Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
1989. november 25. Egy „ nehéz ember"... ,, Vállaltam a következményeket is. 99 ,,És még neked virulnod kell, o hon” A szólás felelőssége Csak látásból ismertem. Az 56-os nyíregyházi mártírok temetési szertartásán elöl állt a koporsók mellett. Néhány nap múlva a Magyar Demokrata Fórum országos gyűléséről készült tudósításban villant fel szemüveges profilja. Aztán megtudtam a nevét. Próbáltam kérdezősködni felőle, a válasz vagy vállrándítás volt, vagy kézlegyintés. Suták Mihály tanár úr a bemutatkozás után udvariasan maga elé engedett, s felvezetett a Bánki Donát Szakközépiskola egyik dolgozószobájába. íróasztalán példás rend, még mindig ismerkedünk. Kiderül, hogy 56 éves, 1953 óta van a pályán, magyar-történelem szakos. A tanítóképző elvégzése után—szolgálat i érdekből — Beregdarócon, Csarodán kezdett tanítani. Aztán ugyanilyen okból Nyírtelek-Ferencta- nyára került. 1956 tragikus októberét katonaként élte meg. Maiéter Pál alatt szolgált az ózdi műszaki alakulatban. No, nem azért, mintha osztályidegen lett volna, csak néhány állampolgári engedetlenségével felhívta magára a figyelmet. Például nem akarta az egész havi fizetését békekölcsönre „felajánlani”. Még november 4-e előtt hazajött, kalandos körülmények között. Rögtön jelentkezett munkára a járási művelődési osztályon. Ke- mecsére, majd Nyírpazonyba, Nyírszőlősre irányították. Elvégezte a tanárképzőt, majd az egyetemet. Kálmánházán töltötte el a leghosszabb időt. Ottani emlékei láthatóan kellemetlenek, nem faggatom, hagyom beszélni. — 1970-től 75-ig külön regény az életem. Politikai elveim és közéleti megnyilvánulásaim miatt öt éves hajszában volt részem. Talán elég ha megemlítem, hogy közben az állásomtól is megfosztottak. Ezekben az években alapos leckét kaptam abból, mit is jelent a valóságban a sokat hangoztatott munkahelyi-, párt-, szocialista demokrácia. Tapasztalhattam, hogy milyen emberek kezébe került a hatalom, az ország. Ezek után a Mezőgazdasági Szakközépiskola kollégiumában helyezkedtem el nevelőként. Ide, a Bánkiba is akaratom ellenére kerültem, átszervezés folytán. Az eddigiekből is kiderülhetett, hogy 36 éves pályafutásom alatt a diktatúra országos és helyi képviselői — sokan még ma is pozícióban vannak :— miképpen alakítgatták sorsomat. — Hogyan talált rá a Magyar Demokrata Fórum? — Hosszú ideig tagja voltam az MSZMP-nek, három évvel ezelőtt azonban szakítottam vele. Látva az egész országot negatívan érintő tendenciákat, a népek leckéztető országlást, mindinkább nyomasztott saját párttagságom. Akkor léptem ki, amikor ez még nem volt divat. Civil kurázsi kellett hozzá. De vállaltam a következményeket is. Ilyen sokáig is csak az tartott benn, hogy az MSZMP-n kívül ebben az országban máshol nem lehetett igazán politizálni. A passzív rezisztenciát pedig sohasem tartottam jó megoldásnak. Kilépésemmel tudtára kívántam adni, hogy a válság felé halad, nem azt tette, amit hirdetett. Kiderült számomra, belülről lehetetlen változtatni a helyzeten, mert megfojtják a progressziót, így megalakítottam átmenetileg az „egypártrendszert”, melynek csak én voltam a tagja (most először fanyarul elmosolyodik). Egyébként Lakitelek óta figyelemmel kísértem a magyar progressziót. Tavaly novemberben alakult meg a MDF nyíregyházi városi szervezete, melynek választmányi tagja lettem. — Gondolom, néhány különvéleményének kinyilvánításakor megfagyott Ön körül a levegő. Belépése az MDF-be bizonyára tovább terhelte munkahelyén emberi kapcsolatait. —Nem okozott sem több, sem kevesebb feszültséget. Politikai nézeteim nem változtak. Mindig is liberális voltam. Az összeütközéseim ebből adódtak. A magamban már megharcolt elvekre ismertem rá az MDF politikai filozófiájában. Azt nem mondom, hogy a nyíregyházi megalakulás körüli időkben nem jelentett veszélyvállalást az odacsatlakozás. A tantestületben fokozatosan oldódott körülöttem a légkör, már ami a fórumhoz tartozást illeti. — Sok időnek kell eltelnie ahhoz, amíg az iskolák irányítási struktúrájába beépült MSZMP onnan kikerül. A tantestület még egyelőre csak a tudatában hordozza a politikai változásokat. A döntést egyébként helyeslem. Az ifjúság számára viszont az iskolán belüli közélet gyakorlóterep, én lehetőséget adnék minden alkotmányba nem ütköző szervezet szabad működéséhez. — És a diákok? Kevés dolog van, amit a középiskolások nem tudnak a tanáraikról. — Hozzá voltak szokva, hogy sohasem rejtettem véka alá véleményemet. A művelődési anyag közvetítése során mindig saját történeti felfogásomat adtam tovább. A történelem kényes fejezetei a második világháború utáni idők. Ezek számomra már a megélt történelmet jelentik, hiszen személyes tapasztalatokat szerezhettem az egész átalakulási folyamatról, a tsz-szervezés- ről, az 1956-os forradalomról és szabadságharcról. Vétek lett vol— Mindig is láttam munkahelyeimen a problémákat. Soha nem is féltem ezeket felvetni. Az irányítók azonban ezt ma is kíméletlenül megtorolják. Ennek az iskolákban nagyon kifinomult módszerei vannak... A tanárokat is lehet büntetni, hisz van differenciálás, jutalmazás. A sztálinizmus mélyen beleivódott az iskolákba. Amíg az iskolavezetés nem legitim, addig semmi komoly változás nem várható. A pedagógus mindenkinél kiszolgáltatottabb, bárki másnál nagyobb függőségben van, még a saját véleményétől is fél. Rá kellene döbbennie végre saját jogaira. — Önt is büntették már? — Nem is egyszer. Jelenlegi bérem a kb. 15 évvel kevesebb munkaidővel rendelkezők szintjén van. Ezt a hátrányt az évek során „szedegettem” össze. Sohasem úgy láttam a világot, ahogy láttatni akarták, hanem úgy ahogy megéltem. Nem bújtam az ideológia mögé, amit rám akartak kényszeríteni és sohasem takaróztam a tankönyvek szellemével sem. Az, hogy ragaszkodom önmagamhoz, örökös harcot jelent. — Úgy hallottam, egyre-más- ra gyártja a beadványokat, írtak az ön kezdeményezésére a művelődési miniszternek is. Láthatóan örök elégedetlen, békéden ember. Ilyen karakterrel milyen viszonyt sikerült kialakítani kollégáival? — Igen, rám is rámsütötték a Kádár-diktatúra klasszikusnak mondható bélyegét, „természetéből adódóan összeférhetetlen”, de azért soha nem voltam egyedül. Munkatársaim többségével kollegális viszonyt ápoltam. Sokan osztották a véleményemet, ha nyílt színen ezt nem is vállalták. Az iskola mai vezetőjével nem vagyok épp idillikus viszonyban (azt hiszem erről nem én tehetek). Néhány munkatársam kerül emiatt, mert azt hiszi, hogy rólam rá is átszáll az ebből fakadó hátrány. Az a tragikus, hogy a társadalmi hatások, a bérhelyzet miatt egyre kevesebben vannak, akik