Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
Hiszek a szabadulásban Mihály fy Imre Nyíregyházán rendez Az elmúlt hetek eseményei megmutatták, hogy a Magyar Televíziót sem kerülhetik el azok a politikai változások, átrendeződések, amelyek napjainkban Magyarországon végbemennek. Átalakult a két csatorna szerkezete, a tévé egyre inkább közönségigényeket elégít ki. Mindezt természetesen élénk viták közepette. Mihályfy Imre rendező a filmgyárból került a televízióhoz, első munkája a Vacsora a Hotel Germániában című film volt. Azt a fajta televíziós dramaturgiát honosította meg itthon, amit az amerikai progresszív alkotók hoztak létre. Ennek az a lényege, hogy a film rögtön az elején nagy feszültséggel kezd, s utána ezt elemzi. Valahogy úgy, mint a Tizenkét dühös ember című filmben történik. Mihályfy Imre mögött csaknem három évtizedes művészi pálya áll. Alkotásai között szép számmal akadnak nemzetközi díjas munkák is. Mindjárt második tévéfilmje („Menekülés a börtönbe”) Cannesban elnyerte az Eurovizió nagydíját. Film készült az Iván lljics halálából, amelyben Básti Lajos játszotta a főszerepet. Galgóczi Erzsébet, több alkotását megfilmesítette, először a Pókhálót, majd a Közös bűnt. Nagy sikerrel játszották külföldön is a Sellő a pecsétgyűrűn című filmjét. Tévébeli utolsó munkája az Elveszett paradicsom. Ez volt Páger Antal utolsó filmszerepe; a forgatás vége előtt halt meg, ezért a befejezést is meg kellett változtatni. Mihályfy Imrével a színházban, a próba után ültünk le egy kis beszélgetésre. Először van Nyíregyházán. A Krúdy Színpadon az utolsó simításokat végzik Szabó Tünde A küszöbön című darabján. — Mentsük meg a tévédrámátl Ezzel a címmel írt tanulmányt a Filmvilág 1982 júliusi számában. A magyar tévéfilmeket, tévédrámákat féltette az elsorvadástól. Változott-e azóta a helyzet? — Azóta sok minden történt. Ma már nemcsak a televízió van bajban, hanem bizonyos vonatkozásban az egész ország is. A kulturális élet, a színház, a könyvkiadás. A válság előszelét éreztem 1982-ben. A kultúra ápolása nemzeti kötelesség. Egy ilyen kis ország nem képes abból megélni, hogy a kultúrát áruvá változtatja, mert hiányzik az a tőkeerős réteg, amelyik gazdaságilag eltarthatná a művészetet. Az országnak elemi érdeke, hogy az állampolgárai kulturáltak legyenek. Ahogy csökkent a pénztárca vastagsága, csökkent a kultúra támogatása is. Ilyen körülmények között nagyobb a televízió felelőssége, hiszen emberek százezreinek ez az elsődleges szellemi tápláléka. (A román forradalom egyébként is megmutatta, hogy ez a média milyen óriási befolyással bír az emberekre.) A megfelelő színvonal megtartásához pénz kell, jó művek kellenek. Megteremteni az egyensúlyt a szórakoztatás és a művészi értékek közvetítése között, — Eszerint az értékek kiszorulnak a televízióból? — Ez világjelenség. De Európának is meg kell találnia a saját arculatát. Az amerikai krimit „kilószámra" lehet vásárolni. Ez lényegesen olcsóbb, mint itthon filmeket készíteni. De mérhetetlen ízlésrombolással is jár. Ha ez ellen nem teszünk semmit, a nézők igénye folyamatosan csökken, egy idő után elutasítják az értéket. Volt arra példa, hogy egy magas tet- szési indexet elért filmet újra bemutattak, de sokkal gyengébb eredményt ért el, mert közben a nézők leszoktak (leszoktatták őket) az értékek befogadásáról. Ezt „érték el” az akciófilmek, amelyek egyformák, de profi módon készülnek. Emögött egy olyan televízió-vezetési törekvés is