Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
1989. november 25. 9 || KelotA fwSPPOTSZáSJ hétvégi melléklete---------------------------------------------------------------------—-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------— Jövőre európai kovácstalálkozó Nyíregyházán Maroknyi mester céhet alapít A céhek a kézművesek szakmai, érdekvédelmi szervezetei voltak a 12—16. századi Európában. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, jó ideig milyen fontos szerepük volt ezeknek a testületeknek abban, hogy megmaradjon, gyarapodjon egy-egy mesterség hírneve, becsülete. A szakmai összeszövet- kezésnek ezt a hajdanvolt formáját, a kovácscéhet szeretné most újjáteremteni a Népművészek Országos Egyesülete. A kezdeményezés számunkra már csak azért is érdekes, mert megyénkből indult el. Az előzményekről, valamint a további részletekről — köztük egy Nyíregyházán rendezendő európai kovácstalálkozó terveiről — Puskásné Oláh Júliát, a Váci Mihály művelődési központ népművészeti stúdiójának vezetőjét kérdeztük. —Minden ember számára fontos, hogy kedves tárgyakkal vegye körül magát, olyanokkal, amelyekhez emlékek, élmények fűzik. Egy nemzet tárgyi kultúrája is azért nagyon fontos, mert szoros kapcsolatot jelent: hovatartozásunkat fejezi ki, kötődésünket egy közösséghez. Vagyis tárgyi kultúránkat éppúgy őriznünk kell, mint szellemi kultúránkat. A kettő közül a tárgyi kultúra van rosszabb helyzetben, Csanády János: Mint alvó, nagy ösállatok A kukoricát letarolták, pipál a föld csendesen, ködöt ereget, gőzölög nem takarja már semmi sem, csak néhány megfeketült gaz, őszi muhar, amely a gépek magas lába alatt megmaradt; ők hirdetik, él még az élet, a többi arany, sárga fog kipergett már a magtárban, vagy a szárítóban forog. A kis mezei bogarak nem döngicsélnek, megdermedtek, csak egér neszez a padlásban: Alföldem, reád gondolok én most is és szívem meleg, bejárom a betonblokk házak tág űréit, a satnya gyep poros partjain elmélázok: jó a szoba, jó a meleg, jó a papírra fekete kis betűket rakni sorra, melynek egyike sem meredt; őrzik nyarad, őrzik teled akkor is, ha már letaroltak mezőik, némán fénylenek s mint alvó, nagy ösállatok, csak ködlő orrlikuk remeg. Egy szép darab, Vajda László munkáiból tudniillik ehhez komoly gazdasági háttér kell. Manapság még egy hímzőkört is nehéz létrehozni, mert ilyesmire a művelődési házak nagyterme nem alkalmas, kisebb, megfelelő helyiség pedig nem minden faluban van, vagy ha van is, azt akkor be kell fűteni és így tovább. Ez is oka annak, hogy vidéken csak egyéni alkotóink vannak. A kovácsok vagy a fazekasok működésének feltételeit még nehezebb megteremteni. A legkisebb műhely is százezrekbe kerül, a mesterség megtanulásához is időre van szükség. S ha mindez együtt van, még akkor is kiderülhet, esetleg csak évek múltán, hogy az illető mégsem igazi tehetség. Ilyenformán nem is nagyon csodálkozhatunk rajta, hogy egyre több, valaha mindennapos használati tárgy kerül múzeumba, holott mai életünkhöz igazítva ugyanakkor múltunkat, hagyományainkat őrizve minket is hűséggel szolgálhatKovácscéh jelvénye Várpalotáról nának. A szakember véleménye szerint a kovácsmesterség került a legmélyebb hullámvölgybe. — Ennek alapvetően két oka van. Az egyik az, hogy igen drága a felszerelés, egy üllő 15—20 ezer forint, egy kalapács is ezer körül van, a többi szerszám sem olcsóbb, a műhelyről nem is szólva. Másrészt 1945 után funkcióváltás következett be ebben a szakmában. Azelőtt a paraszti, mezőgazdasági munkához kötődtek a kovácsok. Amellett, hogy például megpatkolták a lovat, „mellesleg” ajtóvasalást, ablakrácsot, házoromdíszt is készítettek. A téeszek megszervezése után viszont mindent átvett a gép, többé nem volt szükség a kovácsokra. Szinte eltűnt ez a mesterség. Nyilvánvaló jelei mutatkoztak ennek már 1973- ban, az első országos nép- művészeti kiállításon, 1981- re pedig elérkeztünk a huszonnegyedik órához. — Az egész országban alig akadt már szakmáját művelő kovácsmester, a kiállításon is nagyon szegényes anyagot tudtunk abban az évben bemutatni. Elkezdtem fűhöz-fához szaladgálni. De hiába. Az egykori kovácsok vagy megöregedtek és felhagytak a munkával, vagy az iparban helyezkedtek el, és eszük ágában sem volt otthagyni a biztos kenyeret. Majd 1985- ben jelentkezett Tiszalökről egy kovácsmester, Vajda László, hogy ő zsűriztetné a munkáit, és a nyíregyházi országos népművészeti kiállításon is részt venne. Természetesen boldogan segítettem. Közben Hajdúnánáson, az ottani alkotótáborban is elkezdett dolgozni Makoldi Sándor, Molnár József, Szekeres Antal... Ezek az emberek keltették életre a tetszhalálból ezt a szép mesterséget. Hamarosan beértek az erőfeszítések első gyümölcsei is: Vajda László már 1985-ben első díjat kapott a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, egy siófoki országos kiállításon, aranyplakettet a nyíregyházi országos népművészeti kiállításon. 1987-ben pedig — a Budapesten augusztus 20-a tiszteletére minden évben megrendezett mesterségek ünnepén — a megyénk népművészetét, népi iparművészetét képviselő 16 szekció között ott voltak és nagy sikert arattak a kovácsok is. Az első ilyen, háromnapos bemutatkozást azóta még kettő követte, s a szabolcsi kovácsok mindkettőn megnyerték a műhelyek díját. Még az 1987-es, első ünnepen állapodott meg vagy tíz kovács, hogy létrehozzák a kovácscéhet. A terv megvalósítása azonban egészen mostanáig váratott magára. — Közben azért megszerveztük az első országos kovácstalálkozót, amire akkor még csak 22-en jöttek el, s közülük is öten a mi megyénkből. A népi iparművészek viszont továbbra sem jelentkeztek. Mi nem adtuk fel, és most december 9— 10-re meghirdettük a második országos kovácstalálkozót, ami Budapesten lesz, és ezen szeretné megalakítani a maroknyi kovács a céhet. A kovácscéh tagjának lenni rangot és kötelezettséget egyaránt jelentene, s ez a közösség szervezné meg az európai kovácstalálkozót, amelynek Nyíregyháza lenne a helyszíne 1990-ben. A házigazdákon, a művelődési központon és a népművészek megyei egyesületén kívül az Országos Népművészeti Egyesület, az Országos Közművelődési Központ, a megyei és a városi tanács támogatására számítunk. Az elképzelések szerint az európai kovácstalálkozóra jelentkezőknek egy-egy pályamunkát kell majd beadniuk, s annak alapján döntenek részvételükről. (A pályamunkákból később vándor- kiállítást terveznek.) A találkozó alkalmából katalógus készül majd, amelyben mindazok helyet kaphatnak, akik vasas szakmával foglalkoznak, és bemutatásuk fejében támogatják a nem mindennapi réndezvényt — hiába, szponzorok nélkül ma már semmi sem megy... A katalógussal a városszépítő egyesületek, műemlékfelügyelőségek figyelmét is szeretnék felhívni a kovácsmesterek munkáira, amelyek ékességei lehetnek bármely településnek. Gönczi Mária Irodalmi hírlevél A 75 éves Határ Győzőről , Mióta él magyar imádság és káromkodás, Valami hívja, idézi, kelti Határ Győző szavait.” (Weöres Sándor Mai hírlevelein: élménymeg- osztás. Annak a másfél órás irodalmi találkozásnak a hírül adása, amelynek előfordulása — az adott példa szerint — emberöltőként csak egyszer történik meg. Ki remélhette volna, hogy az 1914-ben Gyomán született, az 1956 óta Londonban lakó, a most éppen 75 éves HATÁR GYŐZŐ, a neves filozófus-költő, regény- és drámaíró — az évforduló alkalmából itthon járva — Nyíregyházára is ellátogat. Persze mégsem a véletlen műve az ideérkezése. A Bessenyei főiskolaegyik tanára: Mar góc sy Klára ugyanis Határ Győző életművének kutatásával is foglalkozik. Az ő lelkes utánajárásának eredménye, hogy Határ Győző, aki ez idő tájt a fővárosban, majd Debrecenben irodalmi elismerő díjakat vett át, kérésére hozzánk is átjött, hogy a főiskolán másfél órára találkozzék másfél száz irodalombaráttal. Nem célom Határ Győző küzdelmes-válságos életét, sokkoló hatású, teljességre törő életművét felvázolni. Erről már tanulmányok és irodalomtörténeti összefoglalások szólnak. Azt sem kívánom, — még az érdekesség kedvéért sem — részletezni: hogyan lett az 1944-es sátoraljaújhelyi fegyenc- lázadás részvevőjéből 1952-ben újra, — más rendszer fogságából — szabaduló ember. Ma már annak az okát is felesleges kutatni: miért zúzták be a Heliáne című regényét, és miért lett fekete bárány az ötvenes években, s miért határozott úgy, hogy 1956-ban új hazát keres magának. Az viszont már említésre méltó, hogy ezt az új hazát, a londoni lakását: Hongriuscule-nek, vagyis kis Magyarországnak nevezte el, s most, arra a kérdésre, hogy nem akar-e hazatelepülni, így válaszolt: „Én mindig itthon voltam.” A Bessenyei főiskola zsúfolásig megtelt előadótermében mindenekelőtt azt kérte: üljön mindenki kényelmesen. Azután mesélni kezdett. Ez volt az első, megosztásra érdemes élményem. Ez az író, akiről azt hirdetik kritikusai, hogy „nehezen olvasható” műveket ír, hogy regényeinek mondandója gyakran „rejtélyes”, hogy nem ismeri a műfajhatárokat, s egyik műfajból a másikba csa- pong, íme ez a hófehér hajú, lassú járású és szép beszédű ember egy- szercsak mesélni kezd, a szó legtisztább értelmében. Nem teoreti- zál és nem nagyképűsködik, nem vágja szemünkbe hatalmas életműve eredményeit, nem kívánja kiváltani a vidéki Magyarország ámulatát a világjárta ember, az európai hírű művész nagysága előtt. Nem. Leül és mesél. József Attila sem kívánta ezt másként Thomas Mann-tól: „Foglalj helyet, kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt: fehérek közt egy európait.” Óhatatlanul visszacseng bennem a Bessenyeiről szóló egykori tétel: „Legyünk minél inkább európaiak, hogy annál inkább magyarok lehessünk.” Miről mesélt Határ Győző? A legegyszerűbb és a legfontosabb dolgairól: hogyan lett író? Miért lett író? És már az első mondatoknál kiderült: a művész ember maradt. Az íróvá válásról csak annyit tud, amennyit lehet: „véletlenül”. És nem tudja biztosan, miért is kezdett el írni, am egyszer* re csak úgy látta, hogy a naplóféli kezd műformát ölteni, s a többi jöi I magától. Pedig lehetett volna épí tész (mérnöki oklevele van!), lehe tett volna zeneszerző (Kodály-ta nítvány volt!), ám őt mégis — szavait idézem — az írás „titkos bűnös szenvedélye” kerítette ha talmába, s jellemző rá, amiko csendesen hozzáteszi: „legna gyobb meglepetésemre”. Azt is elmeséli, hogy nincsenek vérszerinti utódai: „a könyvek á gyermekeim, — mondja — talárt ez az igazi posteritás”. Hogyan mesélt Határ Győző? Egyszerre több válasz is tolul á toliamra: közvetlenül, a nagy művészek egyszerűségével, szerényen, és sorolhatnám a jelzőket Egyet azonban feltétlenül ki kell emelnem: nagyon érzékletes, tiszt ta és világos, szép és jóízű magyar nyelven! Ahogy regényeiben is, amikor megindul lelkében a melódia, s megkapja a méltó hangszerelést; Szavainak is „zenei zsongása’* van, ahogy erről másfél ezer oldal terjedelmű lírája vall. Ahogyan elmondja híres versét a Homo fa- bert, a görbéből egyenest, az egyenesből görbét csináló ember meghatározhatatlan műfaja, ellenállhatatlan iróniájú lírai meséjét; nyilvánvaló önarcképét, — hiszen ki is lehetne más, akinek folyton- folyvást „csinálódásra forog az agya”, mint ő — abban valami utánozhatatlan tehetség és hason- líthatatlan báj van. Ezt a felolvasást a hallgatók soha többé nem felejtik el. Miért mesél Határ Győző? Hogy átadja 75 év élettapasztalatát. Hogy figyelmeztessen arra, hogy érdemes lenne visszatérni a „gondolkodás ősállapotához”, amikor még nem vált szét az írás és a gondolat. Hogy reményt keltsen: csak az „időtlenség” számára ér* demes írni, hiszen az élet és a létezés tere és ideje a költészetben „primer-egységet” jelent. És hogy a költőnek csak a legfontosabbakról: a „boldogságról és a szenvedésről, az áldásról és az istenverés- ről” szabad írni. Hogy mindez lehetséges legyen, — s ezt már a mottóként idézett versből folytatom —: „kellett hozzá London, és francia és angol költők szédületé, hogy megszülessen ez az új s nem új, ez az ó s nem ó meditáció, vízió, nem prae- és nem post-desztináció.” Weöres Sándor kissé paradoxra sikerült értékelése azonban rögtön letisztul, ha hozzátesszük a 75 éves Határ Győző mai boldogságtézisét. Vendégünk a nyíregyházi találkozó zárógondolataként elmondotta, hogy életidejéhez képest a történelem mintegy húsz évet megkésett, így az ő boldogságérzete semmit sem különbözik a mindenkori, a lehetséges emberi boldogságtól, amiről pedig köztudott, — tette hozzá filozofikusan — hogy „nincs olyan boldogság; amelynek bökkenője ne lenne”. Olvasmányainkból és tapasztalatainkból tudjuk: nincs nagyobb dicséret és nincs nagyobb öröm annáf, mint amikor művészt váj rank, és ember érkezik látogatóbaj Bánszki István
