Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
1989. december 23. Xelet-Magyarorszíg 3 Egészségből divatot E gészségből divatot? Ugyan ki az az őrült, akinek mostanában nincs ennél nagyobb gondja? — mondhatják most sokan az olvasók közül, s bizony, nem is minden alap nélkül. Mert ha valamikor, akkor napjainkban ennek a divatnak van legkevesebb esélye hazánkban. Túlságosan is sok ahhoz a gondunk, hogy ilyesmivel töltsük az időnket, s a divatozás nemhogy az egészségben, sokkal szokványosabb területen sem megy most nekünk, ilyesmire még végképp alig marad ideje ma az átlagembernek. Hogyan is maradhatna? A napi megélhetés gondjai mellett jócskán van még min törnie a fejét. Töprenghet azon, hogy kevéske pénzét elköltse vagy befektesse, most fizesse ki az OTP-tar- tozását, vagy várjon, amíg tovább romlik a forint, rész: vényt vegyen, vagy cukrot meg sót; s egyáltalán, ebben a mostani nagy kapkodásban és zűrzavarban mi a számára a legszerencsésebb lépés. Kinek ez, kinek az hát a gondja, egyetlen dolog, amiben mindenkinek része van; spekulál, töri a fejét az egész ország. Arra szoktam gondolni, ha netán valaki felülről nézne le bolygónkra, azt láthatná, hogy a Kelet-Európának nevezett terület leginkább fel- bolydult méhkashoz hasonlít. Olyan kaptárhoz, melyben dolgozók és anyák futkosnak fel-alá, törtetnek valamerre, s a szemlélőnek úgy tűnik, tökéletes káosz uralkodik. S akkor jövök én a kérdéssel, hogy mikorra csinálunk az egészségből divatot? Mikorra érjük el, hogy ne a nagy zabálások országa legyünk, hogy utcáinkon ne lássunk boroshordónyi hassal közlekedő férfiakat, s lánykori formájukra már csak alig emlékező, kövér asszonyokat? Tudom a doilog nem pusztán esztétikai kérdés, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem ez most a legnagyobb gond kicsiny hazánkban. De az talán mégsem, badarság és alaptalan optimizmus, hogy a szemléletváltással — amely az egész probléma gyökere — nem várhatunk tovább. Már csak azért sem, mert mostanra nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek közt is egyre több a kövér. Hogy miért? Az okok kutatása nem túl nagy feladat. Az otthoni korszerűtlen táplálkozás mellé mindinkább csatlakozik az üzemi, iskolai étkeztetés is, hiszen a gyerekek is mind gyakrabban kapnak tésztát, zsíros, korszerűtlen ételeket, s mind ritkábban jut az asztalukra gyümölcs, sajt, egyéb kaló- riaszegény menü. Az okokat a főzőüstöktől távolabb kell megkeresni. A norma egyre szorosabb, az élelmiszer meg egyre drágább. Ördögi kör, melyből nehéz kilépni. De legfőbb ideje! Tudom nem tehetünk meg mindent, de valamit feltétlenül tennünk kel'l. Elismerem, az egészséges táplálkozás drága, de vannak megfizethető lehetőségek. Tisztában vagyok azzal, hogy sportolni, mozogni csak keveseknek van ideje, de tudom azt is; az infarktusban elhalálozot- tak számának tekintetében hazánké a szomorú elsőség. N em vagyok hát teljeisen őrült, amikor sürgetve kérdezem; mikor csinálunk végre az egészségből divatot? Kérdezem akkor is, ha tudom: akárcsak a szokványos divatoláshoz, ehhez is igen sok pénz szükségeltetik. Addig is, amíg előteremtjük: próbáljuk meg nélküle! Ha mindnyájan akarjük, bizonyára sikerülni fog. Kovács Éva Sikerkovács, pénzhaj- hász, révbe jutott vagány, merész vállalkozó, a sors kegyeltje — Madai Béla hozzászokott már az ilyen bélyegekhez, amit Gulácson ragasztottak rá az emberek. Azt viszont senki nem vitatja, hogy sohasem várta ölbe tett kézzel a siker beteljesedését. Mindig is magasra állította a mércét, és ha elkezdett egy munkát, a megtérülés sem maradt el utólag. Leng körülöttem a mákos és diós beigli édes illata. Sült a kalács. A zsebem már üres. De telítve vagyok azzal a jó érzéssel, hogy adni jó, viszont kapni sem utolsó dolog. Éppen az jár a fejemben, vajon mivel lep meg a család, amikor kopognak. Nyitom az ajtót és előttem áll egy négyméteres magasságú fenyő. — Te jó ég! Ez meg mi? — mondom meglepetten. — Egy fenyő — hallom a hangot. — Azt látom, hogy fenyő, de milyen fenyő? A tűlevelű mögül ekkor előlép a szomszéd úr, Sto- hanek, csapzott és leizzadt, szemrehányóan néz rám és szinte sértetten zohorál: — Azt hittem, jártas a botanikában. Azt hittem, maga tudja, hogy van erdei fenyő, feketefenyő, vörösfenyő, simafenyő, lucfenyő, jegenyefenyő, ezüstfenyő ... — Elég ... — akasztom meg a felsorolást. — Bejön, vagy bezárom az ajtót. Kimegy a meleg. — Talán inkább bemegy a meleg — kötözködik a szomszéd — hiszen idekint nyár van. Mit szól hozzá, micsoda telünk van? — Nem politizálok. A szenteste előtt félre a politikával. De most már árulja el végre, miféle fenyő az ott az ajtó előtt? — Fenyő? Az nem fenyő, az karácsonyfa ... Kezdem hinni, hogy a szomszédnak agyára ment a jólét. Visszaemlékezve az eddigi karácsonyfáira, tudom, hogy korábban csak egy-egy gallyat, vagy minimum törpefenyőt vett, mert sajnálta rá a pénzt. — Mi történt? Magára szakadt az OTP, a 26 százalékos kamatlábbal? — kérdezem, miközben töltök egy kupica tarpai hangosat. — Egy ekkora karácsonyfára minimum 5 kilogramm szaloncukor kell és akkor még Feketefenyő nincs is rajta semmi, öt kiló szaloncukor, az olcsóbb fajtából kilogrammonként 150 forint, az annyi, mint 750. Akkor kell még a fa feldíszítéséhez némi függelék, díszek, csillámok, csillagszóró, izzósor, cuzá- men ez legalább öt darab ezres. Hát ember maga, Sto- hanek úr?! Pont most jött magára a nagyzási mánia, amikor szegény az ország, amikor szegény a nép, ki sem látszunk az adósságból.. . — Larifari — mondja Stohanek. — A fenyő nem került pénzbe. Meglátott, megszeretett és hazajött velem. — Tehát lopta? — Ne legyen már közönséges. Inkább töltsön még egy kupicával, mert a szagát még érzem, de az ízét már nem és én a pálinkát nem a szagáért szeretem. Szóval. Ez á fenyő egy fekete fenyő. Amikor megláttam, arra gondoltam, legyen ez a fenyő mindenki karácsonyfája. Felrakunk rá mindent, ami csak van, meg ami nincs. — Nem értem. Mi van és mi nincs? — Van például 48 párt. A csúcsra feltesszük az SZDSZ-t. — Miért nem az MSZMP- t, vagy az MSZP-t. — Mert az MSZMP tíz évvel ezélőtt volt a csúcson, azóta egyre lejjebb került. Most éppen fel akar kapaszkodni. — Szóval felrakjuk a 48 pártot, ■ legfelülre az SZDSZ-t, hiszen győzött a választáson. Akkor felrakjuk még a fára a 20 mlliárd dolláros államadó Ságot. Ez a 20 milliárd szép kerek szám, jól fog mutatni, főként, ha köréje aggatjuk Bős—Nagymarost, az Adriai kőolajvezetéket, a ten- gizi építkezés, az eocénprogramot, az uránbányával együtt, oda tesszük még a kohászatot, a könnyűipart. Más nem jut eszembe. Mondjon már valamit. — Forint. — A forintot nem tesszük fel. A forint értéke már olyan kicsi, hogy ha feltennénk a fára, nem is látszana. Idén is 21 százalékkal ment össze a forint. Ellenben az infláció az bődüle- tes nagy, hozzá a kamatláb is. Mindkettőnek a csúcson a helye. — Es mi legyen a fa alatt? — Ami nincs és ami még lesz. Nincs étolaj, nincs cukor elegendő, akadozik a húsellátás. Nem sorolom. Lesz viszont lakbéremelés. 