meghúzódott, ami apolitikussá akarta tenni a nézőt. Az igényes alkotások egyre későbbi időpontra csúsztak, amikor a nézők már nem szívesen maradtak fönn. — Ön mozifilmeket és tévéfilmeket egyaránt forgat. Van-e különbség a kettő között? — A legfontosabb eltérés a látvány megfogalmazásában van. A mozivásznon az atmoszféra elementári- sabban hat, mint a televízióban. Ott elsősorban a jó dialógusokra kell törekedni. . — A filmek után színház. S éppen Nyíregyházán... — Léner Péter megkeresett, mondván, hogy elkészült Szabó Tünde darabjának végleges változata. Szeretné, ha megrendezném. Elolvastam, tetszett. Eljöttem Nyíregyházára, megnéztem a produkciókat, s az volt a benyomásom, hogy nagyon jó a társulat. Vannak kitűnő egyéniségek. De a legjobban az hatott rám, hogy éreztem: az előadások együttes, kökorlata kezd kialakulni kis hazánkban, holott egyszerűbb len-, ne megfogadni Váci Mihály egykori javaslatát, amely az Ez történt Magyarországon című verséből ekképpen hagzik: „...egyszer s mindenkorra tiltakozunk minden disznóság ellen.” Azt persze nem hiszem, hogy a papok sztrájkkal fenyegetőznének, s a hívek mise nélkül maradnának, de az se valószínű, hogy a rendező nevét sokan foglalnák imáikba. Hacsak úgy nem, hogy „...hogy szabadíts meg minket a gonosztól!” De hát gonosz-e valóban Scorsese, aki az 1988-as bemutatót követően nem győzte eleget hangsúlyozni, hogy egész életében hívő katolikus volt; mi több, fiatal korában papnak készült. Egyáltalán: mi a bűne a tiltakozók szerint? Be kell vallanom, nem vagyok Biblia szakértő. Annyit azonban tudok, hogy az újtestamentumi evangéliumok az eseménytörténetet illetően csak a lényeges kérdésekben hozhatók fedésbe, a részletek dolgában már koránt sincs ilyen egyezés. Ezért fordulhat elő, hogy a szinopszisban fellelhető hézagok elindítják az interpretátorok fantáziáját. Még az egyházi szakirodalomban is van olyan vélekedés például, hogy a Lukács evangélistánál szereplő „bűnös asszony” (az, aki a farizeus házánál könnyeivel mossa Jézus lábát) azonos lenne Mária Magdolnával. Ezt a többség által erősen vitatott álláspontot fogadja el Scorsese (nyilván Nikosz Kazantzakisz nyomán, akinek a regényét felhasználta), s növeli meg a figura szerepét és jelentőségét. Meggyőződéssel állítom, ha Scorsese kihagyta volna filmjéből azt az inkriminált jelenetet, amelyre a cím utal; azt, amelyben a kereszten függő Jézus a magát őrangyalnak álcázó sátán hatására azt képzeli egy hosz- szabb vízióban, hogy éli a kor egyszerű emberének mindennapjait, akkor a vallásos világ elismerését vívta volna ki művével, így azonban, hogy ezt a látomásképsort beillesztette, ráadásul beiktatja Jézus és Mária Magdolna —- egyébként roppant visszafogott és diszkrét beállításban fényképezett — szeretkezési jelenetét, magára vonta a hívők haragját. Megkísérlem megérteni, mi volt a rendező szándéka ezzel a jelenettel. (Azt ugyanis nem vagyok hajlandó elhinni, hogy á vallásos érzületű nézők megcsúfolását tűzte volna ki célul maga elé. Ahhoz túl hosszúak és az eredetihez ra- gaszkodóak a filmbeli előzmények.) Úgy gondolom, hogy ennek a víziónak az — egyébként soványka— tanulságtétele az, hogy - akit az Úr kiszemel az áldozatra, az vágyai ellenére sem menekülhet a feladat elől. így hát nekem a Krisztus utolsó megkísérlésével nem az a bajom, mint a hívőknek. Sokkal inkább az, hogy filmje unalmas, hosszadalmas (majdnem két óra a vetítési idő), a lapos naturalizmus levegője lengi át az egészet. A