amikor amúgyis kiszámítottan kell egyet dobbantva előrelépni, diáktársunk a bal kezét emelte esküre, s ezt természetesen nagy röhej és gyászos levonulás követte. Ily sok előkészület után eljött az ünnepély napja. Mindenki nemzetiszín kokárdát