30 százalékos áremelés, vízdíjemelés, további elszegé- nyesedés és nem lesz már lyuk a nadrágszíjon, hogy még szorosabbra húzzuk ... Hát ezt szépen megbeszéltük. Ittunk is rá bőséggel. Most már csak az volt hátra, hogy eldöntsük, hová állítsuk fel a mindenki karácsonyfáját. A térre — mondta Stohanek, a térre mondtam én is és mentünk, hogy levigyük a térre a fekete fenyőt. Ledöbbentünk. A fát ellopta valaki. Amíg mi szépen felfűztük a díszeket, becsomagoltuk az ajándékokat, valaki meglovasí- totta az örökzöld tűlevelűt. Stohanek majdnem el sírta magát. Azzal vigasztaltam, az a fő, hogy a 48 párt, az államadósság, az infláció, az áruhiány meg minden megmaradt. Sőt lesz még több ajándék is. Lesz még több párt is, lesz még nagyobb adósság is és ennek a lesz mégnek annyira örültünk, hogy összecsó- kolóztunk és vidáman kívántunk egymásnak a három B-t. Bort, búzát, Békésit. Seres Ernő Exportra vasalnak Holland, francia, osztrák hölgyeket öltöztet a fehér- gyarmati Ruhaipari Szövetkezet. Bérmunkában egy- és kétrészes ruhákat varrnak. Képünkön már csak a vasalás van hátra (Balázs A. felv.) Óévbúcsúztató munkával A gulácsi csoda nem három napig tart A községbe érve már az első járókelő útba igazítja az idegent. Takaros, rendezett porta előtt fenyőfák magasodnak, jelezvén, jó helyen járunk. A Rákóczi út 21. szám alatt található a Madai-„birodalom”, amelyről olyan sokat beszélnek az itt lakók. Minden csoda három napig tart! — mondják az öregek, de a gulácsi példa rácáfol erre is. Az udvaron amerre a szem ellát műanyag flakonok tornyosulnak, bármelyik pillanatban jöhetnek érte a szállítók. Most kihalt a műhely, csupán egyvalaki serénykedik az esztergapad körül. A műanyagprés mellett egy középiskolás fiú munkálkodik, miközben fülbemászó dallamokat fütyürész. A munkások szabadságukat töltik, január elején kezdődik újra a műszak. Közben az év végi szokásos karbantartást is el kell végezni. Mérnöki karrier az esztergagépnél — Minden kezdet nehéz, de utána már megy minden a maga útján — emlékszik vissza a nem is olyan régi kezdetre Madai Béla. — Esztergályosként, később vas- és fémszerkezeti lakatosként, majd műanyagfeldolgozó kisiparosként dolgoztam végig az évet, bár végzettségem szerint gépész üzemmérnök lennék, de én sohasem szégyelltem a munkát. Sokan meg is mosolyogtak ezért a „páratlan karrierért”. de hamar túltettem magam ezen, az idő engem igazolt. A szakközép- iskolát is gépészként végeztem, így kötődésem a műszaki dolgokhoz mélyről fakad. — örömmel dolgoztam a közös termelőszövetkezetben, ahol a gépészeti ágazat vezetését bízták rám. Egy évtized után váltottam, a Tar- pa és Vidéke Afész ipari ágazatához „igazoltam át”. Több mint tíz évvel ezelőtt elkezdtem itthon másodállásban esztergálni, mondanom se kell,, hogy minden megtakarított pénzünk ráment egy használt esztergapadra. Később leladtam és ennek az árából vásároltam tavaly egy műanyaggépet. Így lettem főállású