Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-18 / 274. szám

I KM Vendége Moldova György — A Gázlámpák alatt című kötet novel­lái iskolát teremtettek, az irodalomtörténé­szek munkáiban — a felszabadulás utáni irodalmat vizsgálva— Moldova György köte­tének írásai hivatkozá­si alapot jelentenek. A későbbiekben azonban letért erről az útról. Miért? — Eredetileg ezek az Írások Esték a téren címmel jelentek meg a Kortársban. Akkor még nőtlen voltam, udvaroltam is rendsze­resen. A fizetésemet hazaadtam, az anyám­nak, ezért külön pénz­forrásra volt szüksé­gem. Bementem a Kortárs szer­kesztőségébe, s Király Istvánnak felajánlottam ezeket a kis törté­neteket. Havonként megjelent egy, így nem volt többé gondom. De az az igazság, hogy én klasszikus értelemben vett no­vellát keveset írtam. Azért, mert szélesen elterpeszkedő epikai tartásom van. Szeretem a részle­teket. A köznapi élet ábrázolása így átkerült a riportokba. Ezek- . ben a nagy kötetekben (Tisztelet Komlónak, A szent tehén, Akit a mozdony füstje megcsapott stb.) „Esték a téren” — írás van, csak feloldva az egészben. . — A szorosan vett szépiroda­lom helyét tehát átvette a riport, a szociográfiai vizsgálódás. Tudatos váltásról van-e szó? — Azt hiszem, hogy igazából regényíró vagyok. Csakhát a re­gényírás kegyelmi állapot, ami nem húzódik végig az életen. Ha arra gondolok, hogy Lev Tolsz­toj gazdag és termékeny élete alatt három regényt írt, én pedig sokkal többet, az is eszembe jut, hogy nem szabad sok regényt írni. Azért nyúlok a riportokhoz, mert úgy érzem, hogy állandóan fel kell töltődnöm. Amit a világ­ról tudunk, néhány év alatt ela­vul. Számomra rendkívül öröm­mel jár, ha tanulok. Ötvenéves koromban tanultam meg úszni, ötvennégy voltam, amikor letet­tem a felsőfokú angol nyelvvizs­gát. A riport nemcsak azt jelenti, hogy összeszedek egy kötetre való anyagot. Mindig adtam arra, hogy „megtanuljam” azt a szak­mát, amiről írok. Amikor Kom­lóról írtam, elég jól tájékozód­tam a bányaműveléstanban, az­tán megismertem a vasúti sza­bályzatokat, most pedig a börtö­nöket tanulmányozom. A riport mindenképpen a szabadság, az élet, az új lehetőségek felé nyit. Az amatőr képző- és iparmű­vészeti tevékenység szervezeti keretei elavultak, ezért kívána­tosnak tartjuk a mozgalom új formában történő országos ösz- szefogását — szögezi le felhí­vásában az Országos Közműve­lődési Központ. Az elképzelé­sek szerint a megújulást az ön­szerveződő egyesületek létreho­zása szolgálná; ezek a közössé­gek a maguk által kidolgozott alapszabály szerint működnének. Minden ilyen egyesület szabad társulás lenne képző- és iparmű­vészeti alkotások létrehozására, kiállítások, cserekiállítások, alkotótáborok szervezésére. Az egyesületeket országos szövet­—Közismerten jó a közönség­gel való kapcsolata. Mindig megérzi, mit várnak az olvasók. Mi határozza meg az írói ér­deklődés irányát? — Azzal dicsekszem, hogy abszolút szenzációérzékem van. Ez talán abból következik, hogy szándékosan, de belülről jövően is az átlagember életét élem. Ter­mészetesen szerencsésen, jobb körülmények között. De nem utazom kocsival, taxival, kocs­mákba járok és nem elegáns ét­termekbe, a ruhám olyan, mint az átlagemberé. Az írói reflexe­im sem romlottak el. Pontosan tudom, hogy az embereket mi vonzza. Amikor a rendőrökről írtam, tudtam, hogy a szaporodó bűnelkövetések korszakában mi a helyzet. Vagy most is tudom, hogy a börtön ősi borzongást kelt az emberekben. Szeretnék a bör­tönök titkait megismerni. Örü­lök, hogy szeretik, amit írok, megveszik, elolvassák a köny­veimet. —Most Nyíregyházán beszél­getünk, ahová önt az ificentrum hívta meg. Úgy tudom, hogy a hatvanas évek elején hosszabb időt töltött ebben a városban. Beszélne er­ről részletesebben? — A Sötét angyal című