Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
1990. január 13. I Kelet a üagyarország hétvégi melléklete 5 Hétvégi Interjú Egy csésze kávé mellett Csermely Tiborral a közéleti etikáról 0 A jelenleg ismertek közül szerintem az év eseménye a népszavazás lesz, amihez kapcsolódva most a közéleti etika kérdéseiről beszélgetnénk. Van-e nekünk, kettőnknek erre erkölcsi alapunk? Nekem az a meggyőződésem, hogy igen. És Önnek? — Számomra megtisztelő, ha megelőlegezi, hogy van alapom rá, de azonnal hozzáteszem; a közéleti etika és a magánélet erkölcsisége nemigen válaszhatók külön. Sőt, arra is gondolok, hogy ennek a kettőnek erősítenie kell egymást. Vagyis á közéleti etikában az válik hitelessé, ami az ember magánéletében is megjelenik, ha az egyéni életében is fel tud mutatni valamilyen értéket. 0 Ezzel egyetértve szeretném tudni, milyen várakozásokkal néz az új esztendő elé? — Janus-arcúnak érzek minden évkezdetet: visszanézünk és előretekintünk. Sokszor jut eszembe, amikor boldog új évet kívánunk egymásnak, vajon igazából mire is gondolunk? Jómagam ezekbe a jókívánságokba a magánélet harmóniája mellett beleértem a hivatásbeli, a közéleti feladatvállalás felelősségét-örömét is. 0 Említi a hivatást. Úgy tudom, Ön tanár, jelenleg is tanít, de a főállásban a népfront megyei titkárhelyettese. Melyik az igazi? — Pályámat pedagógusként Nyírbogdányban kezdtem, ahol a szigorúan vett iskolai munkán túl irodalmi önképzőkört vezettem, erkölcs- és illemtani előadásokat tartottam, a gyártelepen szavalókórust irányítottam, és házigazdája voltam az első író-olvasó találkozóknak. Feleségemmel együtt összegyűjtöttük a község földrajzi névanyagát. Nyíregyházára 1963-ban hívtak, a könyvtárban, a tanugy igazgatásba, majd a pedagógiai kabinetben dolgoztam. Politikával összefüggő munkaterületre sohasem készültem. A kezdetben „kényszerűségből vállalt” politikai munkában — úgy érzem én is, s talán mások is — megmaradtam annak, amire én eredeti meghívást kaptam: az emberért, az ifjúságért, a jövőért felelősséget érző pedagógusnak. Q Ha meggondolom, nem is lehet irigylésre méltó helyzetben egy HNF-funkcionárius, most, amikor egyesek úgy fogalmaznak, hogy a népfront a „padlón fekszik”. — Kutatom a szavakat, mert nem önigazolást keresek a mozgalomnak, csupán a valóság talaján próbálom mérlegre tenni a népfronteszme múltját és jelenét. A népfront a mindenkori politikai mozgástér adta keretek között — hibáival együtt is — igyekezett és fáradozott a nemzeti egység megteremtésén, a társadalmi közmegegyezés munkálásán. Nem teljesen rajtunk múlott, hogy szavaink gyengének, tetteink erőtlennek bizonyultak. Q Már megbocsásson, de én konkrétabban fogalmaznék pl. a választásokkal kapcsolatban. Évtizedeken át egy jelöltet állított egy körzetbe a népfront, abból az egyből lehetett „választani”. Ez milyen közéleti etika? — Eddig a választásokon az állampolgár valóban azt hallotta, hogy „Szavazz a népfront jelöltjeire!” Q Bocsánat, hogy megállítom, de másra nem is szavazhattunk, mert csak a népfront állított jelölteket. — Igen, ez így volt, de hadd folytassam ott, ahol az előző gondolatomban megfogalmaztam: nem teljesen rajtunk múlott... Rajtunk kívül eső erők gyakran a szövetségi politika megteremtését az egypártrendszer szolgálatába állították. Mégis őszintén hiszem, hogy sokan vannak, akik a népfrontmozgalomban gazdaságunk reformálásának, társadalmunk pozitív befolyásolásának, a szellemi és erkölcsi megújulásnak a küzdőterét látták. Hadd emlékeztessek továbbá, hogy legutóbb, 85-ben már a megyében is volt hármas és négyes jelölés is, majd pedig alapvetően megváltozott a helyzet azzal, hogy a népfront önmaga mondott le erről a látványos, ámde formális közjogi funkciójáról. 9 És most egy kicsit zavarban is vagyunk a választásokra készülve, hiszen a választó- polgárok többsége nem élt többpártrendszerben. Azt sem lehet tudni, mennyire megosztott a társadalom a pártokkal való szim- patizálást tekintve. Ön hogyan látja ezt? — Bizonyosan Maga is tapasztalja, hogy az ember végigtekint a magyar politikai palettán, végletekkel találkozik. Vannak, akik szinte eufórikus állapotban arra esküsznek, hogy a pluralizmus, a különböző pártok megjelenése számos súlyos politikai és közéleti gond megoldásának biztosítéka lehet, míg mások félelemmel vegyes idegességgel, vagy keserű kiábrándultsággal keresik, és sehogyan sem akarják fellelni múltunkból a máig érő hatalmi pozíciók társadalmi kártételeit. Úgy gondolom; aki ma arra vállalkozik, hogy erről a nyilvánosság előtt eszmecserét folytasson, csak harag és részrehajlás nélkül tud hitelesen megszólalni. Lehet, hogy a megbocsájtás szellemében, de nem az elhallgatás taktikájával. Politikusaink csakúgy, mint a tömegkommunikáció képviselői, szinte mindent kimondanak napjainkban, amire csak egy évvel ezelőtt is, gondolni sem lehetett. És nem a szavak jelentése, vagy a mondatok tartalmi igazsága változott meg, hanem a politikai és közéleti felelősség erősítette fel a múltat bíráló hírek akusztikáját. 0 Érthetjük ezt úgy, hogy egyre sikeresebben tanuljuk a közéletet, a nyilvánosság előtti szereplés etikáját? Mit gondol, vajon menynyire vagyunk, „érettek” a szabadságra, a demokráciára? — Meg kell vallanom, ma az alakuló, forrongó közéletet látva őszintén örülök, de azt hiszem jogosan, kételkedem is. Sokakkal együtt örülök a politikai öntisztulásnak, a demokrácia társadalmi méretű kiszélesedésének, de vajon pontosan tudjuk-e már definiálni a demokrácia fogalmát, s nem keverednek-e azok esetenként tudatunkban és politikai gyakorlatunkban az anarchia motívumaival? % Jól értettem, anarchiát említett? Számomra ez teljesen meglepő. Ezt hogy érti? Hogy jön ide az anarchia? — Úgy, hogy előadódhatnak a jelenlegi és a közeljövő időszakban olyan helyzetek, amikor az emberek, vagy az emberek egy csoportja azt hiszi, hogy a demokrácia jegyében egyéni ambícióikat szabadon, sőt gátlástalanul kiélhetik... 9 Visszatérve az eredeti kérdéshez, milyennek találja „érettségünket”? — Örülök ennek a jelenlegi folyamatnak, a hibákkal, bűnökkel szakítani kész önvizsgálatnak, de félek a sok visszamenő önigazolástól. Magam is érdeklődéssel tanulmányozom az új pártok programjait, s keresem a karakterisztikus vonásokat, a sokszínűségben az azonosságokat és a különbözőségeket. Gondolom, sokan elvégeznek hasonló vizsgálódásokat, mielőtt véleményt formálnának arról, kikkel tudnának szimpatizálni, s kiknek a programja lesz idegen számukra, amit nem tudnak elfogadni — hiszen a szavazás előtti döntést lényegében ez a választás, vagy elutasítás határozza meg. E tanulmányozások közepette egyre inkább nyugodt leszek — és ezzel nem kívánok senkit sem befolyásolni — a népfrontmozgalomnak nem kell megtagadnia a múltját, s vállalhatja politikánk jelen idejében is önmagát. Örvendezek az örülni tudókkal, de féltem a lelki traumák áldozatait. Felerősödnekía kételyeim így a választásokhoz közeledvén, ha társadalmunk morális állapotát szemlélem, ha magatartáskultúránk megromlott helyzetét nap mint nap megtapasztalom, s ha a társadalmi méretekben eluralkodó durvaság és trágárság egy presztízsét vesztett nyelvi állapotot mutat fel. Nagyon kérem, hogy ez a rész — morálunk, viselkedéskultúránk, nyelvünk állapota — kapjon a cikkben hangsúlyozott szerepet. Ezekkel kiválóan „mérhető” egy társadalom érettsége. 0 Nem hangzik valami megnyugtatóan. Ugyanakkor meg kell még egy millió „nyavalyánkkal” küzdenünk, ami hangulatunkat befolyásolja: napirenden vannak a nagy leleplezések, szégyelljük az elmúlt negyven évet, elszegényedünk... — Felszabadító és megrázó élmények hatása alatt élünk. Még azoktól sem tudjuk függetleníteni magunkat, amelyekkel nincs közvetlen kapcsolatunk, hát még olyanoktól, amelyek alapvetően befolyásolják további sorsunkat. Az Ön által felsoroltak — leleplezések, szégyenkezéseink, elszegényedésünk — közül csak egyet hadd emeljek ki: mostanában már-már divat a közélet és a politika egykori képviselőinek viselt dolgait kiteregetni. A taszító példák minden bizonnyal az elriasztás hátásával is bírnak, de ennél is fontosabbnak tartom, hogy napjainkban közszereplést vállalók belső tartása, erkölcsi meggyőződése eleve kizárjon minden tisztességtelen magatartást. ^ Maradjunk még egy kérdés erejéig a választópolgárok hangulatánál. Jó lenne a választásokat olyan körülmények között rendezni, hogy az emberek ne szemlesütve, egymást sárral fröcskölve, hanem emelt fővel, tiszta lélekkel járuljanak az urnák elé... — Ezzel teljesen egyetértek, de úgy is fel lehetne tenni a kérdést: új szabad választások előtt állunk — várhatunk-e csodákat? Gazdasági helyzetünk súlyosbodásáért aligha kárpótol a nagyobb társadalmi szabadság. Azt gondolom, hogy választásokat a tisztesség és a demokrácia szellemében kellene rendeznünk, és nem a „csakazért is másként” indulataival... ® Közbevetném itt, hogy márpedig tapasztalható napjaink közéletében egy ilyen „csak- azértis” jelenség... — Tudom, mire gondol: mindegy, hogy mi lesz, csak az ne legyen, ami volt...” % De ki tudja, hogy mi lesz? És ki lesz, milyen lesz? — Meg kell találnunk azokat a jelölteket, akik társadalmi megbízatásukat a szolgálat alázatával, de a közösség érdekeinek erélyes képviseletével végzik. Abban bízhatunk, aki nemcsak saját anyagi gyarapodásának tud örülni, hanem mások gondjaiban és örömeiben osztozni tud, akiben erősebb az elkötelezettség, mind a pillanatnyi divatok kiszolgálásának taktikája, aki szerényen tud munkálkodni a jó ügyekért, és nem kísérti meg lépten-nyomon a dicsekvés kivagyisága, akiben több a szeretet, mint a gyűlölködés — véleményem szerint az ilyen ember képes a hiteles közéleti képviseletre. ® Köszönöm a beszélgetést. * Bábák,só Erzsébet Szerintem ...nemcsak tékozoljuk szellemi értékeinket, hanem rosszul is sáfárkodunk azokkal. Legutóbb akkor döbbent erre rá egy zsúfolásig megtelt előadóterem közönsége, amikor a népszerű Béres József találkozott Nyíregyházán az érdeklődőkkel. Tudományos munkájának taglalása után akkor izzott fel a levegő, amikor a kisvárdai vegyészdoktor arról beszélt, milyen kálváriát járt meg a ma már méltán világhírű cseppjeinek elismertetéséért. Szőkébb pátriájában jól tudták, hogy szinte saját zsebből fedezte a kutatás és a cseppek előállításának költségeit. A hozzá forduló betegeknek pedig ingyen adta az életet jelentő készítményt. S micsoda emberi nagyságról tett tanúbizonyságot az említett előadáson Béres József! Még ő keresett mentséget az akkori egészségügyi és politikai kormányzatnak, hogy tulajdonképpen érthető, miért vettek fel sündisznóállást a hivatalos szervek, ha széles körű elismertetésért folyamodott. Még azt is megbocsátotta nekik, amikor a nyugatnémet megrendelésre azt válaszolta a szaktárca, hogy nem érdemes importálniuk ezeket a cseppeket, hiszen ez desztillált víz... Pedig Béres doktor tudja legjobban, mennyi bajra, betegségre, de legfőképp a rákra jó ez a szer. A mi hivatalos szerveinknél sokallta hamarabb rájöttek erre Japántól Kanadáig, Belgiumtól Ausztráliáig és hívták Béres doktort. Várták volna berendezett laborral a legtávolabbi kontinensen, de ő szerényen elhárította az ajánlatot: itt születetthez a hazája, neki itt kell segítenie a betegeken. Vajon megértették-e ezt a szemléletét a pénz világában forgolódó, dollármilliókban számoló külföldi üzletemberek? Bizonyára meg, mert nemrégiben már hírt adhattunk arról, hogy japán tőke bevonásával megalakult a Béres Rt. Finanszírozzák a kutatást, fontolgatják az egész lakosság szűrését, koordinálják a hazai és külföldi forgalmazást és még sok minden egyebet. A részvénytársaság megszületése után nem kell már a népi részvényekre számítani, ezt ugyanis sok-sok beteg ember nevében ajánlotta fel az egyik idős bácsi. S még két adat a cseppek vitathatatlan népszerűségére. A belga határon élelmes hazánkfiai nem restellnek száz dollárt kérni egy üvegért. Más. Az egyik butikos az árukapcsolás szokatlan módját vezette be: ha egy bizonyos terméket vásárol a vevő, kap és (vagy vehet hozzá) egy Béres-cseppet is... Természetesen (?) nemcsak Béres doktornak kellett végigszenvednie a maga kálváriáját. Mesélhetne az égési sebeket kitűnően gyógyító spray, a Naksol feltalálója is hasonló történetet. Vagy a hírneves Rubik-kocka szintén magyar találmány, már csak a dollármilliók bekasszírozásának módját kellett volna megtanulnunk a világhírű játék mellé. Ki tudja, vajon hány félreállított, háttérbe szorított feltalálót és ötletét lehetne idesorolni? Sajnos, biztosan akadnak még fiókokban porosodó, netán pénzt fialó eredetiségek. Ma már szerencsére, ritkábban szólnak bele ,.fémről", mit szabad napvilágra hozni az ötletgazdának. Hisszük és reméljük, hogy napjaink kedveznek a vállalkozó szellemű, időt, energiát és fáradságot nem kímélő embereknek. Ma már nem kell évekig, évtizedekig tartó kálváriát megjárnia, a mellőzöttséget vállalnia az újítóknak. Talán elérjük, hogy nem nézik ki azt, aki esetleg nem szakmabeliként talál ki valami eredeti dolgot. Legyen a mérce a hasznosság, hiszen ilyen kis országban bűn nem hasznosítani a jóra való találmányt. Legyen az bármilyen csekélység, ha valakinek, vagy a közösségnek hasznot hajt, nem szabad parlagon hevertetni. Tudom, nem olyan egyszerű levetkőzni az ősrégi beidegződéseket, mely szerint egy újításba nemcsak illett, hanem muszáj volt bevenni a kis és a nagy főnököt, a felsőbb szerv illusztris képviselőjét, hogy mire osztozásra került sor, az ötlet kitalálója a sor végén találta magát. Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi időben megcsappant az újítások száma. Hinni szeretném, hogy nemcsak politikai, közéleti állóvizeink pezsdülnek meg, hanem új szelek fújdogál- nak az újítók körül is... ■■ Tóth Kornéfia Gál Ludmilla iparművész: Polonéz című munkája.
