Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-21 / 250. szám

1989. október 21. 7 Ahogy az érintett látja A munkástanácsok történetéből J-játogatóban A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Szakszen’ezetek Szövetsége október 7-én orszá­gos gyűléseken ajánlotta a munkásságnak a mun­kástanácsok újbóli létrehozását. A híradásokból kiderült, hogy számos helyen már működnek is munkástanácsok. A kérdés időszerűsége miatt nem árt áttekinteni, mi is volt igazában 1956 egyik nagy vív­mányának, a munkástanácsok­nak a jelentősége. Tény, hogy a munkástanácsok az 1956-os népfelkelés törvényes és igen befolyásos önigazgatási in­tézményei voltak. Működésü­ket két rendelet is szabályozta: 1./ az ideiglenes munkástaná­csok működését a 6/1956/ XI. 12/ számú kormányhatáro­zat és 2./ a végleges munkásta­nácsok tevékenységét a Ma­gyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. november 22-én kihirdetett törvényerejű rendelete. Utóbbi rendelet körülírta a munkástanácsok választását, hatáskörét, ügyrendjét, a mun­kástanács elnökségének jogkö­rét, s végül a munkástanács, az elnökség és az igazgató kapcso­latát. A rendelet bevezetője így szólt: „A szocialista demokrácia gyakorlati megva­lósulása csak úgy biztosítható, ha az egész nép tulajdonát képező gyárak, bányák, üzemek (a továbbiakban ipari vállalatok) vezetését az ipari vállalat dolgozói által válasz­tott munkástanács végzi... Munkástanácsot kell választani minden ipari üzemben, ipari vállalatnál, bányában, állami mezőgazdasági üzemben, be­leértve az egyes állami intéz­mények (MÁV, Posta stb.) ipa­ri termelő üzemeit is.” A vá­lasztás közvetlenül és titkosan történik, s a dolgozók legalább kétharmadának a megjelenése szükséges. A munkástanács (11-71 tag és 3-15 póttag) tagjainak két­harmadát a termelésben közvet­lenül résztvevő dolgozók közül (fizikai dolgozók, művezetők, technikusok, mérnökök) kell választani. Nem választható be a munkástanácsba a vállalat igazgatója, főmérnöke és fő­könyvelője; az igazgató és az üzemi szakszervezeti bizottság képviselője tanácskozási jog­gal részt vehet az üléseken. Igen széles volt a munkástanács jogköre: „A munkástanács a vállalat legfontosabb kérdései­ben dönt, irányítja a vállalat egész tevékenységét.” A mun­kástanács tagjait első alkalom­mal egy évi időtartamra vá­lasztják. A munkástanács elnö­két egymásután legfeljebb két esetben lehet megválasztani. A munkástanács tagjai nem függetlenítettek, társadalmi munkában látják el feladatukat, viszont működési idejük alatt nem bocsáthatók el. A nagy vállalatok, üzemek munkástanácsainak képviselői alkották az ún. területi munkástanácsokat. A Hajdú- Bihari Napló 1956. nov. 17-i száma megőrizte, hogy a Deb­receni Munkástanács 17 tagú küldöttsége Budapesten Maro­sán György államminiszterrel tárgyalt. A Forradalmi Mun­kás-Paraszt Kormány hitszegő magatartását jelzi Marosán akkori nyilatkozata: „a szabad­ságharcban (sic!) részt vett sze­mélyeknek semilyen bántódá- suk nem lesz!” A munkástanácsok a máso­dik, 1956. november 4-i szovjet beavatkozás után sem szüntet­ték be működésüket. A budi- pesti rádió például 1956. no­vember 11-én (vasárnap) is­mertette a szakszervezetek pozitív állásfoglalását a mun­kástanácsok választásával és működésével kapcsolatban. Helyesnek tartották a végleges munkástanácsok létrehozását. 