Kelet-Magyarország, 1990. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
Figaro, a házasságszerző A két szerelmes zeneóra közben. Orosz Helga és Keresztes Sándor. (Balázs Attila felvétele) I nevetés a lélek derűje. A jj Feloldja a görcsbe szőriig tó indulatokat. Megszáll badít a hibáktól. De meg IS aiázhat? megsemmisíthet szándékokat, jónak képzelt terve- két, aprólékosan felépített magatartásformákat. A tudomány régóta foglalkozik mibenlétével, sokan szenteltek ta- nulmányokat a nevetésnek. Henri Bergson, a század első harmadának legismertebb és legnépszerűbb francia filozófusa szerint. „Nincs komikum a sajátosan emberin kívül. Egy táj lehet szép, elragadó, felséges, csúf vagy jelentéktelen; nevetséges sohasem lehet.” A nevetés — a dolgok temészete szerint — társadalmi jellegű, jelentésű. A nevetés mindig egy meghatározott csoport nevetése. Beaumarchais a tizennyolcadik századi Franciaországban élte le csaknem egész életét. Egy időről időre változó világban szerezte tapasztalatait, s megpróbált alkalmazkodni a farkastörvényekhez. Az élete csupa esemény, izgalmas kaland. Élt XV. Lajos közelében, de volt börtönök lakója is. Ismerte a fent és a lent világát, szabályait — túlságosan is jól ahhoz, hogy ezt megbocsássák neki. Harmincnégy éves, amikor első remekét, A sevillai borbély című színpadi művét megírja. Első bemutatóján megbukott, de Beaumarchais azonnal átdolgozta, s azóta sikerrel játsszák Európa színpadain, Rossini vígoperaváltozatában talán gyakrabban, mint az eredetit. Mozart a történet folytatásából, a Figaro házasságából írt kiváló operát. Beaumarchais korában még elevenen élnek azok a színjátszó hagyományok, amelyek az olasz commedia dell- ’arte világában születtek. Ez a rögtönzés jellegű előadás állandó típusokkal dolgozott, amelyek a valóságban is közismertek voltak. A sevillai borbélyban ilyenek például Figaro, a ravasz szolga (Arlecchino kései utóda), vagy Pantalone (Beaumarchais-nál Barto- lo), az együgyű, de szerelmes öreg. A francia racionalizmus hatását mutatja a mű didaktikus hajlama. „Ha a fiatalság és a szerelem összefog, ott egy ilyen gonosz vénember erőszakossága csak hiábavaló elővigyázat” — mondja a darab zárójelenetében Figaro, mintegy összefoglalva a legfontosab tanulságot. A felvilágosodás demokratizmusát pedig az jelzi, hogy a darab igazi főhőse nem Almaviva gróf és nemesi származású kedvese, Rosina, hanem a polgári foglalkozást űző Figaro. A' nyíregyházi előadás kulcskérdése is az, hogy Figaro szerepe kire osztható? A választás Mátrai Tamásra esett, s ő valóban képes volt arra, hogy az eseményeket mindvégig kézben tartsa. Bírta energiával, lendülettel, szellemességgel, ötletekkel. Úgy játszotta Figarót, mintha jutalomjátéka lenne, de gondolkodásának elevensége, mélysége megakadályozta őt abban, hogy harsányabb színeket keverjen a figurába. Mert Figaro több, mint Arlecchino, neki már filozófiája is van, ő már a társadalmi mértékű ravaszságokban is eligazodik. „Nagy gazember ez a Basilio. Szerencsére nagyobb tökfilkó, mint amekkora zsivány. Ahhoz, hogy a rágalomnak sikere legyen a világban, az kell, hogy a rágalmazó is legyen valaki. Állás, család, név, rang, vagyon kell ahhoz, te mafla. De egy Basilio! Hiába rágalmaz, senki se hisz neki” — mondja a második felvonásban. Figaro nélkül a szerelmesek sohasem találnak egymásra. Almaviva gróf (.Keresztes Sándor) és Rosina (Orosz