regé­nyemre készültem. A főhős sor­sában voltak olyan fordulatok, amelyeket én nem ismertem. Ezért úgy gondoltam, hogy ta­pasztalatokat kell szereznem. A főhős — Válent Csaba — fizikai munkára kerül. Olyan munkás- szálláson lakik, ahol nyolcva- nan, százan vannak összezsúfol­va. Az ország szélére képzeltem a várost, ezért jöttem el Nyíregy­házára. A SZAEV-nél dolgoz­tam segédmunkásként. A mun­kásszálló az almatároló területén volt. Egy óvodát építettünk ta­nácsi megrendelésre. Keményen dolgoztam három és fél hónapig. ségben tervezik összefogni, mun­kájukat koordinálva, de meg­hagyva önállóságukat. A szö­vetség országos galériát hozna létre és működtetne, ahol az ama­tőr művészek által teremtett ér­tékek a közönség előtt is meg­mérettethetnének, s amely a műalkotások értékesítéséhez is segítséget nyújtana. A szövet­ség támogatná az amatőrök al­kotómunkáját, képviselné érde­keiket, eljuttatná az érintettek­hez a szükséges információkat. Az Országos Közművelődési Központ vizuális osztálya kéri az érdekelteket, hogy egyesüle­teiket december 31-ig hozzák létre. Megéltem, amit a főhősömnek szántam. Soha nem dolgoztam még olyan antiszolidáris mun­kások között, mint itt. Nyár vége volt, kellemes idő. A városban nem ismertem senkit, Sipkay Barnán kívül. Vele találkoztam néhány alkalommal. A hétvége­ken sem utaztam haza, mert úgy éreztem, tudnom kell, hogyan tölti ezeket a napokat Válent Csaba. Járta a kocsmákat... — Nem csábítja az a lehető­ség, hogy népszerűségét feIhász - nálva politizáljon? Mi a vélemé­nye a napjainkban zajló változá­sokról? — Direkt politizálásra engem sohasem lehetett rávenni. Első­sorban írónak hittem magam mindig. A változások megítélé­se nem az én dolgom, ezek egyébként is nagyon sokfélék. Magyarország sorsát, a nép éle­tét hosszú időre elég reményte­lennek látom. Ettől függetlenül sohasem élnék másutt bár volna erre is lehetőségem — csak itt. A magyar író csak ebben a hazában lehet magyar. Erre korábbi ta­pasztalatok is figyelmeztetnek, a Márai Sándoré, a Háy Gyuláé, a Zilhy Lajosé. —Napjainkban divatba jött az önfürdetés, az ötvenhatos sze­replés átértékelése. Önnek szük­sége van-e erre? — Nincs. Legutóbb éppen a Magányos pavilon és az Elbo­csátott légió jelent meg új kia­dásban. Ha valakinek van ideje, összehasonlítja az első kiadás­sal: nem talál változtatást a szö­vegen. Ugyanazt gondolom ma is, mint amikor írtam ezeket a re­gényeket. — Hallhatnánk arról, hogy min dolgozik jelenleg? — A börtönről írok. Érdekel a börtönőr, a nevelő, a rab sorsa. Ez hosszabb vállalkozás lesz, másfél évet biztosan igénybe vesz az anyaggyűjtés. Szeret­ném az olvasókat megismertetni azzal a világgal, amellyel én is most ismerkedem. A tócsa is t ükrözi az eget, ezért úgy gon­dolom, hogy a büntetés végre­hajtás világán túl is érvényes gondolatokat tudok majd meg­fogalmazni. Nagy István Attila M. Lajos természetesen túl van már a róla szóló könyv címé­ben jelzett életkoron. Ha él még egyáltalán. Hiszen nagyonis le­hetséges, hogy elviselte az ép lé­lekkel elviselhetetlent, túlélte a háború szörnyűségeit, a hadifog­ságnak nevezett pokol gyötrel­meit — hogy végül belehaljon a békébe, a Novoja Zemlja-i fo­golytáborban annyiszor megál­modott, nyugalmas hétközna­pokba. Annyi bizonyos, hogy Csalog Zsolt könyvének címszereplője — a „hős” megnevezés itt nem volna egészen helyénvaló — 42 éves volt, amikor az író megis­merte. Élete egy szakaszának, hányattatásainak története úgy szakadt ki ebből a megtört, aho­gyan mondani szokták, „egysze­rű munkásember”-ből, mint ami­kor felfakad egy régen gennyedő sem. így, egyetlen monológként formálta-igazította a vallomást tényregénnyé az író, aki egyéb­ként arról ismeretes, hogy éle­tünknek, a társadalomnak olyan mélyrétegeit képes feltárni, mint kevesen. A lehetetlennel próbálkozott a Jó reggelt, Vietnam! szinkron­stábja, amikor munkához kez­dett, mert a feladat valójában megoldhatatlan: a főhős — a rá­diós disc-jockey, Adrian Cro- nauer — hang- és szerepváltá­sait, lassú majd hirtelen felgyor­suló ritmusát, különleges han­geffektusait úgy visszaadni, hogy közben a szöveg is tökéle­tesen érthető legyen, megvalósí­tani nem lehet. Mégis neki kellett vágni, mert a feliratozás ennél is nagyobb nehézségekbe ütközött volna, s erről a filmről ilyesfajta akadályok miatt lemondani több, mint bocsánatos bűn. A magyar hangváltozat majdnem mindig sikerrel lép túl a nehézségeken, s ez is több, mint amennyit ebben a tekintetben várni lehetett. Örüljünk, hogy Barry Levinson filmje eljutott hozzánk, mert el lenkező esetben egy jó tö­megfilmmel lennénk szegényeb­bek. A vietnami háború annyi év után is változatlanul téma, s nem ez az első eset, hogy fontos filmet ihletett. Vietnamnak több sze­rencséje van a filmművészettel, mint a történelmi sorssal. Ha vé­gigtekintünk azon a sorozaton, ami a HairtőX a Full Metal Jacke­iig terjed, akkor úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok lelkiisme­rete nem nyugodt Vietnam-ügy- ben, bár lehet, hogy tévedek, és a megállapítás csak a művészek szűk körére terjed ki, ám, akkor is tünetértékű jelenség, ha nem általánosítható. A Katonai Rádió 1942 óta léte­ző szervezete az USA hadseregé­nek; ennek saigoni állomására irányítják a film főhősét, Adrian Cronauert 1966-ban. Lenyűgö­ző, ahogy a szakmához ért, bá­mulatos a rögtönzőkészsége, igazi shaw-man, pillanatok alatt hihetetlen népszerűségre tesz szert a Távol-Keletre vezényelt katonák körében. Robin Wil­liams (akit Altrnan filmjében Po- peyként ismerhettünk meg) ala­kítja ezt a minden hájjal megkent fickót. Testre szabott a szerep, hálás feladat a színész számára és Williams él is vele. A cselekmény lehetővé teszi, hogy a kor könnyűzenéje funkci­Megannyi kor- és sorstársá­hoz hasonlóan M. Laj os nem volt sem hős, sem áruló. Életben akart maradni, s ezért végül „mindig azt tette, amit mondtak neki”. A fiatal kovácsmester a magyar hadsereg közkatonája­ként 1943-ban esett fogságba „valahol Oroszországban”. A hadifogságból azonban tizenhá­rom évnyi rabság lett. Az ilyes­mire könnyen találtak okot akko­riban. Volt, akinek az apja, a test­vére éveit kellett „átvállalnia”, M. Lajos esetében pedig úgy szólt a vád, hogy agyonlőtt 74 (!) partizánt... A kovácsmester-közkatona- hadifogoly tehát végigmegy, mert végighurcolják azon a kál­várián, amelynek stációi minden józan számítás szerint csak a pusztuláshoz vezethetnek, mert ezek a megpróbáltatások nem az esendő emberhez mérettek. A legtöbben el is hullanak az egyenlőtlen, kegyetlen küzde­lemben. M. Lajos szívóssága, életereje azonban nagyon mély gyökerekből táplálkozik, ő élet­ben marad. Túléli a testi és lelki megpróbáltatásokat; a rettenet éjszakáit, amikor sohasem lehe­tett biztos benne, most nem érte kondul-e majd a harang, nem ő-e a következő, akin végrehajtják az ítéletet, amely már kimonda­tott. Túléli magát a kivégzést is, pontosabban az „eljátszott”, iszonyatos ceremóniát, ezt a ret-_ tenetes eszközét az ember meg- töretésének. A távol-keleti fo­golytábor névtelen ezreinek egyikeként megtapasztalja a ke­gyetlenséget —olykor a szolida­ritást -, s azt is, mint válik az ember akaratereje, önérzete, tar­tása, tisztessége az éhség, a me­galáztatás, az elszabadult ösztö­nök, a minden mást legyőző él- niakarás prédájává. Ezt a könyvet több mint tíz évvel ezelőtt írta a szerző. De mint annyi más esetben, a hivata­los könyvkiadás akkor nem vál­lalkozott, mert nyílván nem vál­lalkozhatott a megjelentetésre. Az idő tájt — s egészen a leg­utóbbi időkig — az M. Lajosok legfeljebb baráti, családi körben mesélhették a maguk történetét. Továbbá tudomást szerezhetett róla egy szűk kör, amelynek tag­jai szamizdat-kiadványokat is olvastak. így az 1977-es Profil­kiadást követően ismerhették meg néhányan (néhány tucat­nyian? néhány százan, ezren?) Csalog Zsoltnak ezt a munkáját is, amely most a Mecenas Kiadó gondozásában legálisan is meg­jelent. Az „M. Lajos, 42 éves” persze nemcsak előélete miatt érdekes — ez ma már kevés lenne. Ennél fontosabb az, amiről szól: M. Lajos, az M. Lajosok meghurcol­tatásának krónikája. És van még egy érdekessége ennek a kiadás­nak: a jelenleg többnyire New York-ban élő író angol fordítás­ban is közreadta tényregényét, egy kötetben a magyar nyelvű, eredeti változattal. Nem lehetett könnyű a fordítók, István Csicse- ry-Rónay és Ági Clark dolga. Angolul aliga lehet hűen vissza­adni annak a rétegnek a nyelvét, amelyet Csalog Zsolt kiválóan ismer, és amely pontosan jellem­zi M. Lajos hovatartozását. Azt az embert, aki — mint annyi hozzá hasonló — ,Mindig azt tette, amit mondtak neki. Csak közben eltévedt a történelem­ben.” G. M. Megújulási lehetőségek Önszerveződő egyesületek onálisan illeszkedjék az esemé­nyekhez. Sajnos járatlan vagyok ezen a területen, így nem tudom megmondani, hogy a zenei diva­tok változása miatt a felhangzó James Brown- vagy Van Morri- son-számokma mennyire élőek, de korfestő hatásuk minden bi­zonnyal tökéletes. Egyáltalában: ennek a filmnek a korhangulatot megidéző at­moszférája az, ami bámulatos. Ez együtt a főhős különleges vonzó személyiségével és a rendkívül ravaszul felépített cse­lekménnyel olyan csapdába csal­ja a nézőt, hogy nem tud kívülke- rülni azon az érzelmi hálón, amelyet a film sző köréje. De amikor a vége felirat után, a di­rekt érzelmi hatásoktól szaba­dulván újra végiggondoljuk a történetet, akkor az értelmi kont­roll több helyen is jelzi: manipu­láció történt. Tegyük hozzá, nem rosszindulatú manipuláció, hi­szen a központi gondolat, amely­nek érdekében mindez történt, ugyancsak tisztességes. Cronau- er, aki azzal a hittel érkezett Sai­gonba, hogy honfitársaival együtt a vietnamiakat segíti, a film végére rádöbben, hogy az igazság ennek éppen az ellenke­zője. Az átalakulási folyamat íve a narancslabdákkal játszott base­ball ig mérnöki pontossággal megrajzolt, utólag mégis némi hiányérzetünk támadhat. A mellékszereplők kivétel nél­kül olyan egyoldalúan, a roman­tikus stilizálás szabályai szerint jellemzett alakok, hogy cellu­loidfigurák maradnak, és Cro- nauer is helyenként alriaiynak bizonyul, ha a logika szabályai szerint gondoljuk újra jeleneteit. A vietnami lányhoz fűződő ér­zelmi viszonya annyira áttetsző és plátói, hogy nehezen egyeztet­hető össze egyénisége egyéb vonásaival, s lehetetlen, hogy ez a dörzsölt vagány csak olyan későn döbbenjen rá a fiútestvér valóságos szerepére. De a dra­maturgia megköveteli ezt a csúsztatást, mert akkor megtörne az a szabályos jellemátalakulási ív, amit olyan szépen elgondol­tak az alkotók. S itt érzem igazolva magam Esőember-ügyben, amelyet kö­zel sem fogadtam akkora lelke­sedéssel, mint általában a kritika és a közvélemény. Leyjnson abban a másik filmjében ugyan­ezeket a trükköket alkalmazza, mint itt, csak ezek egyszeri meg­jelenési formájukban kevésbé voltak érzékelhetőek és nyilván­valóak, mint amikor más össze­függésben, de lényegüket ille­tően ugyanúgy jelennek meg. A szándék ott is rendkívül emberi, de túl sok esetlegesség és egyol­dalúság révén valósul meg. Hamar Péter KLÖnyvespolcunk Egy jellemző kép a Dumbo című színes, szinkronizált amerikai rajz­filmből. Walt Disney produkció. M. Lajos, 42 éves J_dm Jó reggelt, Vietnam! y Kaiéi u a Magyarország hétvégi melléklete ^^^198ÍUtovembe^8 IP ______

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom