Kelet-Magyarország, 1990. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
1990. január 20. || Kalat a Itfegyarország hétvégi melléklete FASOROK GYŰRŰJÉBEN Lövőpetriről oly ritkán hall az ember, hogy azt is hihetné, már nem is létezik. Cáfolat a faluba beérkezvén sem érkezik. Pedig a kutyák ugatnak, a kémények füstölnek — de mivégre? Hisz sehol egy teremtett lélek, csak a hó pi- linckázik, meg a varjak perlekednek a hasas fellegekkel. Valami szél is lengedez. Itt botorkál a faluszéli temető fejfái között, tán az oly haragvó tekintetű férfiak elől bújnak, mint Rakoncza János is, aki régi kőművesmestert szid kegyetlenül, hogy annak idején nem vakolta ki a házát. Pedig arról is szólt az egyezség! Egy nagy fejszével indult is a határba, hogy kiszellőztesse a fejét, de hogy meglátta a sírok között álldogáló idegent, meggondolta magát. Kísérőjéül szegődött. így most ketten tapossák a csonttá fagyott rögöket. Nézik a régebbi és az újabb sírokat, a reformátusok és katolikusok fejfáit. Az idegen még sosem látta őket, ám Rakoncza János minden áldott nap. Amúgy fiatal ember még, alig túl az ötvenen, de emlékszik a régi időkre. Itt van mindjárt fenn a dombtetőn egy kripta, s azt mondja erre: — A Révész család sírboltja. Révész Gusztáv fekszik benne, én szoktam javítgatni az épületet. Amúgy egy kikeresztelkedett zsidócsalád volt az övék, de hiába... elvitték mindet, csak egy fiúk került haza. Néha-néha hazajön Pestről, s járkál csendesen. Az ember szíve még most is elszorul láttán. S folytatja azzal, hogy igen rendes zsidócsalád volt a Révész-família. A falu leggazdagabb földbirtokosai voltak, de annak örültek, ha gyarapodtak a cselédjeik is. — Fél liter bor minden reggel kijárt az alkalmazottaknak. Ha a belső ember megfeledkezett volna erről, hajaj...! Dehát kérdezze inkább Maczinkó Mihályt. O tudja ezeket a régi dolgokat! Ám előtte nézzünk szét okával a faluban! Melyről azt tartja a krónika, hogy a szomszédos Nyírlövővel együtt igen régi település, a nevük is azt mutatja, még valamikor a gyepűrendszer idején alapíthatták. S annak bizony akárhogy számoljuk, lassan ezer éve. Az eltelt évezrednek természetesen mára semmilyen tárgyi nyoma sem maradt — nem azt bizonyítja-e vajon mindez, hogy a helybélieknek gyakran akadt dolga a be-betörő ellenséggel? — a falu pontosan olyan, mint a legtöbb nyírségi falu. Azazhogy... valamiben azért mégiscsak különbözik tőlük. Igaz, a sűrű akácfasorok hál’ istennek még itt is lépten-nyomon feltűnnek a határban, ám a jellegzetes homokdombokat hiába keresi a tekintet. Mintha csak egy hatalmas tányér közepére csücsült volna, sík földek szegélyezik a falut. Tán ez is volt a szerencséje. Mert a petri földek jóval gazdagabb termést adtak a szomszédos homokhegyeknél. Igaz, ebben nemcsak a talaj minősége, de a petri gazdák szorgalma. tudása is szerepet játszhatott. E megállapítást természetesen nem csak úgy az ujjamból szopom, ez bizony akár idézet is lehetne: Maczinkó Mihálynak, a falu egyik legtekintélyesebb régi gazdájának a szavai. Az öregúr nyolcvannégy esztendős immár, így aztán nem csoda, hogy reggelente a szokásosnál tovább heverészik az ágyon. Az is igaz, hogy a húsz évesekkel nemigen állna már ki versenyt kaszálni, ám amúgy az egészsége tűrhető, az emlékezete pedig egyszerűen lenyűgöző. Pedig volt gondja, baja épp elegendő. Ha most zsákokba gyömöszölnék őket, s fel akarnák vinni a padlásra, a fél falut mozgósítani kéne. Nyolcvankét holdas kulák volt, képzelhetjük, mivel járt az az ötvenes években. Meg később is. — Ne úgy értsék azt a nyolcvankét holdat... Ezt már csak én mondón így, mert nem szeretem ezt a maguk, — fiatalok féle hektárt. Kis holdnak értse, ezerkétszáz ölnek. Nem volt az olyan nagy, de megéltünk belőle. Dolgozni szerettem, a pénzt se tékozoltam. Nem voltak elkényeztetve a gyermekeim se, megtanulták időben mind az öten, hogy mi a parasztivadékok sorsa. A munka. Mert csak ebből lehet megélni. Én kérem nem nyertem a kártyán, a kuglin tíz fillért se. Igaz, nem is költöttem rá. Minden pénzemet a földbe öltem. Házigazdánknak nyolc testvére volt, de rajta kívül egyik sem érte meg a felnőttkort. O volt a legkisebb, s beszédje, eredeti gondolatai után • bármennyire is hihetetlen, mindössze két osztályt végzett. Második elemista volt, mikor a petri tanítót behívták a tizennégyes háborúba. Sose látták többé. Öt évig tanító nélkül maradt a falu, s mikor megnyílt újból az iskola, őt, s a társait már majdhogy felnőttszámba vették. Mit keresne egy ilyen nagy lógós az iskolapadban!? Villanyéi való már annak a kezébe...! Ha az iskolában sokat nem is, de az életben azért sokmindent megtanult. Azt például, hogyan kell gazdálkodni. Hogyan boldogulhat a legjobban. Hogyan tehet szert 7777 pengős bevételre édes paszulyból? — Hallottam én abban az időben, hogy máshol nagy kereslete van ennek a paszulynak, gondoltam, megpróbálom. Gyönyörű termés lett, eladni is sikerült, de pénz sehol. Kapok ám egyszer csak egy nagy, hosszú kópertát, vastag pecséttel, a közepén Horthy Miklós fényképével. Mi az atyaisten lehet ez, hát nem vétettem én a törvény ellen soha! Bizony, három napig hozzá sem mertem nyúlni. Akkor aztán csak felvittem a postára, mondják már meg, — mi ez? De ott is csak hüm- mögnek... aztán kibontjuk. Hát a 7777 pengőről szóló utalvány volt benne, a felvásárló küldte! Ám mindennek ellenére nem a paszulyról híres Petiiben Maczinkó Mihály, hanem a juhairól. Úgy emlegetik ma is, hogy az öreg juhász. Volt olyan esztendő, hogy ötszáz birkát legeltetett egyszerre. Igaz, az csak egyszer volt, 1939-ben, de mikor eladta őket, ötven hold földet tudott megvenni a Karászi-tagban. Akkor egyidőXe felhagyott a juhászkodással ugyan, de később már ismét tisztes nyájat legeltetett túl a Tiszán. Csaroda meg Tákos volt a kedvenc tanyája, ott bérelt legelőt. Május elsején kihajtott, s majd csak az első hóval tért haza. Egészen hatvanegyig tartott a boldog, szabad élet. A beregi pagonyok szélén felállított kunyhójában tanítók, tanítónők, s más, szép, tiszta szóra szomjazok is fel-felkeresték a híres petri juhászt, de beköszöntött a tagosítás, a téesz-világ. S attól kezdve már azok tartottak igényt a kövér legelőkre. Nohát, a téesszel aztán igencsak megjárta. Igaz, neki nem volt ereje, s szíve kézbevenni a ceruzát, a fiával Íratta alá a belépési nyilatkozatot, de ez a tényeken mit sem változtatott. Bevitte a közösbe a földet, a jószágokat, a szekeret, az ekét, a boronát. Meg is tették rögtön állattenyésztési brigádvezetőnek. Március hetedikén volt a nagy alakuló ülés, másnap a futballpályán kellett gyülekezni a jószágokkal, a szerszámokkal. Úgy volt, hogy brigádvezetőként ő becsüli fel a javakat, amikor jön az egyik fiatal falubelije, s mondja szégyenkezve: Mihály bátyám, ne haragudjon rám, de megparancsolták, hogy én csináljam maga helyett! Dehát én nemigen értek hozzá! Nem baj fiam, segítek én neked — mondta erre Markóczi Mihály. Szépen rendben felmértek mindent, kezdődtek a nagy tavaszi munkák... De őhozzá nem szól senki, még azt sem mondják, bakfitty! Tíz évig volt tagja a szövetkezetnek, de munka tíz éven át nem jutott neki. Utána meg kizárták. Azt hihetné az ember, ennyi her- ce-hurca után most tajtékozva szidja a „kolhoz”-t. Ehelyett azt mondja csendesen: — Nekem ugyan semmit sem adott, de a falu jól járt vele. A föld termett, az emberek gyarapodtak. A bajok akkor kezdődtek, amikor valahol kitalálták ezeket a nagy egyesítéseket. Nem volt már becsülete a földnek, a jószágnak. Nézzen be a régi istállókba. Két vagy három tehenet talál az egész faluban! A mi időnkben több mint hatszáz járt ki a legelőkre. Ha a tehenek már nincsenek is Lövőpetriben, juhok azért még szép számmal: Mint a régi szép időkben, Marczinkó Mihály korában, most is derék birkanyájak legelésznek a határban. A Révaranyos felé vezető akácfasor mentén magasra csapó tábortűz ég. helybéli juhászok melengetik átfagyott tagjaikat. Zsigó Zoltán. Gahányi Ferenc, Éles Sándor — nyugdíjasok már, ráérő idejükben saját ju- haikkal járják a határt. Négy birkanyáj válogat a búzavetésben, két- három kecske is feltűnik közöttük. Jó pénzt hoz mindegyik, de rá is fér a kevéske nyugdíjra. Meg persze az életnek most indult fiákra. Csak ne lennének olyan távol. Csak ne fogyna még mindig ez a Petri. Mert lassan már csak az öregek maradnak. S ki őrzi majd akkor a gyepűt? Mint az ősök ezer évig... Balogh Géza