1956. november 15-én még a szovjet katonai vezetők szabad mozgást biztosító igazolványt állítanak ki a Központi Mun­kástanács tagjai számára. Másnap Rácz Sándort, a 23 éves szerszámkészítőt válasz-' tották meg a Budapesti Köz­ponti Munkástanács elnökévé, s döntés született Országos Munkástanács megalakításá­ról. Össze is hívták 1956. no­vember 21-éré az Országos Munkástanács alakuló ülését a Sportcsarnokba, amelyet azon­ban szovjet tankok vettek kö­rül, s így az ülést titokban más­hol tartották meg. Kádár már 1956. november 26-án rádió­beszédében a munkástaná­csokat ellenforradalmi erőknek nevezte, s megfenyegette azo­kat: vagy támogatják kormá­nyát vagy „be kell zárniuk bolt­jukat.” A munkástanácsok ter­mészetesen 1956 vívmányait támogatták, s így a Forradalmi Munkás-Paraszt kormány megkezdte a véres leszámolást: Néhány adat erről: 1956. december 5-én a mun­kástanácsok közel kétszáz tagját tartóztatták le. Decem­ber-8-án Salgótarjánban a me­gyei rendőrkapitányság előtt a kisterenyei munkástanács tag­jainak letartóztatása elleni tün­tetés robbantotta ki a pufajkások sortüzét, amely 139 civil halottat eredményezett. 1956. december 11-én tör­tént Kádárék „legdemokratiku­sabb” akciója: a Központi Munkástanács vezetőit az ered­ménytelen tárgyalások után a Parlament épületében letartóz­tatták. Még 1957. január 15-én a Központi Munkástanács mű­ködésének teljes lehetetlenné tétele miatt kibocsátotta utolsó nyilatkozatát, de ebben is passzív ellenállásra buzdított. A kormány 1957. november 17-én ugyancsak törvényerejű rendelettel megszüntette a munkástanácsokat, de már elő­zetesen (1957. márc. 19.) visz- szaállították az internáló táborokat, s 1956. december 12-én bevezették a rögtönítélő bíráskodást, az ún. ,.vérbí­róságot” . Ezután ott folytatták, ahol abbahagyták vagy aho­gyan Kádár kifejezte. „Ugyan­azt kell csinálnunk, csak job­ban!” A munkástanácsoknak és tagjainak esküdt ellenségei voltak az ún. Forradalmi Kar­hatalmi Ezred tagjai, a karha- talmisták, a „pufajkások” és mindenekelőtt a fegyveres erők minisztere: dr. Münnich Ferenc. Ezért érthető, hogy sok 1956-os mártír került ki a munkástanácsok vezetőinek sorából, sokan börtönbe kerül­tek, de szinte kivétel nélkül minden munkástanácstag megtorlásban részesült. Meggyőződésem volt mun­kástanácsi elnökként, hogy a munkástanácsok visszaállítása jól szolgálná hazánk mai hely­zetében is a demokrácia, a jog­állam és a népfelség elvének megerősítését valamint fenn­tartását. Dr. Fazekas Árpád Fiatalok. (Soltész Albert tusrajza) Korabeli igazolás a szerző megbízásáról a nyírpazonyi népdalkörnél Értékvesztő korunkban sajnos egyre ritkább jelen­ség, hogy egy faluközösség ragaszkodik szellemi hagyományai őrzéséhez, értékeihez. Ilyen érték a nyírpazonyi népdalkor is. Műkökédése ugyanis nemcsak abból áll, hogy az együttes tagjai a hét meghatározott napjain összejönnek próbálni, illetve fellépnek a különböző rendezvényeken, hanem attól sokkal többet jelent. Megsárgult papírlapot tanulmányozunk Iváncsó Dénessel, a népdalkor vezetőjével: a nyírpazonyi kultúrotthon munkaterve 1954 első negyedére. TIT- előadások, Szabad Föld-esték, diavetítés, énekkar, tánc- és színjátszó csoport, könyvkölcsönzés, elekt­rotechnikai szakkör. Persze a programok egy részét akkoriban az ország minden részében a mesterséges kultúraterjesztés jegyében szervezték: a tanároknak kultúrmunkát is kellett vállalniuk. Mégis, ahogy az idősebb pazonyiak visszaemlékeznek, jó emlékeket őriznek meg