Lázár feltámasztása jelenet kifejezetten primitív. Már Pasolininek is szembe kellett nézie a Máté evangéliuma című filmjében (amely összehasonlíthatatlanul jobb Scorsese alkotásánál) azzal a gonddal, hogyan lehet a realista megközelítésben tálalt Krisztus életút csodás mozzanatait „hitelesíteni”, s bár a filmtrükk mindent kibír, mégiscsak két, egymást taszító közlésmód összeillesztésére van szükség. Amikor Krisztus kiveszi mellkasából vérző szívét, inkább a Mad Max jut a néző eszébe, semmint áhítat szállná meg. Willem Dafoe Krisztusa nem igazán nagyformátumú egyéniség, Harvey Keitel Júdása sokkal inkább figyelemre méltó. Mellesleg kettejük viszonyának ábrázolásába is beleszövődnek a Bibliától idegen mozzanatok. Mária Magdolnát Barbara Hersey alakítja. Hamar Péter Először a közelgő filmszemlén láthatja a közönség Elek Judit Tutajosokcfmü, magyar—francia koprodukcióban készült alkotását, amely a híres-hírhedt tiszaeszlári pert dolgozza fel. A film egy részét megyénkben forgatták. A filmet február 10-én Nyíregyházán ősbemutatóként vetítik az alkotók jelenlétében. zös munka eredményei. Kiérlelt, csiszolt produkciókat láttam. — Mennyire érintette meg Szabó Tünde drámája? — Szabó Tünde a szenvedélybetegek világát nagyon pontos analízissel ábrázolja. Tudja, hogyan lehet az írói szándékokat a színpadon megfogalmazni. Úgy éreztem, hogy kettős feladat áll előttem, amikor a darabot rendezem: az emberi sorsok hiteles ábrázolása, illetve segíteni ezeken a beteg embereken. A darab mondanivalója pontosan egybeesik azokkal a szándékokkal, amelyek bennem is megvannak. Hiszek a szabadulásban, abban, hogy az ember alapjában jó, még akkor is, ha számunkra ismeretlen szenvedélyek bújnak meg benne. Nagy István Attila Amikor tavaly, nyár végén egy újvidéki moziban megnéztem a Krisztus utolsó megkísérlése című filmet, százat mertem volna egy ellen ajánlani, hogy nem kell egy esztendő, és nálunk is látható lesz Martin Scorsese alkotása. Ahol annyi az élelmes kereskedő, mint nálunk, most már a filmek piacán is, ott aligha mondanak le a biztos üzleti sikerről. A téma szelíd és szöveghű megjelenítési formájára is van kereslet mostanában (erre vonatkozóan a könyvpiac értékes jelzésekkel szolgál), hát még így, ha a történet némi átalakítás és betoldás következtében szükségszerűen vált ki indulatokat a keresztény erkölcsiség alapján állók körében. Ahogy a világon mindenütt, ahol bemutatták, egész biztosan nálunk is felháborodás és tiltakozás kíséri majd e filmet. Az ilyesfajta tevékenységnek egyébként is egyre komolyabb gyaKései üdvözlet a szent inkvizíciónak Könyvespolcunk Az ÉVGYŰRŰK új kötetéről 1987-ben még évszám nélkül jelent meg az ÉVGYŰRŰK, a kárpátaljai magyar toliforgatók antológiája. Akkor még nem tudták a szerkesztők sem, hogy az antológiából már rá egy évre évkönyv lesz. Amolyan folyőiratpótló. Az Ungvárott, a Kárpáti Kiadó gondozásában napvilágot látott évkönyv már harmadik “évfolyamába” lépett. Gsak azt sajnálom, hogy csökkenő példányszámban. Mert míg az ötezres első számot 1988-ban négyezer példány követett, addig a legfrissebb kiadvány már csak kétezerben jelent meg. Ezt a csökkenést két okból sajnálom. Az egyik, mert nagyobb az érdeklődés e hazában is a kisebbségi magyar kultúra iránt; a másik: véleményem szerint az 1989- es kiadvány színvonalasabb az előző évinél. Már a kötet nyitóversében mély gondoltakat olvashatunk Vári Fábián László versében: E földről én el nem futhatok S meg sem halhatok