Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

10 1989. szeptember 30. aKM vendége: a manöken Hivatása a szépség F* ilm F elnőttbetegségek A tetszeni vágyás a nők egyik erénye. Ez talán így természetes. Külföldön az a hír járja rólunk, hogy a magyar nők szépek, igyek­szik is mindenki annak látszani. Az ősember kétféle okból hor­dott ruhafélét. Először is védeni akarta testét az időjárás viszontag­ságaitól, másodszor, ha erre nem 'volt szükség, ékességnek borította magára az elejtett vadbőrt, virágin­dát, kagylót. Ruházkodásunkat ma is a célszerűség és a díszítés vágya határozza meg. —De mi a véleménye erről egy olyan nőnek, akinek hivatása a csinosság, s szép, ápolt külső? — kérdeztem meg Laczfi Ági buda­pesti manökent. — A divat az emberi élet ter­mészetes kísérő jelensége — mondja. — Az ízléses öltözködés utal az ember belső tulajdonságai­ra, egyéniségére. Néha túlzásokba esünk, eltorzítjuk a természetes tulajdonságainkat. Színekben so­drán nem gondolkodnak, nem han­golják össze ezeket. Fölvesznek csicsás, rikítós holmikat, ami sok­kal többe kerül, mint egy-egy ízlé­ses, szolidabb darab. Nyáron pél­dául rendkívül szúrta a szememet, hogy mindeki magára húzta a feke­te harisnyanadrágot. Azután na­gyon csúnya látványnak tartom, amikor molett nő két évvel korábbi ruhájába gyömöszöli magát. Én a fiatalos cuccokat kedvelem, az „ápol és eltakar” elvet a divat terü­letén sajátomnak érzem. Tetszik például a most menő, bő szárú szoknyanadrág. Nem szeretem a tapadós, szűk ruhákat. Ha néha fel is veszem, olyankor úgy érzem, mintha meztelen lennék. Azokat a nőket, akik a vonalaikat erőtelje­sen hangsúlyozzák, a barátnőim­mel „mucisoknak” szoktuk nevez­ni. A sejtelmes, laza, lágy öltözé­kek szerintem sokkal vonzóbbak, mint a testre szabottak. Igaz a di­vatban is, hogy a kevesebb néha több. — Azért valljuk meg őszintén, hogy az impozáns megjelenés, ele­gáns, ápolt külső nemcsak jó ízlés kérdése, hanem sok pénz is kell hozzá. Az pedig külön előny, ha valaki szépnek születik. Úgy ér­zem, hogy igazán ebben a szakmá­ban nem kell nagy erőfeszítéseket tenni, hiszen a saját adottságait használja ki az ember... — Lehet, hogy kívülről könnyű­nek tűnik, de a felkészülések, pró­bák nagyon igénybe veszik a manökent. A másik dolog pedig az örökös bizonytalanság, amiben élünk, mivel alkalmi szerződése­ket köthetünk. S mi van, ha nincs a munkádra szükség? Ezzel azért nem könnyű együtt élni. Kiszámíthatatlan, hogy mikor és hol kell fellépni. Előfordulhat az is, hogy végig kell házalni több céget, míg munkát kapsz. Én sze­rencsésnek mondhatom magam, mert mindig kaptam meghíváso­kat. Különböző cégeknél léptem már fel, így a SKÁLA, a Magyar Divat Intézet, az OKISZ Labor felkérésére és most a BUDA- PRINT-nél a PERFEKT reklám­iroda szervezésében. A legtöbb manöken álma, hogy külföldön is szerepeljen. A HUNGAROTEX keretén belül több ilyen lehetősé­get kaptam. Manapság az igazán sikeres lányok nyugati cégekkel szerződnek. —ABUDAPRINT divatbemuta­tóján volt egy hölgy, aki nyitott kivágású ruhát mutatott be és a háta nem egyenletesen volt lebar­nulva, ugyanis kiviláglott a fürdő­ruha pántja. Ez szerintem nem illik egy manökenhez. Rendkívül véko­nyak és magasak voltak a lányok. A propagandaosztályon Laczfi Ági adatai: mellbőség 90 centiméter, derék 62, csípőbőség 93 centimé­ter, a magassága pedig 173. Ilyen lenne az ideális női alkat? — Én folyton elégedetlen va­gyok magammal, az ember mindig tökéletességre törekszik. A jó az lenne, ha egy kicsit mindenből kevesebb volna. A magasságom­hoz viszont kellene vagy 5 centi, csakhogy van egy barátom, aki éppen ennyivel magasabb tőlem, így pontosan egymáshoz illünk és nem is akarok magasabb lenni. — A