Kelet-Magyarország, 1990. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
1990. március 15. II Kelet a "agyarorszag hétvégi melléklete 5 Balogh Géza: Haza hát, haza! M ' i "* árcius 15-e születése óta úgy bujkál a magyar történetírásban, mint a mesebeli legkisebb legény. Elindul, hogy meghó- H <Mtsa a világot, s közben a hegycsúcsokra hág, s völgybe száll. Királyokkal paro- lázik, és sárkányok támadnak rá. Jótevőként hozsannázzák és pokolra küldik. Hivatkoznak rá, és lépten-nyomon sárba tapossák. De a mese, mégiscsak mese, ismerjük mindegyiknek a végét. Ha tágra nyílt szemmel, izzadó tenyérrel kísértük is nyomon a legkisebb fiú sorsát, tudatunk alatt mégiscsak ott fészkelt a megnyugtató ismeret, úgyis ő fog győzni... S minden szép lesz, minden fényes. Mit tagadjam, félve kezdtem e sorok írásához. Attól tartván, hogy némelyek mindenáron megpróbálják majd aktualizálni. Csíkokra szabdalják, s zászlójukra tűzik. Hogy lám: „ez a mi emberünk”. Némelyek pedig „ezek még mindig ugyanazt fújják!” Ha nem lenne cinikus, mondhatná az ember: Milyen egyszerű volt eddig! A piros- fehérzöldtől irtózott a hatalom, akár ördög a tömjénfüsttől. A Trianonnal megszakított nemzetté válás folyamatát még inkább lehetetlenné tévő internacionalizmus hirdetői, Isten tudja miért, épp a kokárdát tekintették az egyik legnagyobb ellenségüknek. Annak láttán már-már automatikusan rándult össze a gyomruk. Elég volt tehát csupán annyi, hogy ilyenkor március derekán feltűzzük ezt a kis vékony szalagot kabátunk hajtókájára, s másnap már tudtuk a velünk szembejövő tekintetéből is, hogy velünk, vagy ellenünk. Azt, hogy nekik kiknek a sorsa fontosabb: a világ túlsó felén élőké-e, vagy a honfitársaié. Nacionalisták — hangzott lépten-nyomon a vád, pedig hát nem a kokárdások, hanem éppen ők állították szembe erőszakkal is az internacionalizmust a hazafisággal. Mintha a kettő eleve kizárná egymást. Ám pontosan a múlt század forradalmai bizonyítják leginkább, hogy a kettő testvér is lehet. Igaz, e fogalmak akkor még nemigen voltak használatosak, de mit gondolhatunk egyebet a lengyel, az olasz, vagy osztrák légió katonáiról. Bem apó, Alesandró Monti, Witalis Söll, Jan Kratky... A világforradalom katonái voltak ők, de közben saját elnyomott népükért is harcoltak. Ha egy évszázaddal később élnek, talán fegyvert már nem is igen fognak kézbe. De a kokárdát minden bizonnyal feltűzik ők is. Nem a fennálló hatalom elleni tiltakozás képpen, mint ahogy szerény utódaik jó része sem azért hordja. Más vezérelhette őket. Az a nemzetféltés, mely a kis népek sajátja. Melyeknek léte szüntelen kockán forog, melyek attól rettegnek, hogy beteljesedik a herderi jóslat, hogy eltöröl temek a föld színéről. Ez a nemzetféltési ösztön bosszantotta volna annyira a hatalom birtokosait...? Nem tudták, vagy nem akarták tudni, hogy éppen, amióta csak létezik, a nemzet eszméje volt az, mely államtól függetlenül biztosította a fennmaradásunkat...? Nem tudom. Csak azt, hogy az iskolában a legalapvetőbb követelmények egyikére, más népek tiszteletére megtanították ugyan az embert, de közben elsikkadt a másik, megismertetni vele saját népének igaz történetét, jelképeinek méltó becsülését. Mintha én a saját nemzeti színeim viseletével megsérteném a környező országok fiainak nemzeti méltóságát. Megértem én persze, hogyne érteném azok félelmeit, akiknek elege van az olyan kinyilatkoztatásokból, mint „Extra Hungáriám non est vita”, vagyis Magyarországon kívül nincs élet, de azok félelme is az enyém, akik attól tartanak, ha elvágjuk azokat a hajszálgyökereket, melyek a tudatformáló felnőtteket, s a cseperedő gyermekeiket köti össze, jaj a nemzetnek, mely már hosszú évtizedek óta így is meglehetős tudatzavarral küzd. Majd másfél évtizede már, hogy irodalmunk egyik legnagyobbikának, Móricz Zsigmondnak, szülőfaluja szomszédságában, Milotán tanítóskod- tam egy évig. Szabadidőmben persze át-átballag- tam a Tisza töltésén a fészeknyi faluba, hogy a nagy ember járta földet tapossam én is. Mindjárt a falu szélén, a gát tövében élt egy öreg. Be-betértem hozzá. Megjárta Isonzót, Doberdót, mikor pedig ment „Galícia felé, még a fák is sírtak...” Tőle vettem az első francia nyelvleckémet is, — mert ha nem is ismerhette Kuncz Aladárnak a híres Fekete kolostorát, azért ő is megjárta a gallok földjét — s azóta is itt élnek bennem azoknak a novemberi délutánoknak az emlékei, ahogy jó mesemondóhoz illően regél a nagy háború magyar hőseiről. S jóval később már, nyugatabbra kissé, Olcsva. Holtágak jegét apasztó napsütésben állunk a főtéren, beszélünk múltról, jelenről, Horthyról, Rákosiról. Az őszirózsás forradalomról, a direktóriumról, a mámorító földosztásról. Ám, mikor a második Mohácsunkhoz, a doni katasztrófához érünk, hirtelen megbicsaklik a hang és sürgős dolga támad a férfiaknak. Igaz, e hirtelen búcsúzkodásnak évtizedesek az előzményei. Bűn volt még csak beszélni is a második világháború magyarjairól. Aztán oldódni látszott a hallgatást parancsoló szigor. A magyar tévé műsorra tűzte azt a filmet, amely a második magyar hadsereg sorsát próbálta bemutatni. Az alkotás vetítését azonban néhány rész után betiltották. Ne tovább, mert sérti mások méltóságát...! Ugye ismerős a logika? A rettenet katonáinak évtizedeken át még otthon, falujukban sem volt tanácsos kibeszélniük magukból a kínt, a keservet. Március van, állok a Tisza partján. Nagy diófa boltozódik fölöttem, nézem a vizet. A Túr fehér permetet fröcskölve robajlik át a gáton, hogy éles pengeként vágjon a Tisza testébe. Forr, buzog az áradat, és sehol egy teremtett lélek. Január végén volt egy kis áradás, nyoma még látszik a túlsó part bokrain. De most áttetszőén kék a víz, s rohan, rohan... Mint a történelem. Balra tőlem Cseke, a Himnusz születési helye, jobbra Csécse, meg Újlak, Tiszabecs, Rákóczi hadainak első győztes tiszaháti csatája. Majd Técső, majd Rahó, s azon túl, ahol a fák is sírtak, Galícia, annak közepén pedig Czortkowban a tizedik huszárezred, ahol László János tizedes szolgál... Idegen mundérban, a császárért. S egyszer csak megérkezik a külföldön rekedt huszár- és gyalogezredekhez Kossuth kiáltványa: „Ha ti azt várjátok, vitéz magyarok, hogy parancsot kaptok hazajönni, s hazátokat védeni — s addig nem jöttek: úgy a magyar haza elveszett... Fel-fel tehát vitéz magyarok! haza! haza!... A haza élet-halál veszélyben van. Haza hát, haza! akinek magyar lelke van.”----1 zortkowban, akkor a Lenkey-huI szárokról még aligha hallhattak. ,v Ám, László János egyszerű tizedes L Kossuth kiáltványát kézbe véve esküt fogalmaz: „Mi magyar hű vitézek, esküszünk a magyarok Istenére, hogy a magyar hazánk védelmére utolsó csepp vérig készek vagyunk: elszánva azt midenünk feláldozásával oltalmazni, mert az minket azon felszólítással hí, hogy aki őt megmenteni nem siet, az czudar, az nem magyar...” S az eskütétel után ötven emberével nyomban úrnak indult.. Hogy ötnapi szakadatlan menet, s szüntelen csatározások között október végén bevonuljon Taracközre, hogy az édes haza szolgálatára álljon. Ünnepre készülünk, felvesszük majd a szebbik ruhánkat, megfogjuk gyerekünk kezét, felballagunk a térre. S mondhat majd bármelyik szónok bármit, egyre gondolunk. Legyen már vége a ci- vakodásnak. „A haza veszélyben van. Haza hát, haza! akinek magyar lelke van.” Három kiállítás képei Friss termés Több mint két évtizede rendeznek tavaszonként Művészeti Heteket Nyíregyházán. De csak négyéves múltra tekinthet vissza az a hagyomány, hogy az egy hónapig tartó eseménysorozaton elsősorban a fiatal művészeknek teremt^ senek bemutatkozási lehetőséget: a színésznövendékeknek, a filmeseknek, az ifjú balett- és néptáncosoknak, az artistaképző növendékeinek, képző- és iparművészeknek. Az utóbbiak több kiállításon is bizonyíthatják tehetségüket, miközben természetesen a már bizonyos pályát befutott alkotók is lehetőséget kapnak rá, hogy a közönség megismerje, megítélje munkásságuk friss termését. Ezekben a napokban is számos tárlat várja a látogatókat a megyei művelődési központban, a KPVDSZ művelődési házában, a Városi Galériában, a Művészeti Szakközépiskolában, a Pál Gyula Teremben. Egyikről sem feledkeztünk meg; ezúttal három kiállítás anyagából válogattunk, mintegy ízelítőként. Barcsay iskolájában címmel nyitották meg a Pál Gyula Teremben a budapesti képzőművészeti főiskola növendékeinek tárlatát Sétréstyés Sándor nyíregyházi szobrászművész kiállításának a Buj- tosi Szabadidő Csarnok adott otthont. A képeken a Gyerekkocsi felnőtteknek és a Fényesebb a... című alkotás látható. (Fotó: Ha- rasztosi Pál)
