Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
1990. január 13. 7 Mi ad ma tekintélyt?- 'v: i ad tekintélyt az ember- — “|| nek, milyen kockákból h épül fel egy-egy idő- [:i szakban az a néha má- gikus, kisugárzó erő. Hűl amit tekintélynek nevezünk? Különösen időszerű elmeditálni ezen napjainkban, amikor nemcsak irdatlan méretű külföldi adósságaink szaporodtak fel az egekig, de szellemierkölcsi adósságaink terhei is mind nagyobb súllyal nehezednek ránk. Nehezednek még akkor is, ha ezt a súlyt nem mindenki érzi egyformán és ugyancsak megoszlanak a vélemények erről, ki kinek tartozik tulajdonképpen, s milyen alapon lehet közerkölcsi prédikációkat tartani napjainkban, amikor a hatalom, a központi aka- rat a legfőbb ludas az írott és íratlan etikai normák lazításában. Mégis felteszik a kérdést szociológusok, amatőr és hivatásos politikusok, értelmiségiek és kétkezi munkát végzők egyaránt, ellentétes pólusokkal megáldott — anyagiasodó, szegényedő — világunkban mi adhat vala- milyen jó értelemben vett „dicsfényt”, tekintélyt valakinek? Tudom persze nagyon sokunknak megvannak a kész válaszai, kinek-kinek emberi tapasztalásai, etikai tartása, vérmérséklete, netán ambíciói okán. A sztereotip válaszadások kényszere máris mondatja az emberrel; tisztesség, becsületes munka, harmonikus családi és munkahelyi kapcsolatok, tudás, tehetség, megszállottság, hogy csak a leggyakoribb ismérveket említsük. Sajnos, mégis tudomásul kellett vennünk, hogy ez a hagyományosnak is mondható megközelítés nem mindig vezet eredményre. Nemrég különböző korosztálybeli — városi és falun élő — embereket kérdeztek erről és egyáltalán nem meglepő, egy sor újabb motívum is felbukkant a tekintély ürügyén. Az egyik szélsőség a rámenősség, a saját érdek mindenek fölötti hangoztatása és érvényesítése, az érzelmek valóságos száműzése vitték el a pálmát. Elsősorban a fiatalabb korosztály képviselői — főiskolai, egyetemi hallgatók — válaszoltak így, mondván, hiába a tudás, a megszerzett szakmai felkészültség, ha az illető hamvába holt, nem tudja megsütni a saját pecsenyéjét. Mehet vagon- kirakónak, vagy segédmunkásnak, netán váltóőrnek, miközben a kisebb tudású és tehetségű társak kényelmesen elfoglalják a bársonyszékeket... De jelentős szavazattöbbséget kapott az anyagi helyzet is, amikor a tekintély összetevőit kellett rangsorolni. Szinte valamennyi nyilatkozó tekintélyromboló tényezőnek találta, ha valakinek nincs saját jól berendezett la- kása, gépkocsija, sőt néhányan — igaz zárójelbe téve — a felesége, félje mellett szeretőt is idesorolták. A jól öltő- zöttség, a jó fellépés, a menő szöveg, a nyers szókimondás is sokaknál hozzátartozik az ember tekintélyéhez. Elgondolkozhat az ember a sokféle kér- désre adott sokféle válasz láttán. Nem is nagyon hiszem, hogy ezekből mélyebb következtetéseket érdemes len- ne levonni, de ettől még aligha kerülhetjük meg a kérdést, — mégha nem is tesszük fel napjában önmagunkban; vajon milyennek lát bennünket a közvetlen környezetünk. Hányas lenne egy feltételezett tetszési indexünk, esetleg tekintélyünk, milyen tartópillérei a legerősebb, avagy a leggyöngéb- bek. Naponta olvasunk, hallunk mostanában pályázat útján betölthető állásokról, és hamar szárnyra kél a hír, nem az esélyesnek vélt pályázót ítélték a legalkalmasabbnak, hanem egy másikat, aki eddig nem került a reflektor- fénybe, mégis a szűkebb kollektíva neki adta a legtöbb szavazatot. Ezek szerint nem mindig a látványos, a han- gos, sőt harsány jegyek alapján minősít a közvélemény. Mindinkább kívánesi a belső értékekre, a búvó patakként jelenlévő értékes személyiségekre, akik hosszú ideig a kulisszák mögött munkálkodtak, s hátukon dicsfényben fürdőztek mások. Nemrég szatmári, beregi községekben járva elég sok em- bért megkérdeztem, szinte mellékesen, kit tartanak a legtekintélyesebb ember- nek a községükben. Sajnos, többségük nem tudott egyetlen nevet sem megemlíteni. Az idősebbek felidézték régi élményeiket, amikor a bíró nagy tekintélyű emberként bírta a kisebb közösség bizalmát, szeretetét. Hallgattak rá, követték őt, megbíztak a döntéseiben. És az esetek jó részében nem is csalódtak. Manapság megszegényedett a bizalom a másik iránt. A válaszoló alanyok tanácstalanul forgatták a fejüket, s inkább az udvariasság kedvéért, hogy ne jöjjek el féloldalas válaszokkal, megemlítették az orvos, a tsz-elnök, a tisz- teletes úr nevét, de akadt olyan is, egy nótafát, rigmusfaragót, vagy éppen egy világjárta, amerikás embert nevezni meg a tekintélyesebb helyi polgárok közül. Márpedig bárhogyan is leszoktunk — azaz leszoktattak bennünket — arról, hogy felnézzünk a másikra, ha életével, munkásságával, egész mentali- tásával megérdemli azt, a dolgok természetes rendje, hogy helyre álljon az emberi értékek tisztaságának becsülete, rangja is. Nem a régiek helyett új bálványok faragására gondolok, nem manipulált, vagy egyes csoportok által favorizált tekintélyek új kultuszát kívánom, mert akkor nemigen jutunk előbbre. Való igaz, hogy csak maga építheti fel az ember kitartó, olykor egész életen át tartó munkálkodással, magatartással közbecsülését, de a köz szerepét sem kell alábecsülni. Meg kell tanulnunk észrevenni, felfedezni környezetünkben a köztiszteletre méltó embereket, azokat is, akik saját anyagi gyarapodásukkal is példát tudnak mutatni, úgymond van mit a tejbe aprítaniuk, de azt a tisztességes munkával, az átlagosnál lényegesen nagyobb szellemi-fizikai erőbedo- bással érte el. Jól tudjuk, jócskán át kell értékelnünk a gazdaságról alkotott korábbi értékítéletünket is. De az is igaz, a tudás erősen megtépázott, vagy ronggyátépett — talán sohasem volt — mítoszáért is érdemes lenne tenni valamit. Egyénileg és társadalmilag egyaránt. H gyanezt gondolom az olyan emberi értékek- ről is, mint a szerénység, mértékletesség, ér- ze^m‘ tfűzdagság, türe- ■ [ lem. Jó lenne elérni, hogy egyre több elismerés és tisztelet övezze azokat az embereket, akik méltók erre, s mind kevesebb legyen a szép benyomását kelteni akaró, álarc mögötti áltekintély, akik önhittségükkel nemcsak önmagukat té- vesztik meg, hanem a közösséget is. Márpedig az elkövetkező időszakban nagyon is nagy felelősség vár az egyes emberekre, az állampolgárok közösségeire, hogy megtalálja minden falu, város, kerület a maga legtekintélyesebb emberét.. Páll Géza Krutilla József: Tisza táj Szociálpolitika — korszerűbben Két alapmodell ismerhető fel a különböző országok társadalompolitikai koncepcióiban. Az egyik szerint az állampolgárok létfeltételeiről, megélhetéséről. társadalmi biztonságáról és boldogulásáról alapvetően az államnak kell gondoskodnia; ez az állam tehát saját kezében összpontosítja az ehhez szükséges anyagi eszközöket, ezért az állampolgárok egyéni felelőssége, de mozgástere is, korlátozott marad. A másik modell éppen ellenkezőleg abból indul ki, hogy a felnőtt polgár elsősorban önmaga gondoskodjék maga és a családja fenntartásáról, biztonságáról és jövőjéről; itt az állam szerepe csak a bajbajutottak, kritikus helyzetbe kerültek vagy a magukat eltartani képtelenek megsegítésére korlátozódik — ezért sokkal kisebbek a központi jövedelemelvonások is. Magyarország egyértelműen az első modellt követi, sőt annak szélsőségesen centralizált változatát alakította ki. Valószínű azonban, hogy egy ésszerű, gazdasági realitásainkkal összhangban lévő és mégis hatékonyabb szociálpolitika kidolgozásakor nekünk:— a szélsőségeket elkerülve — a második modell felé kell elmozdulnunk. A központi íróasztaloknál tervezett totális szociálpolitika ugyanis éppúgy kudarcra ítélt, mint maga a totális terv- gazdálkodás. Nem lehet a régi alapelvek „jobb megvalósításával”, „körültekintőbb tervezéssel”, több információval, „szakértők bevonásával”, stb. megjavítani, hiszen éppen a hibás kiindulás túlságosan következetes véghezvitele okozza a zavarokat. Nem működhet ugyanis jól az a struktúra, amelyből hiányzik a benne résztvevők valóságos, személyes érdekeltsége, vagy amelyben a valóságos, érdekek lényegesen eltérnek a hivatalban megálmodott céloktól. Az ilyen rendszerek a gyakorlatban átalakulnak, előre nem sejtett módon kezdenek működni, többek között épp azoknak nem használnak, akiknek a megsegítésére megalkották őket. Ezen azután a folytonos módosítások csak rontanak. Minden centralizált szociálpolitika a központilag garantált biztonság egy kompromisszumos szintjére helyezi a hangsúlyt a hatékonysággal és gazdaságossággal szemben. Kockázati tényezőnek tekinti és elveti az ellátás plurali- zálását, tartva a kritikus színvonal még egyenetlenebbé, bizonytalanabbá válásától. Ilyen központi modellek valóságosan működnek egyes gazdag, „jóléti” államokban, feltéve, hogy — rendelkezésre áll ennek tekintélyes anyagi fedezete, — valóban általánosan, egyenlő esélyekkel és a tényleges szükségleteknek megfelően vehető igénybe, viszont — nem nyújt a munkával, vállalkozással elérhető átlagos társadalmi esélyekhez képest vonzó alternatívát. Nálunk a romló reáljövedelmek sokak szemében „felértékelték” az ugyancsak értéküket vesztő, de államilag garantált szociálpolitikai kedvezményeket. Csökken a különbség az alacsony fizetések és a szociális juttatáMinden párt vagy mozgalom programjában (rendszerint a vége felé) szociálpolitikai tételek is sorakoznak, amelyek az eltérő fogalmazásmódok ellenére általában mint a szegényekről való gondoskodás, a jótékonyság, a közadakozás szervezeti formái jelennek meg. Pedig jóval többről és másról kellene azokban szólni :a társadalmi létezés, fennmaras és együttműködés alapvető játékszabályairól. sok reálértéke között, ezzel a munka, a teljesítmény amúgyis katasztrofális értékvesztése fokozódik. Növekszik a táppénz, a rokkantsági nyugdíj, egyéb juttatások, segélyek „kereslete”, egyre határozottabban a munka iránti kereslet rovására is. A központi alapok állandósult elégtelensége ugyanakkor mindinkább „hiánycikké” teszi ezeket a juttatásokat, ennek összes kísérőjelenségével együtt. Ráadásul az értékében gyorsan silányodó központi szociálpolitika nagyon drága: havi díja nyugdíjjárulékkal együtt a bruttó bérek 53%-a és ez jelentős akadálya a munkajövedelmek emelésének. Igazi hibás kör keletkezett: az irracionálisán alacsony bérek miatt növekszik a szociális támogatásokra szorultság, azok drágasága viszont akadályozza a bérek emelését... Ebből a zsákutcából egy lehetséges kiút volna az említett második modelltípus felé történő elmozdulás: a szociálpolitika részleges decentralizálása. Az államnak világossá kell tennie, hogy nem képes (de nem is feladata) polgárai létszükségleteiről a béreken kívül, közvetlenül, „felülről”, tehát mintegy „szülőként” gondoskodni — legfeljebb egy minimális biztonsági szintig. Ehelyett a munkával, teljesítményekkel, vállalkozással szerezhető egyéni és családi jövedelmeket kell olyan mértékben emelni (helyesebben: emelkedni hagyni), hogy azok fedezzék minél több család valóságos megélhetési költségeit és azok ne szoruljanak eleve kedvezményekre (ideértve a fogyasztói ártámogatást, a kedvezményes étkeztetést stb.) is. Cserébe a felnőtt polgárok maguk választhassák meg a pluralizált formában életre hívott egyéni vagy csoportos önkéntes biztosítások, egészségügyi, nyugdíj- és segélyrendszerek közül a nekik legmegfelelőbb szociálpolitikai „csomagot”. Természetesen ezek hátterében egy minimális központi, áílami és kötelező társadalombiztosítás elengedhetetlen. Az ezt kiegészítő helyi, piaci alapon működő biztosítási rendszerek sokasága ugyanakkor önműködően teremti meg az állampolgár személyes érdekeltségét a leghatékonyabb, leggazdaságosabb megoldások keresésében,- valamint a munkajövedelmek és a szociális biztonság optimális arányának — nem feltétlenül központi és egységes — kialakításában. A sikeres és hatékony vállalkozások ugyanis régóta felismerték, hogy az ütőképes szociálpolitika és a gazdasági eredményesség egymást feltételezi és erősíti — szembenállásuk a bürokratikus pártállami irányítás egyik válságfokozó torzulása csupán. Ezért is kézenfekvő, hogy a gazdaság decentralizálását és a tulajdonformák felszabadítását a szociálpolitika hasonló irányú reformja kövesse. Egy decentralizálódó társadalom- politikai rendszer első lépései a következők lehetnek: — a társadalombiztosítás állami monopóliumának megszüntetése: az általános és kötelező, olcsó alapbiztosítás mellett helyi, társasági, magán-, stb. szociális biztosítások létrejöttének és elterjedésének támogatása. — a jelenlegi automatikusan elvont 53%-os járulék nagy részének beépítése a bérekbe illetve meghagyása a vállalatoknak, intézményeknek. Munka- szerződés, kollektív szerződés, stb. szabályozhatja, hogy a dolgozó által választott biztosítás(ok) díjait a munkáltatók milyen arányban vállalják magukra; ennek kötelező minimumait törvény is megállapíthatja, amelytől a munkáltató felfelé korlátozás nélkül eltérhet. — szociális célokra a független helyi, területi önkormányzatok is megtarthatják a hozzájuk befolyt adók, befizetések meghatározott részét és abból helyi programokat, „csomagokat” alakíthatnak ki (pl. kommunális alapon járó nyugdíjat, stb.). — bármely gazdasági társaság, vállalat, magánszemély, egyház, intézmény, külföldi beruházó létesíthessen társadalompolitikai célú „non-profit” alapítványt, intézményt vagy szolgáltatást — és ennek költségeit egyéb jövedelmei adójából vonhassa le. Adója egy részéből tehát (végsősoron az állam helyett) közvetlenül finanszírozhasson oktatási, egészségügyi intézményt, segélyalapot, bármely más közösségi célú létesítményt. — a szoros értelemben vett egészségügy, a centralizált állami rendszerben nagyon leromlott. Időszerű volna ezért abból kiemelni és saját szakmai vezetéssel rendelkező független, önigazgató intézményrendszerré átalakulását elősegíteni. Egyidejűleg felszámolandó volna az egészségügyi értelmiség anakronisztikus bérmunkáshelyzete; őket az európai normáknak megfelelően plurális szakmai szervezetek keretében szellemi szabadfoglal- kozásúakként vagy szellemi vállalkozóként kellene „rehabilitálni’. Alapvető szemléletváltásra van szükség: annak megértésére, hogy a szociálpolitika nem azonos a segélyezéssel, az ingyenes juttatásokkal, hanem elsősorban az arra szorultság megelőzésének tudománya. Előbbi csupán segítség, támasz, kiegészítés és biztonsági háttér a mégis rászorulóknak, nem pedig az állampolgári lét állandó, lényegi és szükséges eleme. Mivel a társadalomnak arra kell törekednie, hogy ezt a rászorultságot minimalizálja, nem a munkajövedelmek emelkedése vagy differenciálódása ellen kell fellépni (és azokat elvonva központi segélyalapokat szaporítani), hanem éppen ellenkezőleg: a jövedelmek lehető emelkedését kell elősegíteni, hogy a lakosság minél nagyobb — és növekvő — részében csökkenjen a rászorultság. Ehhez hozzátartozik, hogy az anyagi gyarapodás ne rejtegetni, titkolni, szégyellni való, hanem nyíltan vállalható érték legyen: ezt kell jó törvényeknek, sőt racionalizálódó adórendszernek is elősegítenie, gátjait pedig (rossz beidegződések és elvek, ideológiai aggályok, diktatórikus és monopol-rendszabályok) el kell takarítani. Mielőbb el kell érni, hogy a lakosság növekvő részének módja legyen befektetésekre is: azok hozadéka tovább javítja a családok létbiztonságát, csökkenti állami támogatásra szorultságukat, miközben ezzel pénz áramlik vissza a gazdaságba is. A decentralizálással nem csupán a központi szociálpolitikai terhek csökkennek, hanem a juttatások elosztása is helyben, nyíltabban történne, ez pedig nemcsak méltányosabb és igazságosabb, hanem önmagát ellenőrző rendszert is eredményez. Ezen az úton később fokozatosan átépíthetők lennének a gazdaságilag torz mai támogatási rendszerek: pl. a lakásfinanszírozás támogatott kamata helyett a törlesztés adóalapból való levonhatóságával, stb. A jelenlegi, rossz hatékonyságú központi szociálpolitika, miközben óriási pénzeszközöket köt le, nem képes a fokozódó szegénység ellensúlyozására (legfeljebb egyenletesebben „teríti” azt). Egyetlen ország szociálpolitikája sem szakadhat el tartósan és büntetlenül a gazdasági színvonaltól: megújulni szándékozó piacgazdasági terveink csak egy hatékonyabb, gazdaságosabb, az állampolgári részvételre és érdekeltségre is építő, decentralizált társadalompolitikai modellel lennének összhangban. Azok megsegítése pedig, akik jövedelem híján nem adóznak és biztosítási díjakat sem tudnak Fizetni — szintén eredményesebb, gyorsabb és hatékonyabb is volna a lakóterületen, helyi közösségeken, önkormányzatokon keresztül (ahol az ésszerűséghez személyes, emberi, pszichológiai tényezők is járulnak), mint az elidegenedett, nagy és költséges központi apparátusokon át. A helyi szociális, közösségi segítő szervezetekben, bár alapelveiket törvény szabályozhatja, tág tere nyílna az önkéntességnek, a belátásnak, a személyességnek. Egy ilyen struktúra tehát közvetlen, helyi és ezért áttekinthető, emberi léptékű, személyes és önszabályozó kis rendszerek hálózata, gazdasági előnyein túl jól szolgálná a humánum, a méltányosság és a szolidaritás értékeinek újraéledését, ezen keresztül sokat tehetne a közhangulat és az általános erkölcsi értékrend „rehabilitálásáért” is. Dr. Bánki M. Csaba || Kelet—— a InaprnrHág hétvégi melléklete — r "h | Hamary Dénes: Háromszög A kör háromszögesítése megtörtént És most csak nézik a háromszöget Nem ismerik a geometria szabályait Kimondják a tételt s nem tudják a bizonyítást levezetni — Segítek: ez a háromszög nem egyenlő oldalú — Belekeverednek a bizonyítás végtelenjébe S mire rájönnek a megoldásra ők leendő tanárok Lehet, hogy nem lesz kit tanítani >R. Ed ^ | Rozsa Endre: Gyertya Az éjszaka nagy madara megszívja a láng pici csőrét — ellobban az élet. Utolsó fényével is eteti a fióka a szörnyeteg anyát, a falánk, tátogó sötétet, mely lassan kihízza a mindenséget. Halál Úrnő! Éhséged éhhel étet. | Büki Attila Szemtükrünk fehér partjainál sikoltunk szerelemből vízre fény csillagra éj de a szemed a pupillád ha elveszít mi vár rám életből ki kérne halált összeértünk vérrel a szív tengerrel a Nap csókkal a száj örömmel ölelő testünkre I illattal csókkal így vigyázz . szemtükrünk fehér partjainál