meg tudták őrizni személyiségüket. Hogy ilyen erkölcsi válságba jutottunk, annak az a legfőbb oka, hogy a hatalom belenyúlt az emberek belső világába is. Az pedig, hogy gyártom a beadványokat és örök elégedetlen volnék, erős túlzás. Valós problémákkal foglalkozom, s csak addig, míg nem oldódnak. De addig feltétlen. na ezekről hallgatni. — Mi a véleménye arról, hogy az iskolában — mint minden más munkahelyen — nem működhetnek politikai szervezetek? Tanított már jóné- hány intézetben, milyennek látja az iskolák belső életét? —Azt hiszem abban a sokoldalú gondolatrendszerben, mely önt jellemzi, kiemelt helye van a pedagógusok fizetésének. Van ennek valami ezen túlmutató oka is? — A sikeres nemzetek példái bizonyítják, hogy a nemzeti felemelkedés irányába elmozdulni csak az oktatás kiemelt kezelése által lehet. A magas színvonalú oktatás érdekében pedig vonzóvá kell tenni a pedagóguspályát. Ezért szorgalmazom, hogy végre tisztességes megélhetést biztosító fizetéshez kell juttatni a pedagógusokat. A szeptemberben beharangozott béremelési tételt is már előre elvették a közvetlen és közvetett adóterhekkel. A pedagógusok fásultsága, elkeseredése átsugárzik a diákokra. Meg kell szüntetni a közérzetünkre rendkívül rosszul ható jutalmazások megalázó, szubjektív ítéleteknek, szervilizmusnak teret adó eddigi rendszerét is. Az a bizonyos levél pedig egy speciális probléma szüleménye, ugyanis tavaly 10 százalékkal emelték a műszaki értelmiségiek bérét (a Czibere-féle szakmai sovinizmus korában), ezzel együtt az itt oktatókét is. Úgy éreztük, hogy bennünket, közismeretise- ket ennyivel leértékeltek. Ezt iskolán belül kompenzálni kellett volna, de ez csak részben és diszkriminálva történt meg. — Abból, amit eddig elmondott, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy megnyilvánulásait sokan összeráncolt szemöldökkel fogadják. — Hát tudja, csak történt ebben az országban valami változás, mondjuk, demokratizálódtunk. Ezt abból gondolom, hogy hasonló magatartásom miatt 15 évvel ezelőtt még az állásomat elveszítettem, ma pedig csak fenyegetnek hasonlóval. Úgy látszik, azért már az iskolákban is lejárt a diktatúrák kora. Miközben életéről, hivatásáról, ügyeiről vall, arcán nyoma sincs az ötvenesek aggodalmának, sőt néha derűsen pi 1 lant ki az ablakon. Érett arcvonásai szilárd benső életről árulkodnak. Szőke Judit Keveseknek hisszük el ma, hogy nemcsak idézik, de érzik is az idézett Vörösmarty-sor reformkori pátoszát. A sok-sok felelőtlen, következmény nélküli és ellentmondó szó között ma kevésnek van hitele. Ha mégis ilyet hallunk, azonnal felfigyelünk az emberre, az egyéniségre, akinek mindegy, hogy öt percet vagy egy órát kap a szólásra: belső sugárzásával, intellektuális vonzásával hat a hallgatóra. Mert mint Babits mondja: „ Vir bonus dicendi peritus”—a jó szónok elsősorban igaz ember. E sorok írója teljesen véletlenül figyelt oda egy olyan ember szavaira, akit egy hónappal ezelőtt még sem szólni nem hallott, sem képernyőn nem látott. Az első véletlenszerű alkalom a Sátoraljaújhelyen megrendezett „Édes anyanyelvűnk” nyelvhasználati verseny országos döntőjének nyitóünnepélye, amelynek ünnepi szónoka — tökéletes magyarsággal, gondolati mélységgel, eszköz- telenül úgy szólt a máról, a „második reformkorról”, hogy minden szava értelmet, hitet, tartást sugárzott. Papír és gesztikuláció, hangerő és nyelvbotlások, torokköszörülés és hatásos szünetek nélkül magyarul, magyaroknak, Magyar- országról beszélt a Széchenyi által megálmodott mindenkori és eddig meg nem valósult igény: a kiművelt emberfő európai szintjén. A második alkalom az elsőnél is véletlenebb. Az érdeklődő néző az „Új Világ” Brezsnyev-portréja után ötletszerűen átkapcsolt a TV 2. csatornájára és még elcsíphette Feledy Péter műsorvezetésével a Napzárta utolsó perceit. „Már megint politika” — állapította meg bosszúsan, amikor egy ismerős arc ottmarasztalta. Különböző pártok és szervezetek képviselői szóltak egy csereháti kis falu, Csenyéte kapcsán a hasonló kistelepülések országosan jelenlevő, nagyobb gondjáról — településfejlesztésről, — köztük az MSZP képviseletében egy szakállas, szikár, nyugodt arcú résztvevő: Szabó György, Borsod- Abaúj-Zemplén megye tanácselnöke. Néhány percig beszélt, de a néző már az első percben — ráismert az említett szónokra: aki éppoly otthonos politikában és gazdasági struktúrában, mint nemzeti — nyelvi kultúrában. Ott „humán” beavatottságával lepett meg, itt politikai hozzáértésével. Ott egy ünnepélyes és ritka alkalom szónokaként együtt ünnepelt a „nyelv szerelmeseivel”, itt felrázta a „mindenperces politizálástól” már fásult TV-nézőt. A kamera éppúgy nem zavarta, mint az élő közönség: nem sémákat ismételt, hanem beszélgetett; nem kinyilatkoztatott, hanem érvelt, véleményre ellenvéleménynyel válaszolt; volt jogos indulata, de halk határozottsággal tudta a szót visszakérni, a riporter egyre erősödő hangjával csak gyorsabb, s kissé feszültebb beszédtempója vette fel a versenyt; és a riporter kérdésére „remélem, nem fojtottam önbe a szót” — mert azonnal, szemrebbenés nélkül úgy válaszolni, hogy riportert, szituációt is minősített: „nem teljesen.” Egy ember, akinek ma hittem. Miért? Mert aki szólt, amiről szólt, ahogyan szólt — meggyőző volt. „...az igazság általános, nem az enyém, mindenkié, ő rendelkezik velem, én rendelkezem vele. Az enyém a forma, az én szellemi egyéniségem. Le style c’est 1’homme.” — írja Marx. A stílus az ember. Az így szóló embernek egyszerre van szónoki alázata és emberi tartása, tehát van hitele. Sokakhoz és sokakért csak ily ember szóljon. Mert demokrácia sosem jelentett harsányságot és mindent-szó- lást, de mindig is jelentette az okos, hozzáértő szólást, ami által a gondolat felerősödik és benne feloldódik az ember, hogy érdek és szereplési vágy nélkül, mondandójává lényegülve ismét előtűnjön, sőt kitűnjön beszélő — fecsegő, okoskodó, „hozzáértően” politizálóé közéleti „szónoktársai” közül — a maga öt percével vagy fél órájával. „Legyünk mind emberek, s minden viszonylatunkban (Szívünk mélye tűnjék elő minden szavunkban, — mondja Alceste, Moliére embergyűlölője. Az embereket ne gyűlöljük, de a hazugságot és a fecsegést igen. Mert ma is megkérdezhetjük: „Kié e hon, ha nem miénk? Ha érte mindent megtevénk, Ha tiszta kézzel áldozánk, S lettünk, mi eddig nem valánk, Nincs hatalom, Mely visszanyom. És még neked virulnod kell, o hon, Mert isten, ember virraszt pártodon.” (Vörösmarty Mihály: Jóslat) Tóthné Lörincz Klára y Kelet m a Magyarország hétvégi melléklete Barokkos vonalvezetésű karos lóca (A vásárosnaménvi múzeum gyűjteményéből)