készakarva. Feszül rajtam a bánat inge Kikeményítve, kivasalva (E földről) Szuggesztív hatású verseket közöl Fodor Géza is. Örömmel olvastam Kecskés Béla verseit is, aki annak idején a Brezsnyev-rezsim alatt (kötete megjelenése, után) évtizedekig hallgatott. Annak is kijezetten örültem, hogy Finta Éva is megtanult verset írni. Korábbi alkotásaiban ugyanis nagyot akart mondani, de csekély volt hozzá a költői szókincse. Bölcsebbé vált, s ez előnyére szolgál. Egy-egy verssel képviselteti magát az évkönyvben Balta D. Károly, Dupka György, Ferenczi Tihamér,Balogh Miklós, Imre Sándor, Horváth Sándor, Tárczy Andor, Barta Zoltán, Nagy Zoltán Mihály, kettővel Bartha Gusztáv, Demjén Miklós, Sütő Kálmán, míg Magyar Éva, Kőszeghy Elemér hárommal. A szépprózai írások közül Bállá László Aza nap című elbeszélése kordokumentum egyúttal. A cselekmény jelene 1953, azaz Sztálin halálának az éve, pontosabban az a nap. Az elbeszélés visszakanyarodik az 1944-es eseményekre is, amikor a magyar férfiakat elhurcolták kényszermunkára. A múltbeli főhős úgy tudta elkerülni az elhurcolást, hogy szlováknak vallotta magát. Ezért van hát ma is Ungvárott annyi szlovák! Az író a széppróza sajátos eszközeivel kifejti a vegyes házasságokról alkotott véleményét is. A magyar főhősnek ugyanis orosz felesége van. Szinte törvény- szerű, hogy házasságuk zsákutcába fut. Mert milyen legyen majd az utódok nemzetisége? A tapasztalat szerint a vegyes házasságokban született utódok a kisebbségben élők számára komoly veszteséget jelentenek, hiszen azok 90- 95 százaléka beolvad az uralkodó nemzetbe, nemzetiségbe. Lusztig Károly Ami jó a lovaknak című meghatározhatatlan műfajú írása meglehetősen unalmasra sikeredett. Bundovics Judit elbeszélése, bár tanulságos mondanivalót hordoz, stílus szempontjából halványabb korábbi írásainál. Horváth Sándor És elmúlik a félelem című elbeszélése erotikától túlfűtött, ami a kárpátaljai magyar szépprózára eddigelé nem volt jellemző. Azért, mert a mindenható Irodalmi Főosztály, azaz a cenzori hivatal éberen őrködött a szovjet szocialista erkölcs írott és íratlan törvényei fölött. Nagy Zoltán Mihály ezúttal is versnovellával (Mesenovella) jelentkezett, melyben most is filozófiai eszmefuttatásokat olvashatunk. Csak most nem egy párttitkárral vitatkozik doktor Késch Aladár, a főhős, hanem egy szajhával, aki sokkal inkább lefeküdne vele, mint hogy dumáljon. A kötetben — a szerkesztők szándéka szerint — helyt kaptak tanulmányok is. Gortvay Erzsébet egyetemi tanár egy eddig ismeretién írónőről, Vári Fábián László a kárpátaljai magyar népballadák motívumairól, Soós Kálmán pedig egy Tisza vidéki mondáról ír. Olvashatunk könyvkrűikát is R. Bu- lecza Rozáliától Bállá László szépprózai kötetéről, a Sosem volt repülések emlékéföl. Került az évkönyvbe egy kis humor is Debreceni Mihály jóvoltából. A Kolhozfürdő stílparódia “Nagy Zoltán Mihály modorában”. A jól sikerült paródia élvezetes írás. Lábjegyzetben olvashatjuk: “Szappan: kihalófélben levő tisztálkodási szer”. Moór Mátyás két egypercessel és egy paródiával debütál. Ez utóbbi (A mutyok) sikeresebb, bár nem mentes a reminiszcenciától. Karinthy Móricz-paródiájára emlékeztet. Őszinte, mélyen átgondolt esszé Bállá D. Károly(?)Kö- tődés(l) című írása, mely a magyarság helyzetét taglalja a korábbi helybeli publikációkhoz képest szokatlanul merész hangon. Végre! „ Gyürke László 10 mamnrnpcTáfi 1990. február 3. — A !W 5/-°y HÉTVÉGI MELLÉKLETE F Hm: A KM vendége