nemrég megjelent ,,Pesti Divat” újság címoldalán a követ­kezőt olvashatjuk: „Ez egy kurvás szakma — egy manöken naplójá­ból." Mi a véleményed erről az írásról? — Rendkívül sértőnek, bántónak tartom, és a kolléganőim nevében is messzemenőkig visz- szautasítom. Egyébként nem tud­ni, hogy kinek a naplójáról van szó, s egyelőre az újságíró neve is ismeretlen. Felháborítónak tar­tom, hogy éppen egy divattal fog­lalkozó lap ilyen cikket megenged magának. Látod, itt kezdődik en­nek a pályának a nehézsége. Sok intrikát és megjegyzést ki kell védeni. A férfimanökeneket meg homoszexuálisoknak tartják. Vé­gül is, mi azzal keressük a kenye­rünket, hogy fellépünk, bemuta­tunk ruhákat, csinos, jó külsővel. Ha ezt normálisan elfogadtatja magával és környezetével az em­ber, semmilyen megjegyzés nem érheti. — Beszélgetésünket egy fiatal srác kérdése szakítja meg: ,Agi, estére jössz?" Kiderült, hogy csü­törtökönként jónéhány fiatallal együtt hittanórára járnak. — Azt nem mondanám, hogy bigott vallásos lennék, de nagyon közel érzem magamhoz a vallás tanításait. Sokat beszélhetünk pél­dául az erkölcsről, szerétéiről. S ez jó. Egyébként római katolikus vagyok. Mai társadalmunkban, úgy érzem, a vallást, a templomba járást sokan egyfajta demonstrációnak szánják az el­múlt évtizedek történései ellen. De ez bizonyára lehiggad és azok maradnak, akik valóban hisznek. — Több mint öt éve dolgozol ebben a szakmában. Vannak sike­reid, jó lehetőségeid, 24 éves korá­ban ezzel elégedett lehet egy em­ber. De ez a foglalkozás nem tűn­het egy életre szóló hivatásnak... — Soha nem gondoltam, hogy egyszer manöken leszek. Mindig állatokkal. szerettem volna foglalkozni, az volt a tervem, hogy lótenyésztőként keresem a kenye­rem. Az általános iskola után 3 évig Görögországban éltem. Cso­dálatos hely, szívélyes nép , de nekem túl hangos, temperamentu­mos volt az ottani élet. Nagyon szeretem viszont az angolokat, az életmódjukat, tradíciójukat, ehhez nagymértékben hozzásegített an­gol nyelvtudásom. Angolból/é/.vö- fokú nyelvvizsgát tettem és meg­szereztem az idegenvezetői képe­sítést is. Az ember minél idősebb, egyre több ismeretre tesz szert. S most igazán nem tudom eldönteni, hogy valójában mit is szeretnék csinálni. Minden évben legalább négyszer elhatározom, hogy abba­hagyom. De azért még szívesen csinálom. Bojté Gizella A GYERMEKI NAIVITÁS és a felnőtt bumfordiság oly közeli minőségek, hogy nem túl nehéz megtalálni számukra a közös ne­vezőt. Mindkettőnek megvan a maga sajátos bája, amely részint sebezhetőségükből fakad, más­részt abból, hogy képviselőik gya­nútlanul fogadják el igaznak a lát­szatot is. Kardos Ferenc új filmjé­nek, az Iskolakerülőknek azok a felejthetetlen pillanatai, amelyek­ben egybesimul e két minőség, mert ilyenkor elemelkedik á törté­net a mindennapiság talajáról. Ám ahol ez nem sikerül, ott földhözra­gadt marad, s a főgond az, hogy azok a jelenetek vannak túlsúly­ban, amelyekben a művészi átlé- nyegítés különféle okok miatt nem sikerül. Kardos Ferenc a pályája kezde­tén Rózsa Jánossal elkészített egy máig felejthetetlen gyerekfilmet, a Gyermekbetegségeket, amelyben sikerült végig fenntartani azt a különös lebegést, való világ és mese között, amely a legújabb munkájában csak itt-ott valósul meg. Az Iskolakerülőkben talán nem is az a hiba forrása, hogy a natura- lisztikus-realista cselekménymon­dó jelenetek váltakoznak olyanok­kal, amelyekben nyilvánvaló a sti­lizáló szándék a jelképes tükrözés szabályai szerint, vagy a mesei- szürrealisztikus irányába, hanem minden bizonnyal az, hogy ezek között nincs meg ez az átmenet, amely kizárná, hogy kölcsönösen megkérdőjelezzük egyiket a másik rovására. ÉGETŐ TÁRSADALMI GONDJAINK KÖZÖTT is