kisiparos — mondja szerényen az ízig-vérig megszállott vállalkozó. A történethez persze az is hozzátartozik, hogy a megyei tanács pályázatán 400 ezer forint kamatmentes kölcsönt kapott munkahely- teremtésre. Ebből építették meg a műhelyt és vásároltak újabb gépeket, valóra váltva ezáltal a korábbi elképzeléseket. Talpalni kell a rendelésért — Tizenkét falunkbelit juttattunk így munkához — mondja. — Az itt dolgozók havi keresete eléri a 7—11 ezer forintot, ami a megyei átlaghoz viszonyítva nem kevés. Természetesen napi nyolc óra a munkaidő. Két műszakban foglalkoztatjuk az embereket, szombat, vasárnap pedig a pihenőnap Munkát is sikerült szerezni, bár ez nagyon sok utánajárást igényel. Különböző célra műanyag flakonokat készítünk, amelybe a felhasználók hypót, akkumulátorsavat, vizet töltenek. Az alapA Zöldért 5-ös siámú raktárház* és feMolgoxó üzemébe folyamatosan érkezik a déligyümölcs. Costa-Ricából a banán, Törökországból a mandarin, Görögországból a narancs már megérkezett. A Fűszérten keresztül Nyíregyháza eddig is el volt látva, most azonban a megye kisebb településeire is eljuthatnak az ízletes gyümölcsök. (B-zs. felv.) anyagellátás nem volt mindig zökkenőmentes. Leninváros- ból a TVK-tól és a VEGY- TEK budapesti elosztójából idáig biztosítani tudtuk igényeinket — hangsúlyozza a cégtulajdonos. Időközben megérkezik Jo- lánka néni, az anyós is, aki szívesen beszél a veje „mesterkedéseiről”. — Nem telik el a hét anélkül, hogy valaki meg ne kérdezné tőlem: „Jolánka néni! Nem vesznek fel munkásokat, mert szívesen mennénk magukhoz dolgozni”. Idősek fiatalok egyaránt érdeklődnek, de nem tudunk mindenkinek munkát adni. Higgye el, rengeteget megy a vejem is, a lányom is azért, hogy munkát adjon az embereknek. Sokszor hulla fáradtan esnek be az ajtón, mert ez egy ilyen szakma. Nagy örömünkre nemrég bekötötték a telefont is a lakásba, kár, hogy délután négy után már nem tudjuk használni, pedig sokan csak ilyenkor érhetők el telefonon — panaszkodik Jolánka néni. Újabb lehetőségek A műhelyben Zámbó László a műanyagfeldolgozó gép karbantartását végzi, de közben szakít néhány perc időt a beszélgetésre. — Májusban jöttem ide dolgozni, mert sokat hallottam már Béla bácsi „miniüzeméről”. Kezdetben vasas munkát végeztem, később a műanyagfeldolgozóba kerültem át. Vásárosnaményba jártam a szakmunkásképzőbe, de egy év után családi okok miatt abbahagytam. Tizenhat évesen a környéken sehol nem tudtam volna elhelyezkedni, szerencsémre itt találtam munkát. Havonta hatezer forint fölött vihetek haza, amivel nagyon elégedett vagyok — így az ifjú munkás. A közelmúltban egy automata esztergával gazdagodott a „Madai-művek”. A felújított gépen a Hajdúsági Iparművek által gyártott mosógépek szíj tárcsáihoz szükséges fémbetéteket készítik. — Munka akad bőven, hiszen csak általános forgalmi adót 600—800 ezer forintot fizettünk ebben az évben. Jövőre megkezdjük a 400 ezer forint visszafizetését, de szeretnénk újabb munkalehetőséget teremteni a községben Vasas munkára, műanyagedények készítésére már van megrendelésünk, és elképzelhető, hogy újabb gépeket szerzünk be. Most a gépek felújítására összpontosítunk, hogy januárban gond nélkül kezdődjön az új év — emeli ki Madai Béla, aki munkával búcsúztatja 1989-et, hogy az új évet is azzal kezdhesse. Csonka Zsolt
