Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 23. szám
Újjászervezik a magyar nyelvű oktatást Egyházi ereklyék Nagykállóban Visszaszerezni emberi méltóságunkat" Z aklatott időket él a szabadság örömteli, egyszersmind súlyos terhét csak néhány hete hordozó Románia. Forrong, átalakulóban van a diktatúra idején megnyomorított kultúra és oktatás is. Minderről személyesen is fogalmat alkothattak a nyíregyházi városi tanács művelődési szakemberei és azok az iskolaigazgatók, óvodapedagógusok, akik a napokban Szatmárnémetiben jártak, a Nemzeti Meg- mentési Front és a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége megyei vezetőinek vendégeként, a házigazdák egy héttel korábbi itteni látogatását viszonzan- dó. Az újrakezdés örömei A mindössze pár órás találkozónak természetesen nem az volt a célja, hogy a nyíregyháziak „visz- szaadják a vizitet” — az efféle formális, üres, tehát értelmetlen ,,delegációcserék" ideje remélhetően végképp lejárt. A szóban forgó eszmecsere mindenesetre igen lényegre törő és gyakorlatias volt:- Szatmár közigazgatási központjában (a Ceausescu-rezsim gigantomániájáról ékesen tanúskodó, labirintusszerű, ma még fegyveres katonák által őrzött épületben) a házigazdák előbb arról szóltak, milyen alapokon lehet, kel! most elkezdeni a munkát. A legsürgősebb feladat: új életre kelteni a halódó, mert elsorvasztásra ítélt magyar nyelvű oktatást. Az egyik nagykárolyi líceum tanára, Petkes Gergely például elmondta, hogy a legutóbbi időkben már csak az ő iskolájukban, annak is egyetlen osztályában volt magyar nyelvű oktatás a városban, s ha nem tör ki a forradalom, ezt is felszámolták volna. Mint ahogyan az a többi középiskolában (líceumban) korábban megtörtént — jóllehet a 30 ezres Nagykároly lakosságának 60 százaléka magyar. S hogy mennyire ragaszkodnak anyanyelvijkhöz, pontosan jelzi, amit a tanár úr nem kis örömmel újságolt: azt követően, hogy a líceumban, ahol tanít, meghirdették a lehetőséget, az első két napon máris 252 gyerek jelentkezett, hogy ő — szüleivel egyetértésben — magyarul, folytatná tanulmányait. Másutt is hasonló szándékokat feltételezhetünk, hiszen — ezt már Bura Lászlótól, az RMDSZ egyik vezetőjétől hallottuk — még a hi- •vatalos statisztikákban is az áll, hogy a megye lakosságának 39, Szatmárnémetinek pedig 49 százaléka magyarnak vallja magát. És ugye erősen kétséges annak a statisztikának a szavahihetősége, amely még a székelyeket sem ismerte el magyarnak. Az elődöknyomában tovább De nemcsak a közép- és általános iskolákat, az óvodákat kell újjászervezni, hanem a magyar nyelvű pedagógusképzést is, ami jelenleg gyakorlatilag nem létezik. Nincs tehát elegendő tanár, tanító, óvónő. A kolozsvári egyetemen évente összesen 7 magyartanárt képeztek (az egész ország számára!), és őket is szétszórták olyan vidékeken, ahol román anyanyelvűek éltek. Őket természetesen visszavárják, dehát ez csak csepp a tengerben. Hasonló a helyzet á tanítókkal is: a nagyváradi'tanítóképzőben elvileg ugyan minden évben 7 hely várta a magyar fiatalokat Szatmárból, de hogy, hogy nem, rendszerint csak egy felelt meg közülük a felvételi vizsgán, sőt, utóbb már egy sem. Vagyis rendkívül fontos lenne, hogy — amint tervezik —jövőre megkezdődhessen Szatmárban a tanító- és. óvónőképzés. Ezek a gondok kerültek szóba abban a középiskolában is, amely egykor a magyar anyanyelvűeket szolgálta. Abban a helyiségben ültünk le beszélgetni, amelyik még pár héttel ezelőtt is a Secűritate irodája volt. Ugyanis minden iskolának (is...) megvolt a kijelölt szekusa, aki aztán az iskolán belül is megkereste és persze meg is találta a maga embereit... Gombás Sándor matematikatanár — kollégáival egyetemben — úgy érzi: a beléjük égett félejemtől talán egy életen át sem fognak tudni tökéletesen megszabadulni. „Mi még csak most kezdjük visszaszerezni emberi méltóságunkat” — mondja a tanár úr, annak az iskolának a pedagógusa, amely több mint négyszázéves múlttal büszkélkedhet. Jelenleg — a 14 esti tagozatos osztályt ném is számítva—csaknem 1100 gyerek jár ide; a 38 nappali tagozatos osztályból csak 8 a magyar. (Volt idő, amikor 59 magyar osztálya volt ennek a líceumnak.) Emberi kapcsolatokat Kasztovszky László magyar— román szakos tanár nagy lelkesedéssel sorolja terveiket. Legelőbb is szeretnek visszaállítani az egykori magyar líceumot. Reményeik szerint a következő tanévet már így kezdenék, s újra Kölcsey Ferenc nevét viselné az iskola. Azokat a gyerekeket, akik továbbra is románul szeretnének tanulni, természetesen el tudják helyezni a város többi líceumában — még osztályok cseréje is szóba jöhet. A pedagógusok nagy része kétnyelvű, ami lényegesen megkönnyíti az átállást. Mindamellett nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a diktatúra agymosást kísérletei nem voltak egészen hatástalanok, és nem lehet egyik napról a másikra kigyomlálni a telkekből a gyanakvást, a bizalmatlanságot. .Részben ezzel magyarázható, hogy a román kollégák közül sokan — neipcsak Szatmárnémetiben, hanem a megyében is — ellenérzésekkel szemlélik, nem értik a magyarok törekvéseit. És van egy másik ok is: sokan egyszerűen csak a munkájukat, az állásukat féltik az iskolák átszervezésétől. Nagyon körültekintően, megfontoltan és tapintatosan kell, tehát cselekedni, hiszen tragikus lenne, ha felborulna a roppant kényes egyensúly, ha a román kollégák szembefordulnának magyar anyanyelvű pedagógustársaikkal. A "kölcsönös tájékozódás, a baráti eszmecserék közepette lassan körvonalazódtak. a szatmáriak és a nyíregyháziak együttműködésének lehetséges formái is. Ezek megfogalmazásánál természetesen az volt a kiindulási alap, hogy szomszédaink szerint mi is most számukra a legfontosabb, a legsürgősebb. Az iskoláknak igen nagy szükségük van például könyvekre (ifjúsági és szépirodalmi művekre), verslemezekre; az óvodáknak szintén lemezekre, továbbá játékokra. Számítógépeket ugyan nyilván nem tudnak ajándékozni a mi iskoláink, de abban segíthetnek— a Kossuth Gimnázium igazgatója ezt ott helyben fel is ajánlotta —, hogy a szatmári diákok és tanárok néhány napon át nálunk ismerkedjenek a számítógépek kezelésével. (A líceumban, ahol voltunk, mindössze egy számítógép van, az sem működik. De az ígéretek szerint Angliából fognak kapni gépeket.) Diákok cseretáboraira, szatmári pedagógusok magyar kollégáik segítségével történő továbbképzésére is gondoltak. A nyíregyházi tanács még egy Kölcsey-szob- rot is felajánlott Szatmámak, hiszen ott—közelebbről Sződeme- teren—született Kölcsey Ferenc, éppen 200 esztendővel ezelőtt, s az augusztusi bicentenáriumi ünnepségek szinte kínálják az alkalmat az együttműködésre a mi Kölcsey Társaságunkkal, valamint a nyíregyházi Kölcsey Gimnáziummal. A márciusi Beregi Ünnepi Hét szervezői már meg is állapodtak a Szatmári Északi Színház magyar tagozatával, hogy ez idő alatt előadást tartanak Vásárösna- ményban — talán lesz rá mód, hogy Nyíregyházán is tapsolhassunk a társulatnak. Itteni ifjúsági szervezetekkel szeretne együttműködni a szatmári MADISZ. Az RMDSZ pedig rövidesen eljuttatja a nyíregyházi tanácshoz az iskolák listáját. Mert a személyes, közvetlen emberi kapcsolatok — az iskolák, óvodák, kollégák, diákok között — egyenként talán vékonyka, együtt azonban eltép- hetetlen szálai alkothatják azt a fonalat, amely végre talán ösz- szeköthet bennünket. Gönczi Mária Karinthy perenc: Szépen cizellált úrvacsorái kelyhek 1883-ból a nagyacsádi református templomban. A nagykállói római katolikus templomot 1780-ban szentelték fel, abból az időből származik a keresztelőkút is. (jobbra fent) Eredetiben csodálatos színekben ékeskedik a magántulajdonban lévő minden bajokon segítő Szűz Mária ikonja. (Elek Emil felvételei) , Áramszünet ste fél kilenc körül, amikor többórás f / terméketlen vajúdás, tehetetlen nyűg- ■ T lődés, pepecselés után úgy érzem, B ^ végre beindul az agyam, egyszer csak, minden különösebb előjel nélkül íróasztalom fölött elalszik a lámpa. S nem csupán itt, sorba próbálom a kapcsolókat, az egész lakásban. Talán a biztosíték, reménykedem, ám nem, látom az utcán is, sötét szemben az iskola, a szomszédos ház, a másik oldal, a teljés környék. Fene egye meg, éppen most, fene egye meg. Vakon tapogatózva kibotorkálok a kamrába, gyertyát keresnék, leverve néhány konzervdobozt meg a beföttesüveget, csörömpölve tör-folyik szét a kőpadlón, fene egye meg. Aztán gyufát a konyhában a tűzhelynél,nincs a helyén, nagy nehezen ráakadok hátul a kredancen, fellobbantom a kanócot, a forró viasz kézfejemre csöpög. Pisla világánál a telefonhoz araszolok, nem tudom hová rakni a gyertyát, elbújik a szemüvegem, a könyvben alig lelem a hibabejelentőt, tárcsázok, foglalt, megint és ismét, hiába, fene egye meg.Valahára bejön, hosszan kicsöng, rifég tovább, megszakad, újra, akkor nagy sokára egy álmos-közönyös -férfihang türelmet kér. Türelmet? Tőlem? Most? Szerencse, hogy nem hallja válaszomat. Nos, aztán beleszól, igen, értesültek már róla, többen jelezték, dolgoznak rajta, egyelőre bizonytalan, mikorra lesz meg, türelmet kérnekt Lötyögök, a kevéske fénynél olvasni se lehet, két- három. gyertyaszálat is a hamutartóba állítok, úgy sem elég. Kinyitnám a rádiót, no persze, az is árammal működik (kéne már venni friss elemet a tranzisztorosba), a tévé szintén, fene egye meg. Lötyögök, nem szeretek így tétlen ücsörögni. Illetve ilyenkor ötlenek eszembe a legszebb ideák, kész, telített, kifejező, pontosan célba tartó mondatokat fogalmazok fejemben, lejegyezni azonban képtelenség a gyöngén lobogó kicsiny lángocskáknál, növekvő dioptriáimmal, elvész, elenyészik, s ami kiröppent elmémből, soha vissza nem száll, elhullik, öregszem, elfelejtem. Mit csináljak? Lefeküdni még korán lenne, úgyse bírok elaludni; felöltözni, elpályázni hazulról bonyodalmas, késő, töményen unatkozom, mélyen megsértődve. Megsértődve? — a kényszerű sötét'zárkában, szobafogságban, más dolgom nem lévén, van bőven időm elmélázni—merengeni az élet folyásán. Hogy is van ez, ki találta'fel a villamos izzót? Edison? És mikor?... S íme, lassanként felködlenek a homályból múlt évszázadok, fzredek, melyekben enélkül, igen, központi áramszolgáltatás és Elektromos Művek híján is, ugyebár, írtak, alkottak, egészen tűrhető izéket, mondhatni. Gyertyaszó mellett, vagy amint a költő énekelte, „csak mécsvilágom s honszerelmem ég", esetleg olajlámpásnál, később tán petróleumnál. Korábban a kódexek mesterei is, szorgalmas barátok, ájtatos appcák, vakulásig, mígnem „körmükre égett a munka”, tudniillik az odaragasztott viaszcsonk. Meg a muzsikusok, komponisták, rótták a kólát, az apró, bolhányi hangfejeket, elöl-hátul a meghatározó jeleket, da capo al fine, húzogatták alul-felül a pótsorokat. közibiik firkálva dallamokat, szonátákat, szimfóniákat, operákat, miséket, oratóriumokat, hatalmas kórusra, zenekarra, nyilván ők is nappal és éjszaka, nem hagyták félbe, ha reájuk alkonyult. így írhatta Arany, halovány derengésben a Magányban keserves-reménykedő igéit: „Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”, Vörösmarty, hogy Megjön az éj, szomorún feketédnek az ormok”, 'Zrínyi a Szigeti veszedelem monumentális eposzkatedrálisát. Kézai és Kálti Márk a magyarok korai krónikáit, amaz ismeretlen szerző első versünket, a Mária-siral- mat, s a még talányosabb Anonymus népünk előtörténetét. Goethe a Vándor éji dalát — jártam a hegycsúcsok övezte türingiai házacskábarj, ahol papírra vetette. Ekként fordította Károli nemzeti nyelvünkre a Biblia véghetetlen könyveit, evangéliumait, Luther ugyanezt németre. Shakespevre a Szent Iván-éji álom tündérmeséjét, Dante a pokoljárás roppant vízióját, Vergilius az Aeneis hexameteref, hősi kalandregé- nyét-regéjét — meddig soroljam' még! ^ s Bartóknak se szolgálhatott villamos- m m ■ ság, amikor az erdélyi havasok közt MJ leskiccelte az Este a székelyeknél azóta m 'j világszerte ismertté vált melódiáját. Hát Chopin a borongás noktürnjeit? wagner tannhauser dalát az esthajnalcsillaghoz? Mozart a Kis éji zenét, vagy a Varázsfuvolában az Ej királynője koloratúr bravúráriáját?... Tehát csak ne vágjunk fel úgy a híres technokráciánkkal, mielőttünk is történt egy s más e sártekén.Végszóra, tizenegy felé, kigyúlnak a lámpák. De már nem is örvendezem annyira. Homérosz is villany nélkül dalolt a „rózsaujjú hajnalról”, igaz, a hagyomány szerint vak volt szegény, neki úgyis hiába. || KeletA WaiprBMg HÉTVÉGI MELLÉKLETE