Helga) álomvilágban élnek, mint általában azok, akik szeretnek. Orosz Helga Rosinája légiesen törékeny, finom, gyöngéd, de olykor harcos amazon is. A rabságból félve menekülő madárka, aki igényli a biztató szót. Keresztes Sándor Almavivája kissé bumfordi, máskor túlságosan heves. Keresztes olykor nagyon is kiemelte a figura spanyolos bővérűségét, szerelmi harckészségét. Leginkább az ő játéka közvetítette azt a rendezői szándékot)?), amely távolságot teremtett az epekedő szerelmesek és a mai néző között. Fi- garo mellett Bartolo kapta a legtöbb tapsot. Gados Béla a gyám és a szere- lemsóvár férfi szerepében igazán mu- latságos tudott lenni. Tökéletesen megformálta a másik pólust, amelyet a szerelemnek és a fiatalságnak kell semlegesíteni. Nem volt gonosz — ahogy Beaumarchais kívánta—, inkább nevetségesen együgyp. Talán még szánni is lehetett, mert nem tudta, hogy ő már nem gondolhat a szerelemre. Hetey László epizódfiguráiban mindig az emberi melegség megjelenítése a legnagyobb érték. Don Basi- lioja nagy gazember, aki kihasználja a pénzszerzési lehetőségeket. Nem tisztességes, de ezt nem is akarja elhitetni magáról. Igazságosztó szerepét maga is felemásnak érzi, ezért mondja a tekintete és a mozgása. Bocsássatok meg! A sevillai borbély mai sikerében nagy szerepe van a színpadra alkalmazó Osztovits Leventének, a közismert zenei motívumokból is építkező Darvas Ferncnek, valamint a finom humorban bővelkedő verseknek, amelyeket Várady Szabolcs írt. Szlávik András kifordítható házának belső tere számos ötlet megvalósítását tette lehetővé. Léner Péter rendezései művészi alázattal közelítenek az alapanyaghoz, így történt most is. Hiányoznak a „csavarások”, a jelentésbeli kétértelműségek, az aktualizálás. Beaumarchais darabját láttuk a színpadon. S ez is Tehet erénye egy-egy mai előadásnak. Nagy István Attila Jönnek o szatmári filharmonikusok A decemberi forradalom új szakaszt nyit a román— magyar kulturális kapcsolatokban is. Ennek egyik beszédes jele a szatmári Állami Filharmónia közelgő vendégszereplése: február 23-án Tiszavasvári- ban, 24-én pedig Nyíregyházán ad koncertet a romániai zenei élet élvonalába tartozó együttes. Szatmár igen gazdag zenei múlttal büszkélkedhet. íme a fejlődéstörténet néhány kimagasló állomása: 1875-ben Dalegylet alakul, amely 1903-tól Dal- és Zeneegyletként él tovább; 1920-ban zeneiskola létesül; 1922-ben Filharmóniai Társaság jön létre; 1949-ben alakul meg az Állami Filharmónia. A Filharmóniai Társaság első évadjának jeles vendége Bartók Béla, aki 1922-ben Szatmáron és Máramarosszigeten koncertezik a szatmári filharmonikusokkal. A folytatás sem marad el: Kása György zongorista, Basilides Mária énekművész és Kerpely Jenő csellóművész szatmári fellépése is jelzi a magyar muzsika iránti érdeklődést és megbecsülést. Az Állami Filharmónia történetének negyven éve alatt sem szakad meg ez a sor: Liszt-, Kodály-, Bartók-, majd Erkel-, Kacsóh Pongrác-, Kálmán Imre-, Weiner Leó-művek szerepeltek az együttes műsorán. A szimfonikus zenekar természetesen mindenkor szívesen vállalkozott a hazai zeneirodalom klasszikus és új műveinek bemutatására és korszerűsítésére is, az ifjú előadóművészek felkarolására. Az 1972-ben első ízben megszervezett Szatmár Zenei Napok olyan sorozattá izmoÚj idők új szele: hangverseny a szatmári római katolikus templomban. Negyven éven át ilyesmiről álmodni sem lehetett: február elején Verdi Rekviemjét játszották, neves vendégművészek közreműködésével. (Fotó; Sarca Martin) sodott, amit országosan is jegyeznek. A filharmónia másik jellegzetessége, hogy tájoló társulat, Nagybánya, Máramarossziget, Zilah és más városok rendszeres, szívesen látott vendége. Sikeres kezdeményezéseik között említhetjük a lek- kehangversenyeket, amelyek a diákság zenei műveltségének megalapozásán és gazdagításán túl a komolyzene holnapi hallgatóságát kívánják mind népesebbé tenni. Olaszországi, svájci, franciaországi turnéik nemzetközi elismerést szereztek a szatmári társulatnak. A magas művészi színvonal fontos összetevője a neves művészek szatmári vendégfellépése. A zeneszerető közönség különleges örömére szolgált, hogy Szatmáron is gyönyörködhettünk Kocsis Zoltán zongoraművész, Perényi Miklós gordonkaművész játékában, tapsolhattunk Medveczky Adóm-dirigálta hangversenyen. A mostani szomszédolás igen régi adósságot törleszt, miközben vállalja a kultúra hídverő szerepét a két nép között. E beköszöntő épp ezért utalt — a gazdag múltból szándékosan kiemelve — elsősorban a magyar kultúra folytonos jelenlétére, hagyományaira a szatmári zenei életben, bizonyítandó, hogy a művészet mindenkor utat talált egymás felé. A tiszavasvári és a nyíregyházi hangversenyen Bartók Béla Hegedűversenyét és Rimszkij-Korszakov Seherezáde című zenekari szvitjét hallhatja majd a közönség a szatmári Állami Filharmónia előadásában. Mártás József Szatmárnémeti A „Szabolcsi Versek Versenye” „Magyarázd hát, Múzsa, a vers nemességét, Tárgyát, igazságát, hasznát, ékességét!” (Bessenyei György) ebruár 24-én lesz Bessenyei György halálának 179. évforduF lója. Ekkor adta át testét — 64 évesen — az anyaföldnek, hogy belőle — hite szerint — a világot továbbéltető meleg sarjadjon. Tudjuk, hogy temetése minden pompát és ceremóniát nélkülözött. Nem volt egyházi szertartás, a sír mellett, a bakomszegi kert kedves almafája alatt, csak a hűséges unokahúg és költőtárs; Bessenyei Anna és a környék jobbágyai álltak. Néhányan. Korunkban már többszázan emlékezünk a szabolcsi földből származó, az európai polgár szintjéig emelkedő, és mindvégig puritán, tiszta erkölcsű filozófus-íróra, a Bessenyei Társaság névadójára. Hogyan emlékezünk? Mi sem pompával és ceremóniával. Ez nem illene hozzá. Ezért tettekkel emlékezünk. A BESSENYEI-KULTUSZNAK A MEGYÉNKBEN folyó évszázadnyi történet arra tanít: nem elég csak emlegetni a nevét, nem elég csak koszorút helyezni a sírjára: sokkal fontosabb, hogy gondolatait, verseit, vagyis őt magát szólaltassuk meg. Ennek értelmében határozta el a Bessenyei Társaság, hogy ezen a napon rendezi meg a Szabolcsi Versek Versenyét, amelyen a megye diákifjúságának a szép magyar beszédet és a verset szerető tagjai Kisvárdán, a Bessenyei nevét viselő és a hagyományait aktívan ápoló gimnázium dísztermében, a bölcsész-költő kisvárdai szobrának megkoszorúzása után, megszólaltatják Bessenyei verseit és a szabolcsi költők alkotásait. Az idén először megrendezett versenyre a megye középiskoláiból — zömmel Kisvárdáról, Mátészalkáról, Tiszabercelről, Nyírbátorból és Nyíregyházáról, összesen 30 diák nevezett be. A bemutatók során majd kiderül, ki lesz a versek legjobb tolmácsolója, s kik nyernek díjakat. Ám ez a rendezvény más tanulságokkal is szolgál számunkra. A versmondó diákok ugyanis a kötelezően előírt Bessenyeiimi- niatúrákon kívül, maguk választhatták meg műsorszámaikat, az általuk bemutatandó verseket. így azután akár reprezentatív felmérésnek, az ifjúság véleményalkotásának (ítéletének?) is felfogható az a lista, amely a választott versekei tartalmazza. TERMÉSZETESEN NEM HAGYHATÓ FIGYELMEN KÍVÜL, hogy — a kiírásnak megfelelően — a versenyen nem a teljes szabolcsi költőtársadalom indulhatott, hiszen akkor több, mint félszáz alkotó jött volna számításba, s ez nagyon szórttá tette volna a mezőnyt. (Nem zárjuk ki a lehetőségét, hogy a jövőben szélesebb körből választhassanak a versmondók.) Most azonban elsősorban azok a költők kerültek kiírásra, akik valamilyen oknál fogva a figyelem előterébe kerültek. így mindenekelőtt a szatmárcsekei Kölcsey Ferenc, akinek 200. születési évfordulóját ünnepli a magyar társadalom; a nyíregyházi születésű Váci Mihály, aki most lett volna 65 éves; Bory Zsolt, aki 5 éve távozott közülünk; Képes Géza és Ratkó József, akiket mostanában vesztettünk el. Úgy vélem, nagyon tanulságos lehet — tanár, diák, kritikus, sőt, minden irodalombarát számára — az a néhány statisztikai adat, amely a választási arányokat jelzi. Az irodalom története bizonyítja, hogy minden költő álmaiban, vágyaiban ott munkál a Horatius-i gondolat: a ,jNon omnes moriar". Valamennyien hiszik, hogy nem halnak meg egészen, hogy műveik túlélik őket, s hírüket-nevüket örökre fenntartják. És ott él minden költőben az önbizalom is, amit Ady formált meg időtlen érvénnyel: „Ifjú szívekben élek és mindig tovább...” És a mai költők is hinni akarnak abban, hogy ha építettek és írtak, még ha nem is nagyot, alkotásuk „ millió gyertyafénynél jobban, s tovább ragyog.” NOS, A SZABOLCSI DIÁKOK, A MAI „IFJÚ SZÍVEK”, a mostani versválasztásukkal, ha akaratlanul is, de közvetett módon az adott költők továbbélésének, népszerűségének szintjére is szavaztak. A 30 diáknak 60 verset kellett kiválasztani. íme, százalékos arányban, az eredmény: 1. Váci Mihály 40% 2. Ratkó József 22% 3. Kölcsey Ferenc 16% 4. Képes Géza 15% 5. Bory Zsolt 7% Ismét hangsúlyozom, ezek csak spontán adatok, s nem is a felmérési szándék vezette a szervezőket. Mégis úgy gondolom, hogy a fenti költők ismertségi, esetleg népszerűségi szintjéről valamit mégiscsak elárulnak. Az iskolában ugyanis — kifejezetten tantervi anyagként — lényegében csak Kölcseyről tanulnak a szabolcsi diákok, A többiekről — egy-egy jobb irodalomtanár jóvoltából — legfeljebb csak fakultative hallanak. Ezért az arányokhoz nem is kívánok kommentárt fűzni. Önmagukban sem tanulság nélkül valók. Ami viszont még érdekes lehet: a Váci-versek közül változatlanul tartják magukat a fénykori nagy versek, mint a Te bolond, a Sarkcsillagom és a Mindenütt otthon. A többi költő esetében a versválasztás már nem ennyire jellemző, így abból tanulságokat levonni sem célszerű. VISSZATÉRVE AZ AKTÍV ÜNNEPLÉS TÉNYÉRE: a Bessenyei- évfordulőn tehát diákjaink a szabolcsi költők verseit szólaltatják meg, s ezáltal talán egy kicsit közelebb kerülnek szellemi értékeink megbecsüléséhez. emélhetőleg egy olyan rendezvénynek leszünk tanúi, ameR lyen a mai fiatalok igazolják a költői vágyak igazát, hogy az ifjú szívekben valóban tovább élnek, s ugyanakkor tanúsíthatják Bessenyei szép hitének igazát is, miszerint a magyar nyelvnek is van annyi „édessége, méltósága és mélysége”, mint bámiely más nyelvnek a nagyvilágon. Bánszki István IrodaCmi íhfírkvéC ^ v j