kie­melkedően jelentős az iskolás kor­osztályok ezernyi ellentmondás közepette alakuló életútja. Hogy Kardos Ferenc egyáltalán felvál­lalta ezt a közeget az ábrázolás terepéül, az önmagában is dicsé­rendő. Örvendetes, hogy elkerülte azokat a túlzásokat, sarkító közelí­tésmódokat, amelyek e témában másoknál lépten-nyomon tapasz­talhatók. S ami a legfontosabb: nem kizárólag iskolai problémák­ként jelennek meg nála a vizsgált élethelyzetek, hanem egy társadal­mi erőtér részeként, azaz a gondok megoldásának módját sem gon­dolja csak iskolai keretek között elérhetőnek. Történetének nincs egységes cselekménye, epizodikus mozza­natok láncolata a film, egy általá­nos iskolások számára fenntartott bentlakásos intézmény keretei között. Ma, amikor a hollywoodi filmek divatja dúl, amelyben a hagyományos szerkesztésmód a feszültséget folyamatosan emelő egységes cselekményt követeli meg, merész dolog ezzel ellentétes megoldásra vállalkozni, de ez di­vat kérdése, nem művészi problé­ma, s ha sok fenntartásom van is Kardos filmjével kapcsolatban, ezért nem kárhoztatom. AZ ELLENDÜLÉS A FÖLDTŐL azért nem sikerülhet igazán és tartósan az alkotók szá­mára, mert az adott élethelyzet jellemző alapösszefüggései nin­csenek kidolgozva. Volt kritikus, aki szerint ilyen intézmény, amit a film ábrázol, nincs is. Van, de lehe­tetlen elképzelni, hogy ilyen ke­vés, ráadásul széles életkori skálán mozgó gyerekkel s öt fős tantestü­lettel rendelkezik. Hogy kevés az igazán egyénített gyerekarc. az szinte már mellékes az előbbihez képest. S aztán az a vihar, amely árvizet okoz az épület minden szintjén, oly mértékben rugaszko­dik el a realitásoktól (jelképesnek végképp nem értelmezhetem), hogy kezdünk kételkedni még az igaz mozzanatok valódiságában is. A felnőtt szereplők közül a Csőrös tanárurat megformáló Eperjes Károly kapta a legtöbb játéklehetőséget. Úgy tűnik (lega­lábbis utóbbi filmalakításai alap­ján), hogy nem igazán átlényegü­lő, sokarcú színész (s ez nem elma­rasztalás, hiszen péládul Gabin vagy Páger sem volt az), de ha az egyéniségéhez illő szerepet talál­nak számára, akkor tökéletes. Az Iskolakerülőkben is ilyen. Örömmel fedeztem fel az igaz­gató szerepében Kisfalussy Bálin­tot, akit nem is olyan régen még a szatmári Északi Színház színpa­dán láthattam az Egy pohár vízben. Kitűnő művész, jelentősebb fela­datok megoldására avatott. A legnagyobb csalódás Bánsági Ildikó tanárnője. Már a Csók, anyu!-ban játszott tanárnő figurája sem tetszett (bár ezzel a vélemé­nyemmel eléggé magamra marad­tam), de ennyire buta libára venni a figurát legfeljebb egy bohózatban lehetne, itt semmiképp. MA, AMIKOR ÍNSÉGES IDŐKET ÉLÜNK a filmművé­szet területén is, örülnünk kell a részeredményeknek is, s ezeknek nincs híjával az Iskolakerülők. Hamar Péter Az én XX. századom címmel vetítik az egyik legújabb magyar filmet. Rendezte: Enyedi Ildikó. A főszerepeket Dorotha Segda, Oleg Jan- kovszki, Paulus Manker, Máté Gábor és Andorai Péter játszák. ISkönyvespolcunk Scientia Sacra A mai, marxizmuson iskolázott értelmiségi vajmi keveset tud a misztikáról, a szellemtudomá­nyokról, mint ahogyan sokáig semmit nem tudott Hamvas Bélá­ról sem. Erről persze a legkevésbé maga az író tehet, aki Karnevál című regényével valósággal be­robbant az irodalmi életünkbe. Azóta (1985) amolyan tájékozó­dási pont lett ez a megállapíthatat­lan műfajú könyv. Jobb meghatá­rozás híján nevezik regénynek, mint ahogyan az alapművének tekintett Scientia Sacrát vallástör­ténetnek. Nem véletlenül emlegetem föl a marxista iskolázottságot,amely a vallást ■— „mint olyant” — szinte napjainkig olyan történelmi kép­ződménynek tekintette, amely ahogyan keletkezett (mert törté­nelmi szükséglet hozta létre) el is hal. Hogy mennyire korai és botor volt ez a vulgáris materializmus, világértelmezés, arra napjainkban kell rádöbbennünk. Korunk embe­rének éppen az az alapélménye, hogy a világ zűrzavaros, érthetetlen és értelmezhetetlen, mert jószerével „nincs áru az ideo­lógiai piacon”. Természetesen ez — így — sommás túlzás, maga is válságtermék. Az is igaz, hogy az emberiség nem először éli meg, — át ezt a válságot. A módszere — ezt vá­lasztja Hamvas Béla is — ilyenkor az, hogy visszanyúl az eredethez, keresi azt a pontot, ahol utat té­vesztett. Hamvas Béla 1943—44- ben írott könyve meghökkentően eredeti, egyedülálló magyarázatot ad. Értelmezése szerint az emberi­ség, az ő megfogalmazásában: a nép — valamikor Krisztus előtt a hatodik században lépett ki abból az aranykorból, amelyben még szinkronban volt önmagával és a világgal. Az európai racionális gondolkodásból kiábrándult Ham­vas az ókori keleti, s egyáltalán a történelem előtti vallásokban, vi­lágértelmezésekben leli meg azt a magyarázatot, amellyel az emberi­ség útja, tehát a történelem is értel­mezhető. Arra a kérdésre, hogy mi az ember, mi az ember létezés, s egyáltalán a történelem értelme a történelemből ismert filozófiák­ban, kultúrákban nem talál magya­rázatot. Pontosabban a választ a már említett ős — vallások tanítá­saiból vezeti le. Az ős-bűn az indi­viduum, az ÉN kiszakadása a nép­ből, abból a világból, amelyben az egyén, közösség, a természet, az istenek, az édeni törvények még harmonikus egészet alkottak: az Egyet, a teljességet és a harmóniát. Mióta az ember kilépett ebből az aranykorból, minden összezavaro­dott. Az idő foglya lett, anélkül, hogy célját, értelmét látná. Hamvas Béla könyve igen bonyolult, nehéz olvasmány. Olyan vallástörténeti, kultúrhistó- riai és filozófiai ismereteket felté­telez, amelyekkel éppen a már említett marxista iskolázottság miatt csak igen kevesen rendelkeznek. Mégis magával ra­gadja a türelmes olvasót az a teljes­ségélmény, amelyet csak a nagy szellemekkel való találkozás ad(hat). Ez az élmény természete­sen nem egyértelmű, mert vitára is ingerel. Európai észjárásunk tilta­kozik az ÉN értelmezése ellen, hiszen éppen ezt: az individuum felfedezését, kiteljesedését, tiszte­letét tartjuk kultúránk fundamen­tumának. Olyan értéknek, ame­lyért, amelynek a jegyében a törté­nelem is történül. Ez a kultúra is ismer célképzetet, hiszen az aranykort a jövőbe helyezi, feltéte­lezi, amikor majd a keserves kí­nok, küzdelmek árán megszerzett tudás éppen ezt, az ÉN, az ember üdvét fogja szolgálni. A lényeget tekintve azonban ez is egyezik Hamvas felfogásával, aki úgy véli, hogy még visszatalálhatunk az aranykorba, ha megismerjük, újra elsajátítjuk az őskor emberének a világképét, azaz újra kiküzdjük, megszenvedjük a már elveszített harmóniát. Ez a harmónia spirituá­lis, azaz misztikus, de gyönyörű, mint egy álom. Mindez persze így már-már a neveletlenség határát súrolja, mert a recenzensnek sem felkészültsége, sem szellemi ereje nincs a vitához. Borzongó tiszte­lettel hajtja be a könyvet,—a szent tudásét —, annál is inkább mivel a materialista világértelmezések még nagyobb hiányérzetet, szelle­mi éhséget hagynak maguk után. Hamvas Béla ideálja, idealista vi­lágképe ugyanis éppen azt adja vissza, amiből a legnagyobb hi­ányt szenved századunk: hitet az emberben, a világ értelmezhetősé­gében, azaz — indirekt módon — annak megváltoztathatóságában. Mert noha recept, megoldó képlet nincs, mégis él bennünk a nosztal­gia, a vágy az egyszer már volt, de elveszített aranykor iránt (Hamvas Béla: Scientia Sacra. Magvető Kiadó, Budapest) Horpácsi Sándor I A fcyW'Wmi HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Next

/
Oldalképek
Tartalom