azokról az időkről, mert az emberek szívesen jártak az énekkarba, a tánccsoportba, sőt, volt olyan időszak, amikor kilenc színjátszó csoport működött a faluban, volt külön a tanároknak, külön a tűzoltóknak, a nőtanácsnak és így tovább. A népdal­kor 1955-ben lépett először színpadra. Villany még nem volt, biciklilámpával világítot­tak, hogy a közönség láthassa a színpadot. így kezdő­dött. Eltelt azóta 34 esztendő, és elmondható: csodák csodája, a népdalkor ma is él. Miközben arról hallani egyre-másra, hogy a szabolcsi, szatmári, beregi fal­vakban is egymás után szűnnek meg a hajdan jóhírű együttesek, kórusok, zenekarok. Főleg azért, mert nem marad a település kasszájában pénz a fenntartá­sukra, de azért is, mert a csoportvezetők egy része megunta, hogy a munkáját az illetékesek nem vették észre, vagy nem ismerték el, vagy éppenséggel aka­dályozták. Hogyan is maradhatott meg évtizedeken át a nyír­pazonyi kórus? Ha van ennek titka, akkor azt Iváncsó Dénesnek és feleségének kell tudnia, akik itt tanító pedagógusként kezdeményezték az énekkar életrehí- vását, majd ők vigyáztak mindvégig arra, hogy együtt maradjanak. — megerősödött a közösségi tudat és az egymáshoz tartozás felelőssége. Ebben a közösségben természe­tes, hogy együtt ünnepük meg a névnapokat, elbú­csúztatják a nyugdíjba menőket, közösen készítik a húslevesbe való csigatésztát, máskor meg lapcsánkát sütnek, vagy elmennek egymásnak dohányt simítani, almát szedni. Jelenleg huszonhat tagja van a népdalkömek. Többségében nyugdíjasok már, van köztük pedagó­gus, tsz-dolgozó, háztartásbeli, kisiparos, fodrász, szabó, varrónő, vasmunkás, szakácsnő, postatiszt. Nem valószínű, hogy a közvélemény előtt széles körben ismeretes: van egy büszkeségük, aki valami­kor itt kezdte az éneklést. Adám Zsuzsa az azóta Európahírű operaénekes innen indult, majd Simán- dy-tanítvány volt. Legutóbb a drezdai operában éne­kelt, most a debreceni színház primadonnája. Az évek múltával az együttes fokozatosan gazda­gította műsorát. Most már huszonöt népdalcsokorból áll a repertoárjuk, nem kerülnek zavarba, ha válasz­tani kell, mit énekeljenek. Újabban irodalommal is foglalkoznak: a 48-as szabadságharc emlékezetére készítettek el egy összeállítást Petőfi műveiből. Kedves emlékük: amikor fölkeresték a költő szülő­házát egy asszony kiállt és elszavalta a Szeptember végén című verset. Újdonság az is, hogy kapcsolatba kerültek egy nyugatnémet énekkarral, amelyet az ottani evangélikus egyház működtet, és szeretnék, ha a pazonyiak mielőbb fellépnének ott. A nyíregyházi ÁFÉSZ nyírpazonyi népdalköre ma már országosan is jó hírű együttes. Sok szép fel­lépési lehetőséget kaptak a múlt évben is, eljutottak többek között a Kárpátaljára. Ez a tagságot lelkesítet­te és még jobb munkára ösztönözte. A jövőben újabb tájegységek gyöngyszemeiből vesznek fel műsoruk­ba így erdélyi és moldvai gyűjtésű dalokat is. Terveik között szerepel a régi műsoranyag felelevenítése és továbbadása az ifjúságnak. Páratlan élmény volt mindkét „fél” részére: meg­hívtak egy próbájukra, ahol az történt, ami addig nem fordult elő: mint mondták egy főből álló „közönség­nek” még nem énekeltek. Meghallgattam néhányat a Íf3Pú A legelső időktől kezdve jellemző, hogy nem csak a közös éneklés felszabadító öröme köti egymáshoz a kórustagokat, hanem millió plusz élmény. A kez­det-kezdetétől az az elv érvényesült: bárhová menje­nek el fellépni, mindig korábban indulnak útnak, és mindig később érkeznek meg, csak azért, hogy „lás­sanak” is. A fellépések színhelyén, vagy közeli he­lyeken minden alkalommal jutott idő egy-egy neve­zetesség, műemlék, kiállítás megnézésére. Bejutot­tak a bátorligeti ősláp területére is, és hazánk sok ne­vezetes helyére. Mentek, mikor mivel lehetett, volt, hogy hárman is ültek egy Pannónia motoron. És ha a kórus teljes létszámmal nem mehetett, akkor Iváncsó Dénes vitte a szólistákat, a saját Trabantján, a saját költségén. A népdalkor tagjainak természetes életformájává vált, hogy az életükben része legyen a művelődésnek, a kulturális programoknak. Nem véletlen, hogy rendszeresen látogatják a nyíregyházi, vagy a nyírbá­tori hangversenyeket, a múzeumokat, a képcsarnok bemutatóit. És az is valószínű; hatott a működésük a település lakóira is, hiszen Nyírpazonyban egészen a legutóbbi időkig jellemző volt, hogy évente négy-öt író-olvasó találkozót rendeztek, illetve más kulturális programokat is. Az emlékezetes Batári-kiállítás megnyitóján százötvenen jelentek meg, hogy a falu szülöttének képeivel megismerkedjenek -— Nyíregy­házán nem mindig van ilyen nagylétszámú közönség. A hétköznapok és az ünnepek, az életmód szem­pontjából is többet jelent a kórus megléte a népdalok közös előadásánál. Főként a kirándulásokon szerzett élmények hatására — fotók készültek, azután sokáig fel lehetett emlegetni, merre jártak, mi szépet láttak páratlan szépségű dalaikból, egyik-másik teljesen ismeretlen volt, például a helyi gyűjtésű A pazonyi csárda előtt, a Kispazonyban sej, haj kidobolta a bíró, vagy a Szabolcs megyei Kispazony az én hazám kezdetűek. Egy-egy dal előadása közben valóban érezni lehetett azt a hatást, amit egy zenei szakember a meghallgatásuk után úgy fogalmazott: nem har­minc ember énekelt, hanem egy énekelt harmincszo­ros erővel. Azon a próbán tizenkét nő és hat férfi volt jelen, többen valóban már nagymama-nagyapakorúak. Eljöttek azok, akik nagyon régen tagjai már az ének­karnak, vagy éppenséggel alapítótagok, Péter János­áé, Zámbori Tamásné, llosvai Istvánné és Horváth Endréné. azután Márton Miklós családostul, Haluza Lászlóné a fiával, Ónodi ístvánék. Tóth József és Szabó István. Emlegetik Nagy Lajosnét, aki még tervezi a visszajövetelét, meg Szabó Tamásnét — harminc évig volt tagja az együttesnek. Most a leánya lépett a nyomába: Nyíregyházáról utazik ki rendsze­resen. A legifjabb nemzedéket képviseli Kovács Krisztina, aki egy orosi tanyáról jár a próbákra gya­log, vagy biciklin. Azt mondja; reméli, ha majdan az öregek már nem bírják, lesz aki a faluból folytatja a munkájukat. Sok hasonló közösség bomlott fel az utóbbi idő­ben. Sajnáljuk azokat, melyek értéket képviseltek, és örüljünk azoknak, becsüljük meg azokat, melyeknek vezetői, tagjai tovább őrzik hagyományaikat. Mint például, a nyírpazonyi, amelyik jörőre lesz 35 éves. Baraksó Erzsébet || Kelet a majflfarurszáji hétvégi melléklete ■ JÁRÁSI TANACS KÓRHAZA, BERETTYÓÚJFALU TtiLEI'OS : CAZIlASAl.l IIIV. : M. KAPUS : I HTTW k- k 4Nlfl i'** Berettyóújfalu, 195 --JL. _____7....-/195—. &ám. tabuy ; . Igazolvány. Megbízzuk Dr. Fazekas Árpád kórházi gyermekgyógyász főorvost, hogy kórházunk ügyében mint a kórházi ifiunkás Tanács elnök* működjön. Ezen megbízás visszavonásig érvényes. Csontos áiliály Zálogh Sándor a kórházi Munkás Tanács tagjai.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom